Van egy hely Erdély szívében, ahol több mint száz éve megállt az idő, és ahol a magyarüldöző CeauČ™escu-kormány rémuralma nem volt képes eltiporni az igaz értékeket. Ez a hely Torockó.
Hajnali vagy még inkább késő éjjeli ébredéssel kezdjük a napot. Igen hosszú út vár ránk, hogy eljussunk Budapestről Rimetea, vagyis Torockó községébe. Két útvonal közül választhatunk: vagy a Király-hágón keresztül, a nemrég átadott, mintegy 40 kilométernyi kolozsvári autópályát kihasználva (ami a leggyorsabb, ugyanakkor legkevésbé látványos opció), vagy Nagyváradtól dél felé, majd az Aranyosi-patak völgyében mesébe illő, vadregényes környezetben haladva (ez az opció a leghosszabb időben) érhetjük el úti célunkat.
Mi most az első verziót választjuk, mert megérkezésünk után még egy kisebb sétát szeretnénk tenni a településen. Torockó jellegzetes, fehér épületei, puritán és burkolatlan főtere, melynek közepén bővizű forrás csobog, valamint a házak fölé cipóként tornyosuló Székelykő látványa egy könnyed esti séta alkalmával is megannyi élménnyel gazdagíthatja az idelátogatót.
Tordáig jól haladunk, de az Aranyosi-patak völgyébe érve először a betonpanelekből kiépített út, majd a torockói bekötőút hatalmas kátyúi borzolják az idegeket. Mire átverekedjük magunkat az „akadályokon”, izzadság patakzik a tenyeremről a kormányt fogva.
Házigazdáink a kapuban várnak minket - mosollyal és kedves szavakkal. Mivel éhes a csapat, és az idő is már a délután vége felé jár, hamar asztalhoz kerülünk. Házi pálinka, valamint gőzölgő helyi étkek feledtetik velünk az utazás fáradalmait.
Az éjszaka csendes és száraz volt, ráadásul örömünk is felhőtlen lehet, mivel reggel tiszta az égbolt. Ennek köszönhetően a korán kelők megbizonyosodhatnak a helyi mondás igazságtartalmáról: Torockóról nézve, a hegy bal sarkánál felkel a nap, majd rövid időre eltűnik mögötte, hogy utána ismét ragyogva bukkanhasson fel.
Mire menetkész a csapat, már megjelenik pár felhőszerű képződmény, de nem vészes a helyzet, úgyhogy irány a hegy! Csalóka a Székelykő látványa a főtérről: kb. 550 méteres tengerszint feletti magasságból 1128 méterre kell felmászni, mindezt pedig igen rövid távon. Ám még mielőtt kiérnénk a házak közül, benézünk egy több száz éves vízimalomba, ahol egy idős néni rövid időre még be is indítja nekünk a matuzsálemi korú gépezetet.
A túra első szakasza füves földúton vezet, egészen a meredek sziklafalak lábáig. Jobbunkon, a széles völgy túloldalán az Akasztó-domb, illetve mögötte a torockószentgyörgyi vár romjai uralják a látványt. A lépcsőzetes, teraszos kialakítású kaszáló, amely hatalmas, szőrös „zokniként” húzódik Székelykő lábára, birkanyájaknak nyújt terülj-terülj asztalkát.
Mire a közel 10 éve, egy hatalmas, özönvízszerű esőzés következtében kialakult hasadékba érünk, már kellőképpen bemelegedett a lábunk. Óránkra pillantva látjuk, mennyire csalóka is a hegy a településről nézve. Bő egyórás séta van mögöttünk, de még mindig sok van előttünk, mégpedig a java.
Innen már hatalmas kőlépcsőkön, omladékos, apró kaviccsal borított részeken kell kapaszkodnunk felfelé. A társaság lépten-nyomon hátratekintget, hisz ott terül el (látszólag) egyre mélyebben Torockó és a környék, amely csodálatos látványt nyújt.
A csúcs közelében enyhe „zavar keletkezik az erőben”, amint komor felhők kezdenek gyülekezni mögöttünk. A szél is igen erősen fúj, hőérzetünket rontva. A nyeregben magányosan álldogáló, faragott kőkereszthez érve már szemerkélni is kezd. Szerencsések vagyunk: innen jól látni, hogy a masszív esőfüggöny kikerül minket.
Jobbra, a csúcs felé indulunk, ahol a legmagasabb pontot jelző oszlop idén piros-sárga-kék színben fogad minket. (Ezt évente többször is átfestik a „lelkes” patrióták - egyszer a román, másszor a magyar trikolórra.)
Az erős szél miatt nem sokat időzünk fenn. Készítünk pár „csúcsfotót”, majd visszaindulunk a nyeregbe, hogy onnan a szomszédos Vár-tetőre menjünk. A hegy északi részén valaha egy székely vár (a beszédes nevű Székelyvár) állt, de a tatárjárás idején lerombolták, és ma már csak a vizesárkot tudjuk felfedezni. A lelkesebbek néhány vakondtúrásban és a lazább talajszerkezetű részeknél kutatnak cserépdarabkák és nyílhegyek után, kisebb-nagyobb sikerrel. A többiek közül páran napfürdőzve ejtőznek a fűben, míg mások sziklát járják körbe.
Igencsak délutánba hajlik már az idő, és hiába bukkan elő a felhők közül újból és újból a melengető nap, az erős szélben átfáztunk, ezért indulunk is lefelé. Az északi oldal sem lankás, viszont itt a bokaficamító, lábtörő kövek, kavicsok helyett földes rézsűn ereszkedhetünk.
Az eleje meglehetősen meredek, ezért néhol csak fától fáig tudunk ereszkedni, néhányan pedig helyenként nadrágféken. Bő egy óra elteltével érünk le a szelídebb alsó részre, ahol az elsők már a fűben megbúvó finom szamócákat keresgélik.
Szerencsére kitartóan süt a nap, a fellegek tovaszálltak, a szél sem fúj erősen, így továbbra is kellemes melegben haladunk. A hegy lábánál utunk kivezet az erdőből, és a hatalmas „monstrumot” a sziklafalak alatt megkerülve érünk vissza a településre.
Torockó elhelyezkedése: Turda (magyarul Torda) városához közel, az Aranyosi-patak völgyétől pár kilométerre, az Erdélyi-középhegység keleti részén, a Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő szűk völgyében fekszik.
Torockó honlapja: torocko.eu
Étkezési lehetőség: csak szállásokon; étterem nincs
Bolt: minimális szolgáltatások; csak alapvető dolgokat vehetünk a közértben
Időeltolódás: 1 óra „mínuszban”
Túra távja: kb. 12 km
Szintkülönbség: kb. 650 m
Fontos infó: Ivóvizet kellő mennyiségben vigyünk magunkkal, mivel árnyék nincs, egy forró nyári napon pedig hamar kiszáradhatunk. Felfelé a Torockóra néző sziklahasadékban ajánlott felkapaszkodni, lefelé viszont vagy északi, vagy déli irányba célszerű nekivágni, a hegyet körben megkerülve.
A cikk a Turista Magazin 2013. áprilisi számában jelent meg.
