Az Országos Kéktúra csakis gyalogosan teljesíthető - áll az igazolófüzet elején, a kevés szabály talán legfontosabbjaként. Na de mi történik, ha Visegrád előtt az ember útját állja a Duna, nincs híd, egy búvárharanggal pedig vállalhatatlanul sok macera lenne? Itt bizony nem marad más, mint a gépi segítség a menetrendszerinti komp formájában, kényszerűen szembemenve a Kék alapvető jellemzőjével. 

1 / 12

Az itteni Kéktúra-szakasz hagyományos „bejárása” 2013 telén: kompozás Visegrád felé  

Lehet persze kerülni is - nem rövidíteni - de ebben az esetben a 23 kilométerre lévő esztergomi Mária Valéria hídig kellene elsétálni, majd a túlparton vissza. Mielőtt feladjuk, érdemes egy pillantást vetni Visegrádnál az OpenStreetMap térképén látható hosszú, merőleges vonalra a Duna kékjében. Közműalagút!

Gyalogolni az úton

A nagy felfedezés után már csak egy megfelelő alkalomra volt szükség, hogy végre teljes legyen a Kék bejárása. Magától a jelzett úttól ugyan az alagút bő egy kilométerre fekszik, de hasonló hosszúságú kitérők korábban is adódtak a különféle látnivalókhoz, így ez nem volt nehézség. Az alagút elérése annál inkább, hiszen közmű mivoltából adódóan szigorúan zárt, stratégiai fontosságú objektum, amiben általában csak a szolgáltatók és a kezelő vízművek dolgozói járhatnak. Szerencsére vannak viszont nyílt napok.

2 / 12

Az alagút helye a Fellegvárból nézve

Május közepén jött a lehetőség, hogy bárki átsétálhasson a Duna alatt. Előzetes időpont-egyeztetés után így egy napfényes szombat délelőttön már meg is érkeztünk a visegrádi komp végállomására, a Kéktúra legközelebbi pontjára.

Innen negyed óra sétával értük el a megadott helyen lévő... mit is? Egy egyszerű, apró betontornyot és egy fém tolóajtót - ennyi jelzi a felszínen a milliárdos értéket képviselő alagút jelenlétét. Az odaérkező családok és a vízmű munkatársai azonban gyorsan megerősítették, hogy jó helyen járunk, és egy névsorolvasás után már lent is voltuk az állandó 12 fok hőmérsékletű föld alatti építményben.

3 / 12

Indulás előtt néhány praktikus információ érkezik

A nagyjából harminc látogató egy csoportban indult a meredeken lejtő csőbe, megállni legfeljebb csak egy-egy pillantra lehetett, na de én éppen sétálni jöttem! A cső mélypontján ért csúcsra az izgalom, innen már csak kétszáz méter a túloldal. A Kéktúra végigjárása hamarosan végleg befejeződik.

4 / 12

A sor elején, félúton 

Duzzasztógát helyett víz alatti alagút

Az alagút története az 1980-as évekig nyúlik vissza. Ekkor kezdődtek a monumentális építési munkák a Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer alsó elemén, a Dunakanyar szívében. A folyót a szűk völgy szélére terelték, a szárazra került mederben pedig hozzáláttak a vízierőmű építéséhez. Ezek a munkák aztán a széleskörű tiltakozás hatására rövid időn belül leálltak, és később sem folytatódtak. 
 

5 / 12

6 / 12

A fali tablók többek közt az építés történetéről mesélnek 

A környék elektromos és vízvezeték-hálózatának fejlesztésére azonban az erőműtől függetlenül is szükség volt, ezért kihasználva a jól előkészített munkaterületet, rövidesen hozzáláttak a közműalagút építéséhez. A Duna sziklás medrében robbantások sorozatával alakították ki az alagútnak helyet adó hatalmas árkot, pontosan a tervezett duzzasztógát helyén. Az előregyártott vasbetongyűrűket egyenként emelték be, majd az elkészült műtárgyat több rétegben tömörített, 2-4 méter vastag talajjal és kőzettel takarták be. Az alagút vízzáróságát elsősorban a gyűrűk közti, gondosan kialakított szigetelés biztosítja, ami láthatóan kitűnő állapotban vészelte át az elmúlt két évtizedet. A betonfelületek szárazak és frissek, rozsdának vagy vízfolyásoknak semmi nyoma. Egyelőre csak néhány elektromos vezeték, két üzemelő és egy tartalék vízcső, valamint a mennyezeten egy vastag szellőzőcsatorna fut végig a föld alatt, de még jut hely néhány további, egyelőre nem tervezett közműnek is.

7 / 12

Az alagút azonban ennél is többet „tud”: tengelyére merőlegesen kisebb csövek ágaznak ki a vastag kavicsággyal borított Duna-meder felé. Ezek föld alatti kutakként működve jelentős mennyiségű előszűrt vizet nyerhetnek ki. Egyelőre nincs szükség rájuk, de jó tudni, hogy ha gondok lennének a környék ivóvíz-ellátásával, van egy gyorsan üzembe helyezhető tartalék, ami kiegészítheti a meglévő forrásokat.

Az utolsó lépés

8 / 12

...innen már csak percek vannak hátra!

A rácsos acélpadlón sétáló látogatóoszlop lassan a meredeken emelkedő szakasz végére, a bejárati kezelőhelységbe ér. Innen már csak egy vasajtó választ el a túlparti napfénytől, amit az itt őrködő munkatársak a látogatók érkezésének hangjára máris szélesre tárnak. Nagymaros majdnem-végállomásra érkeztünk. Bár a Kéktúra bejárása alatt volt már néhány majdnem-végállomás (utolsó észak-magyarországi szakasz, utolsó előtti szakasz, utolsó bélyegző stb.) ez már tényleg az utolsó ilyen pillanatnak tűnik. Bár az élmény nyomába sem ér az Írott-kőre érkezés pillanatának, mégis sikerül egy nagy fejezet lezárásának élményével hazamenni.

9 / 12

A nagymarosi kijárat

A lejárat ajtóit közben újra gondosan lezárják. Mára még újabb két csoport érkezik majd, de holnaptól ismét visszaáll az év 364 napjára jellemző normál üzem, amikor az alagút és kezelői a nyilvánosságtól távol, feltűnés nélkül szolgálják a környéken élő százezrek mindennapjait.

Ami a hosszabb távú terveket illeti, az Országos Kékkörön még két helyen jöhetne szóba hasonló létesítmény, de nem tudok arról, hogy léteznének: Mindszentnél a Tiszán, Szarvasnál a Kőrös vizén viszi néhány méter erejéig külső segítség a túrázókat. A kompátkelés persze ott és itt, a Dunakanyarban is különleges élmény, amit egyik helyen sem cserélnék el másik alapértelmezett eljutási módra. Esetleg később visszatérve, ha ott is előkerül egy-egy alagút.

A látogatási lehetőségért köszönet a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt-nek.