Itt megtalálható számos hegy a világ legmagasabb hét- és nyolcezresei közül. Útikönyv szerint 16-21 nap, 220 km, és 5416 m a legmagasabb pontja, ami a világ legmagasabban fekvő hágója.

A kaotikus főváros

1 / 14

Kathmandu 

Két átszállással röpke 24 óra után már meg is érkeztünk Katmanduba, Nepál fővárosába. Mit is mondjak, európai szemmel kissé kaotikusnak tűnő város, iszonyú nyüzsgéssel, szmoggal, elképesztő közlekedési morállal, sajátos megoldásokkal, rengeteg túrafelszerelést kínáló bolttal és sok turistával. Aki nincs hozzászokva az ilyen ázsiai nagyvárosokhoz, annak első látásra menekülési kényszere támad. Szerencsére nekünk ezzel nem volt semmi gondunk, de azért láttunk egy-két érdekes dolgot, mint például nyilvános, utcai halottégetést. Csak egy nap állt a rendelkezésünkre, ami alatt meg kellett szerezni az engedélyeket, úgyhogy nem volt időnk városnézésre, de hát nem is ezért mentünk.

2 / 14

Utcai tüntetés

Másnap hajnalban elindultunk a buszpályaudvarra, és már úton is voltunk egy kis mikrobusszal (csak erős idegzetűeknek!) Besisahar felé, az Annapurna-kör hivatalos kiindulópontjához. A 177 km-t 6 óra alatt tettük meg, pedig a sofőr tolta neki rendesen. Ez igazán sokat elmond a nepáli közlekedésről.

3 / 14

A vezető egyik keze folyamatosan a dudát nyomta; az is ázsiai jellemvonás, hogy annak van elsőbbsége, aki előbb vagy hangosabban dudál. Mi viszonylag rezignált arccal tűrtük a megpróbáltatásokat, de a mellettünk ülő francia házaspár minden előzésnél dülledő szemekkel és 200-as vérnyomással szemmel láthatóan az életben maradásért küzdött.

Végre elindulunk

Besisaharban bejelentkeztünk a Police Check Point-on (kézzel beírtak egy kockás füzetbe) és így már hivatalosan is elindultunk a túrán.

4 / 14

800 méteres tengerszint feletti magasságról kezdtünk. A zsákunk fejenként kb. 15 kg-os volt. Vezetőt és hordárt nem béreltünk, ezzel viszonylag kilógtunk a tömegből. Szinte mindenkinek van hordárja, ők maguk meg egy szál „neszeszerrel” sétálgatnak.

5 / 14

Persze a kör úgy is nagy teljesítmény, mert komoly szintemelkedést kell legyűrni, bizonyos magasság felett erős légszomjjal kell számolni, és 2-3 héten keresztül mindennap menni kell 6-8 órát. Azért a legkeményebbek a saját zsákjukat cipelték.

Az a jó egy ilyen túrában - nagyon sok minden mellett -, hogy itt aztán nincs se térerő, se internet, se semmi, és így az ember valóban ki tud kapcsolni. Pár nap alatt teljesen kiürült a fejünkből minden otthoni gond, és át tudtuk magunkat adni annak az élménynek, amit ez a kaland nyújtott. A projekt mindennap „csak” annyi volt, hogy el kell jutni A-ból B-be és meg kell mászni valahányszáz méter szintkülönbséget.

Eldördül a startpisztoly

Az első napok kb. 7-8 órás gyaloglással, akklimatizálódással és ráhangolódással teltek. Folyamatosan és egyenletesen emelkedett az út, látnivalókban is bővelkedett, nem lehetett okunk panaszra.

6 / 14

Eldördül a startpisztoly... 

Az elején még nagyon zöld minden, a szubtrópusi éghajlat kedvezően hat a flórára. Rengeteg a vízesés, amelyek néha 50-100 méteres magasságból zuhannak alá, színes kis falvak követik egymást, teraszos rizsföldek, és ami nekem nagyon tetszett, rengeteg imamalom és buddhista imazászló mindenfelé.

7 / 14

Imamalmok belsejükben a mantrákkal 

A hegyek elképesztően magasak már itt is, függőlegesen tornyosultak fölénk, és 100-200 méteres mélységben folytatódtak lefelé. Ha fel akartam nézni a felettem lévő hegyre, akkor szinte hanyatt estem, és meg kellett kapaszkodnom minden függőleges irányú szétnézésnél.

Az első izgalmak, avagy a leszakadt út és a hóvihar története

A 3. napon „kisebb” akadályba ütköztünk. Leszakadt az út, amin át kellett mászni, és gigamennyiségű szikla ömlött le. Az átmászás nem volt egyszerű. Alattunk kb. 50 méteres mélység, felettünk a leszakadt út, ami bármikor újra megindulhat, hatalmas sziklákkal.

8 / 14

Ati egyensúlyoz hátul

Szinte lógtunk a levegőben. Kapaszkodni próbáltam, de a kezeim közül ömlött ki minden, amit elértem, a lábam a poros, csúszós sziklán keresett valamilyen stabil pontot, de nem talált. Nem mertem elindulni lefelé, mert a kopott talpú sportcipőm nem tapadt eléggé. Csak felfelé tudtam menni, de ott sem volt semmi stabil, ami megkönnyítette volna az átkelést. A hátamon a 15 kg-os hátizsákkal elég nehéz volt egyensúlyozni, mert ha billenek, a súly visz tovább. Végül nehezen, de sikerült.

9 / 14

Én küzdök balra fent 

Ati mögöttem nézte az általam bemutatott tornamutatványt, rosszul volt még látványtól is, aztán ő következett, és én őszültem és öregedtem 10 évet egy pillanat alatt. Végül megoldotta.

A továbbiakban köveken egyensúlyozva átkeltünk az utat kettészelő vízmosásokon, rengeteg függőhídon, hegyeken-völgyeken, és szépen haladtunk felfelé.

Aztán a negyedik napon délután elvétettünk egy szállást, - mert nem gondoltuk, hogy az a két házból álló település a falu, amit a térkép jelöl - és továbbmentünk. Így a következő településre már vaksötétben, hidegben és esőben érkeztünk meg.

10 / 14

Patakokon való átkelés 

Éjszaka és másnap is egész nap esett. Éjjel havazott is. Ajjaj! Ha itt, 3000 méteren hó esik, akkor mi van feljebb? Biztosan szakad a hó… Uramisten, akkor mi lehet 5416-on? Hogy fogunk átmenni a hágón? Télre nem készültünk! Hisz ez a száraz szezon, ez a legjobb hónap a trekkingre. És mi lehet lejjebb? Szakad az eső. Az a rengeteg vízmosás, amin eddig átkeltünk egyik kőről a másikra ugrálva (kisebb-nagyobb sikerrel), most felduzzad, és hömpölygő folyóvá válik.

Tudtuk, hogy sok veszélyes, földcsuszamlós szakasz közelében haladtunk már el (egyszer Ati mellett kb. 2 méterrel csapódott a földbe egy szikladarab a felettünk lévő függőleges falról), ha ezt feláztatja az eső, akkor simán megindulhat lefelé. És ha ilyenek voltak lentebb, akkor biztosan lesznek fentebb is. A ház mögött lévő hegyoldal kb. 2 óránként indult meg a szemünk láttára…

11 / 14

Épp egy leszakadt lavinán mászom át 

Elég kétségbeejtő volt az a másfél nap, amit egy kis porfészekben, Dikhur Pokariban töltöttünk el teljes bizonytalanságban. A szállásról csak annyit (és ez általában érvényes a legtöbbre), hogy a szobákban, ami tulajdonképpen egy odú két ággyal, fűtés nincs, csak az étkezdében található kályha. Ha mázlid van, a közelében tudsz leülni, és akkor van esélyed kicsit felmelegedni. Bent a szobában majdnem olyan idő van, mint kint, nagyjából 2-3 fok. Én sokszor síaláöltözetben, nadrágban, felül 3 rétegben aludtam, néha sapka, sál is kellett. A hálózsákokat összecipzáraztuk, hogy melegítsük egymást, és használtuk azt az 1-2 takarót is, amit ott kaptunk. Volt, hogy így is fáztunk.

Az áram sokszor kimaradt, a vacsoránál gyertya világított, a szobában fejlámpa. Víz sem volt mindig, ha éppen igen, akkor 80% eséllyel hideg (értsd: irdatlanul, nagyon, eszméletlenül, baromira jéghideg). Ez nem kedvez az ember fürdőzős kedvének, pláne, hogy a totál átázott cipőkben estére már így is kissé fáztunk. Szóval ez a település valószínűleg örökre megmarad mumusként az emlékezetünkben.

Megint elindulunk

Aztán a hatodik nap reggelén gyönyörű, verőfényes napsütésre ébredtünk, egy felhő sem volt az égen. Igaz, 20-30 cm-es hó fedett mindent, de végre tovább indulhattunk. Nem volt kérdés, hogy merre.

12 / 14

Az Annapurna IV. egy nepáli hordár látószögéből

Aznap két út közül választhattunk. A keményebb, hosszabb, de sokkal szebb a hegyre vezetett, a könnyebb és rövidebb a folyóvölgyben. Itt sem volt véleménykülönbség, naná, hogy mentünk a nehezebb úton. Fantasztikus élmény volt a 7525 méter magas Annapurna IV-et teljes panorámában nézni.

Az út tényleg kemény volt, mert nagyon rövid szakaszon kellett felküzdeni magunkat 3670 m-re, Ghyaru-ba. Az ösvényt hó borította, ami a melegben olvadt latyakká változott. Ebben bokáig taposva, a szétázott sportcipőnkben csúszkálva mentünk felfelé. Az út meredeken emelkedett, veszettül kanyargott, és sehogy sem akart véget érni. Hiába néztem felfelé, hogy látom-e már a falut, csak újabb és újabb kanyarokat láttam magam előtt. Találkoztunk már kemény emelkedőkkel az elmúlt napokban is, de ez, ráadásul csúszós latyakkal nehezítve, az első olyan szakasz volt, amivel nagyon megküzdöttem.

Itt, Ghyaruban találkoztunk egy izraeli párral, akik a hordárjuk mobiltelefonján keresztül értesültek arról, hogy az előző napi havazás igen komoly tragédiát okozott. Azt az infót kaptuk tőlük, hogy 180 ember eltűnt, sokan meghaltak, és lezárták a hágót.

Az idő csodálatos volt, így tovább mentünk Manang felé, ami a túra akklimatizációs pontja, és ott eredeti terv szerint is 2 napot szándékoztunk eltölteni. Manangból rengetegen jöttek visszafelé velünk szemben. Ők voltak azok, akik a rossz hír hallatára rögtön visszafordultak.

Manangi történések

Manang 3500 méter magasan van, itt gyűlik össze egyszerre a legtöbb ember az Annapurna-körön, mert a magashegyi betegség megelőzése miatt célszerű pár napot eltölteni a helyszínen, és úgynevezett akklimatizációs túrákat tenni. Ennek a lényege, hogy fel kell mászni jó párszáz méterrel magasabbra, majd vissza 3500-ra, és ott aludni.

Bementünk a hivatalos ACAP irodába (Annapurna Conservation Area Project), ahol először azt mondták, hogy nincs gond, mire letelik az akklimatizáció, mehetünk is a hágóra. OK, szuper, de akkor miért megy mindenki hazafelé? Másnap ismét meglátogattuk az irodát, akkor azt mondták, hogy a hágó le van zárva, nem mehetünk sehová, legalább 4-5 nap, mire lesz bármi. Úgy határoztunk, azt a néhány napot akklimatizációs túrákkal töltjük.

13 / 14

 Félúton 4600 méter magasra

Az Ice Lake-hez tett túra bizonyult az egyik legnehezebbnek az egész körön. Bár a helyiek azt mondták, már túl késő elindulni, mi bíztunk a gyorsaságunkban, és mentünk. Irdatlan sok hegyet másztunk meg, órákon keresztül. Nyolc kilométert tettünk meg függőleges meredeken felfelé, és összesen 1100 métert emelkedtünk. Tiszta latyak és sár volt az út, nagyon csúszott, és még sietnünk is kellett.

14 / 14

Az Ice Lake-nél 4600 méteren 

Mindketten nagyon elfáradtunk a végére, ráadásul 4600 méteren már ritka a levegő is, de a túra gyönyörű volt, megérte. Ráadásul rekordot döntöttünk, még sosem voltunk ilyen magasan.

A cikk folytatódik.

Írta és fotók: Vasziljevics Erika