A földtörténeti múltban a Visegrádi szorost követően a Duna 135 fokos szögben folyt a mai Gödöllői-dombvidék lábánál keresztbe az Alföldön,  és sok mederelhagyás után csak kb. kétmillió évvel ezelőtt állt be a mostani irányba. Az utána maradt medrek egykor még hajózhatóak voltak - például a török időkben a Dabas környékiek -, mára viszont mesterséges és természetes módon átalakultak. A túra helyszínén a lerakódott, finomszemcsés üledék vízzáró réteget alkotott. Bár a vidékre jellemző kevés eső (évi átlagos 550 mm) magában nem lenne elég, de a helyi kisebb magaslatokról idecsordogáló csapadék és a rétegvizekből táplálkozó források már egy nagyon egyedi és változatos vizes élőhely meglétét teszik lehetővé.

 

   
Az Ócsai Tájvédelmi Körzet azért az egykori turjánvidék legláposabb területe, mert ezeket a ma is nedvesebb, vizesebb helyeket, 1920-30-as években nem sikerült teljesen lecsapolni, s a szárazodási folyamatok beindulása ellenére még mindenfajta élőhely megjelenik itt. A mozaikosság jellemző rá: nyílt vizek, nádasok, rétek, erdők, sztyepprétek váltakoznak botanikai és állattani ritkaságokkal. „Itt található hazánk megmaradt síkvidéki láperdeinek kb. 15%-a, ami egyben lehetőség és felelősség is”-tudtuk meg túravezetőnktől, Nagy Istvántól, a DINPI tájegységvezetőjétől, aki - egyéb elfoglaltságai miatt - ritkán vezet túrákat, de nekünk szerencsénk volt egy ilyenen részt venni.

 

 

Az Ócsai Tájház elöl indultunk, és a faluban - még a szárazon járva - megtudtuk, hogy a község híres református temploma egykor egy szigeten állt, s ezért kapott 4 méteres alapot. Egyre vizesebb rétekre értünk, közben láttunk denevérházat, a szellőt (esetünkben szelet) meglovagló réti héját, és "fekete-gólya" hírét keltő mocsári-gólyahírt (túravezetőnk fehér gólyát még nem, feketét már látott megérkezni). Megtapasztaltuk, hogy a földről felugrás után mennyire reng a föld a lábunk alatt, ami a talaj tőzeges jellegét jelezte. Oxigén hiányában a lápban lévő szerves anyagok nem tudnak lebomlani, és a növényi rostokból álló, sűrű, tömör és nagy víztartó képességű tőzegrétegek több millió köbméter vizet gyűjtenek össze: tavasszal megtelnek, megdagadnak, és még sokáig képesek vizet engedni magukból. A láp olyan szárazföldi vegetáció, ami nagy mennyiségű széndioxidot képes lekötni a légkörből és azt - a kellően nedves viszonyok megmaradása esetén - több ezer évig tárolja.

 

  

 

Az erdőbe, vagyis az egykori kaszálós helyén létrejövő erdősülésbe beérve a gazdag aljnövényzetben azonnal kibújni vágyó növények hadához értünk: gyöngyvirág, salamonpecsét, nyári tőzike, mocsári nőszirom mellett farkasbogyót is láthattunk. A láp hüvössége és magas páratartalma miatt a magasabb tengerszint felett előforduló növények is megjelenhetnek egy ilyen sík vidéken. (A szintén Ócsai TK gondozásában lévő Selyem-réti Tanösvényen például olyan gyertyánosokon mehetünk keresztül, amelyek amúgy 250-300 m tengerszint fellett jellemzőek.)

 

Amint a vízszint a térdünk irányába indult el, keresnünk kellett egy hosszú, legalább vállig érő, erős botot, és a mozgásunkon is változtattunk: nem telitalppal léptünk a vízbe, mert akkor nem csak magunkat, hanem a mellettünk lévőket is lefröcsköltük volna. Ésszel mentünk tovább, különben hamar kiléptünk volna a gyakran víz alján ragadt gumicsizmából. Úgy mozogtunk, mint a rajzfilmfigurák: előrelépő lábunk sarkát tettük a vízbe, és úgy gördültünk át rajta, míg a hátul lévőt először bokából emeltük ki cuppanásig, mielőtt kihúztuk volna. A bot - ami a lápi embernek is volt, tehát autentikus - hasznossága vitathatatlan, főleg, amikor az élményt hajszoló túravezetőnk combközépig érő víz felett egy fatörzsön át sétáltatott meg bennünket.

 

Miközben a helyet kedvelő kőris és égerfák között haladtunk, megtudtuk, hogy a kidőlt és korhadó fák rovarvilága akár ötször nagyobb és változatosabb az egészségesen állókénál, s hogy a kiborult fűzfa is lehet kitűnő bogár- és madár-élőhely. S azt is, hogy a természetes erdő képes magától megújulni, nincs szükség sarjaztatásra, maggal vagy csemetével történő telepítésre, s ez abban az esetben is működik - sajnos - ha idegenhonos növény, például ostorfa (celtis) is bekerül a vegetációba. Utunk során, mint az egykori menekülők, mi is megpihentünk egy-egy földvár vagy sziget tetején.

 

Ezek a - főleg a dabasi területen meglévő - 4-5 darabból álló, nehezen megközelíthető, lencse alakú száraz területek éjszakázásra, tűzgyújtásra kitűnően alkalmasak voltak, hiszen 20-30 centiméterrel emelkednek ki környezetükből. Nekünk annyira sikerült elbújtunk rajtuk, hogy amikor a túravezető rákérdezett, mit gondolunk, merre kell visszaindulnunk Ócsa felé, a szélrózsa minden irányába mutattunk. Persze - egy egerészölyv fészke alatt elhaladva - egykettőre kijutottunk, s még búcsúzóul megtudtuk: az itt őshonos, a kopoltyú mellett a levegő oxigénjét is felvenni képes réti csík és lápi póc halakkal egykor disznókat hizlaltak, annyira sok volt belőlük. A csíkászok ásóval fogták ki őket a lápba levermelés után.

 

 

Nem tudom, hogy a veszélyesnek tűnő környezet és/vagy a tudásszomj miatt, de mindenki közvetlenül a túravezető közelében akart lenni, aki - bátran mondhatom -, még több érdekességet mondott, csak nem minden jutott el hozzám. Aki nem hiszi, járjon utána… akár lápon, vízben, gumicsizmában.

Írta: Balla Réka

Fotók: Berecz Tibor és Verő György, a DINPI munkatársai