Ha a Szalonnai-hegység északi részén túrázunk - például az erre haladó Országos Kéktúrán -, a Bódvarákóhoz közeli Esztramos-hegy csonka látványáról két dolog juthat rögtön az eszünkbe. Az egyik, a több évtizedes bányászat, ami az eredetihez képest közel 80 méterrel skalpolta meg a hegyet, vagy pedig a 2002 januárjában, a hegy gyomrában történt öt napon keresztül tartó búvármentés rendkívüli története, amit annak idején az egész ország követett aggodalommal.
Tizenhat évvel ezelőtt (2002. január 26-án délelőtt) egy búvárcsapat érkezett az Esztramos-hegy lábához, hogy a hegy gyomrában található vízzel teli Rákóczi-barlangban egy gyakorló merülést hajtsanak végre. A merülés résztvevői egytől egyik vizsgázott és tapasztalt búvárok voltak, köztük „öreg rókákkal”, akik ismerve a hely sajátosságait - a biztonságot elsődlegesként kezelve - tervezték meg a túra minden részletét, az írott és íratlan szabályok betartásával. A 25-30 perces merülések egymás után és rendben zajlottak, mígnem elérkezett a nap utolsó párosa, Szilágyi Zsolt és Mülhauser Zoltán személyében. Kezdetben az ő merülő túrájuk is rendben zajlott, és csodálatos felvételeket is készítettek a víz alatti képződményekről, de az agyaggal és kőtörmelékkel bélelt, kútszerű járatokban az uszonyok által felkavart iszap miatt rohamosan csökkenni kezdett a látótávolság.
A tervezett merülési idő végén a páros a közös jelre elindult a mellékjárat kijárata felé, hogy onnan a főágban 13 méteres emelkedéssel befejezzék a túrát. Mondhatni a merülés utolsó mozzanatai voltak már csak hátra, mikor Szilágyi Zsolt az Ördög sörözőjének nevezett járatban már csak pár méterre volt a főágtól és társától. Az egyre zavarosabb vízben még látta Zoltánt a felszín felé indulni, de pár másodperccel később az átkötés során kicsúszott a kezéből a vezetőkötél. Zsolt az időközben nullára csökkent látótávolságú vízben tapogatódzva próbálta megtalálni a kötelet, illetve a kijáratot, de hiába. Próbálkozásaitól csak még jobban felkavarodott az iszap, ezért a vaksötétből kiutat keresve, a korábban már bejárt járat belseje felé vette az irányt, ahol még valamelyest lehetett látni a kevésbé felkavarodott vízben.
A baj azzal kezdődött, hogy Zsolt - az ilyenkor előírtakkal ellentétben - a nála lévő kötelet nem rögzítette a legutolsó ismert pontjánál, és kiutat keresve felúszott egy addig ismeretlen kürtőbe. A szűk járatban többször is megpróbált visszafordulni, de sikertelenül. Szerencséje a szerencsétlenségben az volt, hogy a járat végén egy szűk, de levegős üregbe ért fel, ami egyszerre jelentett a bajbajutottnak börtönt és reményt a túlélésre.
Grafika: Bába Imre
A búvártársak hiába indultak szinte azonnal Zsolt keresésére, sehol sem találták. A kutatást nagyban nehezítette a nullára csökkent látótávolság, továbbá, hogy Zsolt egy olyan ismeretlen járatban rekedt, melyről a társaknak addig fogalmuk sem volt. A sikertelen keresés első órái után mindenki a legrosszabbra gondolt. Aztán a rezignált csöndet egy földöntúli kiáltás szakította meg. Zsolt hangja egy repedésen keresztül ért fel a felszínre, mely új reménnyel töltötte meg a szíveket és változtatta mentésre a keresést. Ekkor még mindenki bizakodó volt és senki sem gondolta, hogy a megrekedt búvár életéért öt napon át fognak küzdeni a hideg, kávézacc szerű vízben, illetve egy közel 11 méter hosszúságú sziklába vájt járatban, melyen keresztül végül sikerült a teljesen kimerült búvárt kimenteni.
Szabó Zoltán barlangász kezdetben a túra merülésvezetőjeként, majd a kutató csapat tagjaként vett részt a mentésben. Így emlékszik vissza az Esztramos-hegynél 16 évvel ezelőtt történtekre:
„Azon a napon második alkalommal vettem részt víz alatti mentésben. Sajnos a korábbi eset tragédiával végződött, ráadásul egy gyerekkori barátomat vesztettem el. Ezért, amikor már több órája nem találtuk Zsoltot - és már csak a legrosszabbra tudtunk gondolni -, úgy voltam vele, hogy ezután valami nyugodtabb foglalkozás után nézek. De szerencsére a sziklákon keresztül meghallottuk Zsolt hangját. Tudtam vele beszélni. Megkérdeztem tőle, hogy: - Biztonságos helyen vagy? Jött a válasz: - Igen. - Van levegőd? - Van. - Friss a levegő? - Igen. - Ki tudsz ülni valahova? - Igen. - Hát akkor várj egy kicsit! - És ez a „kicsit” 118 óra volt, amit ki kellett bekkelnie.
A probléma az volt, hogy fogalmunk sem volt, hol lehet az az üreg, ahová Zsolt felúszott. Én ismertem legjobban a barlangot, de számomra is rejtély volt ez a rész, ezért már aznap este kezdett egyértelművé válni számunkra, hogy a mentés jócskán elhúzódhat, bár ekkor még sokan bíztak ennek az ellenkezőjében. Állandó kereséssel teltek az órák és a napok. Közben Zsoltban folyamatosan tartottuk a lelket, de az állapota egy idő után romlani kezdett. Mindent bevetettünk, hogy megtaláljuk. Próbáltuk ülepíteni az iszapos vizet, a búvárok stroboszkóppal fényjeleket adtak le, a víz alatt pingponglabdákat engedtünk el, hátha valamelyik felúszik Zsolthoz, és közben persze felszínen is folyamatosan haladt a járatvésés, annak a repedésnek a mentén, ahonnan Zsolt hangja jött. Az áttörést a megtalálásban a Zsoltnál lévő búvárkomputer merülési profil adatai és a térképezés hozta meg, amivel folyamatosan sikerült bemérni, és csökkentenünk a kutatási területet. A harmadik nap már csak egy 1 négyzetméter rész maradt, ahol Czakó Laci végül megtalálta a járatot, és benne Zsoltot. Ez viszont még nem jelentette a történet végét. Zsolt állapota és a szűk járat nem tette lehetővé a víz alatti mentést, ezért még két napot kellett várni, mire a közel 11 méteres járat elérte az üreget. Tehát csak azt követően engedhettünk ki, hogy az ötödik napon Zsolt a mentőautóba került. Az ilyen esetek több szempontból is megváltoztatják az embert. Nehéz lenne pontosan megmondani, kiben milyen nyomokat hagy, de a lényeg, hogy biztosan megváltoztat! Ezek a tapasztalatok engem még elővigyázatosabbá tettek, de a búvárkodásról azóta sem mondtam le.”
A barlang fogja, Szilágyi Zsolt tizenhat év távlatából így látja a történteket:
„Egyértelműen a felkészültség, a képzettség és a tapasztalat hiánya vezetett oda, hogy elveszve és ismeretlen helyen találtam magam a barlangban. Ennek ellenére nem estem pánikba, mivel viszonylag elég hamar sikerült kapcsolatot létesítenem a kintiekkel. Kértek, hogy maradjak nyugodtan, elindultak értem! Alapvetően türelmes ember vagyok, ezért szépen vártam a fenekemen, de nem mondom, hogy repült az idő. Valahogy eltelt. A társak és az orvosok különböző feladatokat adtak nekem, mint pl. mérjek magamon pulzust, vagy figyeljem az esetlegesen arra járó búvárok felszínre törő buborékjait és fényeit. Egyszóval mindig volt mit csinálni.
Ma már látom, hogy sem nekem, sem a társaimnak semmi keresnivalónk nem volt azon a helyen. Túlságosan zöldfülűek voltunk ahhoz a helyhez. Az eset után belevetettem magam a tanulásba, hogy megelőzzem azokat a helyzeteket, amelyek ilyen, vagy hasonló esetekhez vezethetnének. Soha egy másodpercre se gondoltam arra, hogy feladnám a búvárkodást. A balesetet követő két hónapos rehabilitációs időszak utána rögtön visszamentem merülni. Alapvetően közgazdász vagyok, és könyveléssel foglalkozom, de mivel 1999 óta folyamatosan merülök kedvtelésből és mások oktatása céljából, ezért ma már sokkal inkább tartom magam búvárnak, mint könyvelőnek."
A baleset és mentés izgalmas részleteiről a Turista Magazin februári számában olvashattok még többet, melyben nem csupán egy fordulatos és megható történetet ismerhetünk meg, hanem a barlangimentők áldozatos munkáját és a közösség erejét is.
A Turista Magazin februári számát itt tudod megrendelni, de kedvezményes előfizetésre is van lehetőséged!
