Már a hatodik generációval járja a nyári szünetekben az Országos Kéktúrát, amire felkészítő táborokat is szervez. Teszi mindezt azért, amit kevesen értenek meg, illetve csak még kevesebben mondhatnak el magukról: elhivatottságból. Mokran János nem egy hétköznapi pedagógus.
„A Viharsarokban él egy elhivatott pedagógus, akiről bátran elmondhatjuk, hogy kékvérű. E különleges jelző azonban nem nemesi származására utal, hanem arra, hogy egész élete és lénye az Országos Kéktúra (OKT) szeretetével és szellemiségével van átitatva. Ez a hitvallása, megszállottsága, küldetése” - így kezdte Mokran Jánossal készített interjúját Szatmári Zoltán kollégánk a decemberi számunkban, és egyáltalán nem túlzott. Ezt azért merjük ilyen bátran kijelenteni, mert meglátogattuk Mokran Jánost és csapatát az ötnapos tavaszi felkészítő túrájukon, amelyet Galyatetőn tartottak. A bázis a tavaly szeptemberben átadott turistacentrum volt, ahonnan minden reggel csillagtúrázni indultak 18-25 kilométeres távokra. Az egyik napon mi is mellékjük szegődtünk, és Galyatetőtől az Ágasvári turistaházig kísértük a csapatot, ahonnan ők még egy nagyobb kanyarral mentek vissza Galyatetőre.
<p><a href="https://vimeo.com/160810713">KÉKTÚRÁS EDZŐPROGRAM</a> from <a href="https://vimeo.com/user16585756">Turista Magazin</a> on <a href="https://vimeo.com">Vimeo</a>.</p>
Bár a Mátrában április elején még javában bele lehetett futni a tél nyomaiba, a mintegy húszfős gyereksereget ez egyáltalán nem zavarta - ugyanolyan lendülettel haladtak a bokáig érő hóban, mint a meredek kaptatón, s látszott rajtuk, hogy jó pár erdei kilométert letudtak már közösen, az állóképességükről pedig sokat elmond, hogy többségük nekiállt labdázni az ágasvári pihenőnél. Ez az öt nap egyébként a nyári kéktúra főpróbája is egyben, ezért a gyerekek az első és az utolsó napon teljes menetfelszereléssel, azaz nagy zsákokkal vágtak neki a távnak, pont úgy, ahogy a szünidőben fogják megtenni közel 3 héten keresztül. Idén nyáron egyébként Hűvösvölgyig jut a csapat, amiről beszámolunk majd, addig is itt van az egyik résztvevő élménybeszámolója.
Április elején még bokáig érő hó várta a Mátrában a csapatot az északi hegyoldalakon
Ha meghallom azt, hogy kjéktúra, azon nyomban rengeteg élmény kezd el kavarogni bennem. Az a sok korai felkelés, a nagy kacajok, a szenvedős napok és még több gyönyörű hely és táj, amelyeket az OKT nélkül nem igen ismertem volna meg. Én azt gondolom, óriási szerencsém van azzal, hogy pont belecsöppentem egy olyan közösségbe, ahol előkelő helyet foglal el a kéktúra a szívekben. Emlékszem, először egy egynapos túrára mentem el a Budai-hegységbe. Vonattal utaztunk, és még nem is gondoltuk, hogy pár hónap múlva nagy zsákkal fogunk nekiindulni az 1160 kilométernek. A túra közben rengeteg nyári táborban történt mese is előkerült. Ámulva hallgattuk kísérőink szövegét, és eljátszottunk azzal a gondolattal, hogy mi is el szeretnénk indulni azon az úton, amit kéktúrának hívnak.
Nem is sokkal később, tavasszal levelet hozott „Tanbá” (Mokran János tanár úr), hogy a szünetben Várgesztesre megyünk egy 4 napos felkészítő túrára. Ott helyben le is csaptam a lehetőségre, és egy héttel később már a Vértes egyik gyöngyszemén, Várgesztesen találtam magam. Akkor ismerkedett meg mindenki istenigazából a túrázás színe-javával. Ott voltak az első nagyobb túrák, bár még nem nagy zsákkal. Az első olyan napok, amelyek már-már nyomokban nyári tábort is tartalmaztak.
Jól éreztük magunkat, és lélekben már a nagybetűs KÉK-re készültünk. A suli vége előtt nem sokkal már teljes lázban égett mindenki. Megvásároltuk a táskát, a ruhákat, esőkabátot és minden elengedhetetlen kelléket. Egymás között már cafatokra szaggattuk a témát. Mígnem elérkezett a nagy nap. Minden az Írott-kő Ausztriába átnyúló csúcsával kezdődött. Ez még „kis táskával” történt, de ami utána volt, az már tömény kéktúra. Lelkesen gyűjtögettük a pecséteket, emésztgettük azt a nagy és hosszú képsorozatot, ami 13 nap alatt megtörtént velünk, de a vonat nem vár, és előbb-utóbb minden jónak vége szakad. Az „egy év múlva folytatjuk”-jelszóval zártuk a két hetet.
Pár nap se telt el, hogy hazatértünk, de már vágyódtam vissza. Előveszegettem a térképet, és gondolatban ezerszer visszamentem azokra a csodás helyekre, amelyeket nem is olyan régen megismerhettem. De az idő telik. Az egy év eltelt, és ismét mindenki szemében a nyár lebegett. Most már második alkalommal azért némi rutinnal felszerelkezve érkeztünk meg Sümegre, ahol tavaly abbahagytuk. Motiváltan vágtunk neki a Balaton-felvidék és a Bakony leküzdésének. Ez azért már nagyobb falat volt mindenki számára. A nagyobb szintkülönbség, a csúcsok - mint például a Szent György-hegy, a Badacsony vagy a Kőris-hegy - mellé még betársult a borzasztó meleg is. Vigaszként viszont elénk tárult hazánk egyik legszebb vidéke, a Balaton-felvidék, égbe nyúló tanúhegyeivel, hangulatos falvaival és geológiai csodáival. Szomorú is volt elbúcsúzni ettől a térségtől, de a Bakony is tárt karokkal várt minket, és menni kellett tovább. Az idő is kedvezett nekünk, és humorból sem volt hiány, mivel rengeteg mókás dolog történt velünk. Zirc apátságának ragyogó tornyát megpillantva viszont már a befutóra gondoltunk, és arra, hogy ennek is vége van.
A „jövőre folytatjuk” most is elhangzott, és kicsit szomorkásan hagytuk magunk mögött az utolsó kék jelzést. Nem is tudom, hogy mennyivel is lennék „szegényebb” ember, ha nem csináltam volna ezt meg eddig. Még a felén sem vagyok túl, de már most bevésődött az emlékezetembe ez az elképesztő útvonal, amely elém tárja ezt a gyönyörű országot, annak kultúráját, építészetét és értékeit. Ezt az élményt pedig nem élhettem volna át, ha nincsenek olyanok, akik kitalálják, akik megszervezik és akik megvalósítják ezt a csodálatos dolgot. Nagy piros pont jár ezért a tanárainknak, akik időt és energiát nem kímélve végigvezetnek minket ezen az úton, és boldogabbá, gazdagabbá tesznek minket ezzel. Az utolsó szó jogán: jövőre találkozunk!
Kovács Ákos
