Éveken át csak messziről, a Magas-Tátra ormairól csodáltam ezeket a szelídebb lejtőjű kúpjaival büszkélkedő fehérlő vonulatot, mígnem idén eljött a várva várt alkalom, hogy az alpesinek ható tájat közelebbről is megismerhessem.
A Magas-Tátra északkeleti oldalát a Bélai-havasok, vagy ha úgy tetszik, a Bélai-Tátra határolja, amelyről turisztikai szempontból sokkal kevesebb szó szokott esni, mint a híresebb szomszédjáról. Gyakran a „magas” kisöccseként is szokták emlegetni, pedig ez a 14 km hosszúságban és 4-5 km szélességben elterülő hegylánc valójában nem rokona a Kárpátok legmagasabb bérceinek. A Bélai-havasokat ugyanis mészkő alkotja, míg a Magas-Tátra egy hatalmas gránittömbből áll, és ez a tény a laikusok számára is jól látható különbségeket eredményez, még annak ellenére is, hogy a két vonulatot csupán egy keskeny völgyszoros választja el egymástól.
Bélai-havasok a Zöld-tavi menedékháztól nézve
Idén végre eljött a napja, hogy a régóta szemezett hegytömbbel ne csupán plátói legyen a kapcsolatom. Egy rövid, szeptember végi magas-tátrai kiruccanásom alkalmával - elszakadva a kedvenc hegyeimtől - az egyik túranapomat a Bélai-havasokon való átkelésre szántam. Az időpont kiválasztása sajnos a jó idővel kecsegtető előrejelzés ellenére sem lett ideális, de ettől függetlenül is egyedi élményekkel gazdagodtam.
A Bélai-Fehérvíz-völgyben fekvő Zár (Ždiar) település határából indítottam el a túrámat, követve a piros jelzéseket. Ez az egyetlen turistaút, ami bebocsátást enged a Bélai-Tátrába, még pontosabban, amely átkel rajta. Ezen helyen ugyanis a természetvédelem régóta elsőbbséget élvez a turizmussal szemben és ennek fő oka, hogy a Tátra 3000 védett és ritka növényfajának jelentős része itt található. A legtöbb virág június-júliusban nyílik, mint például a környék jelképének számító havasi-gyopár is, de ez alkalommal - a turistaidény végéhez közeledve - egyáltalán nem számítottam ilyesfajta gyönyörködtető látványra.
A piros turistaút egy darabon a Reglő-patak mentén kapaszkodik fel a hegyek közé
Kezdetben a Monk-völgy (Monková dolina) sík részén, tisztásokat mellőzve haladtam a hegyek lábánál elterülő fenyvesek irányába. Köves utam a sziklák közt zúgó Béla-patak (Biela-potok) mentén kanyargott, mígnem elértem azt az útelágazódást, ahonnan már ténylegesen ráfordulunk a hegyek közé vezető útra. Számomra innen kezdődött el igazából a túra, mikor a hatalmas fenyők közt csörgedező Reglő-patakot (Rígežský potok) kísérve emelkedni kezdett az út. Sajnos ekkorra már biztossá vált számomra, hogy ezen a napon a köd miatt aligha lesz részem kilátásban az 1900 méteres magasságból. Ráadásul a hegyekre ráülő felhők nem csupán a panorámától fosztottak meg, minél feljebb értem, annál több csapadékkal kellett szembesülnöm.
Mészkőszirtek közt kanyargunk fel a Széles-nyeregre
Az erdő felső határához közeledve elértem a Hangzó-szirtet (Hlásna skala) oldalába vezető és folyamatosan emelkedő gyalogösvényt, ahol csúszós, saras mészkősziklákon egyre erősödő szélben és esőben kapaszkodtam feljebb és feljebb. Szerencsémre még a teljesen leereszkedő köd előtt volt részem egy kis kilátásban a Reglő-patak hosszan elnyúló vízesésére, a völgy fölött őrt álló hatalmas sziklaszirtekre és a magam mögött hagyott Monk-völgy fenyvesére, de még Zár fehérségbe vesző házaira is.
Két látványos vízesést is láthatunk az út során
Nem sokkal később, és alig pár méterrel feljebb viszont jócskán megváltoztak a körülmények. Arra gondoltam, amíg mi otthon arra várunk, hogy besárguljanak a falevelek, addig itt már javában tél van. Persze ez a magas hegyekben egyáltalán nem meglepő, sőt, még néha nyáron is előfordul, hogy havazik, de számomra mégis éles volt a gyors évszakváltás, ami igencsak kontrasztossá tette a túraélményt.
Kilátás a Monk-völgy és Zár irányába
Magam mögött hagytam az erdősávot és immár a törpefenyős, bokros-cserjés területen vezető meredek havas ösvényen kaptattam felfelé az egyre kiszélesedő völgyszorosban. A latyakos, csúszós hó és a köd miatt nem csak az előrejutás, de a tájékozódás is egyre nehezebb lett. Most jártam itt először, így GPS és a hófödte turistajelzések nélkül teljesen az előttem járók lábnyomaira voltam ráutalva, melyek több esetben hozzám hasonló bizonytalansággal kanyarogva keresték az fehérségbe vesző ösvény nyomvonalát.
Téli állapotok nehezítették a fel-, illetve a később a lejutást
A hegységet átszelő meredek piros út a Bélai-Tátra főgerincén található Széles-nyeregbe (Široké sedlo, 1830 m) visz minket föl. Korábbi tervezgetéseim során abban reménykedtem, hogy innen majd csodálatos fotókat fogok készíteni a Magas-Tátra keleti oldaláról, de ez alkalommal nemhogy panorámában nem volt részem, de a viharos erejű szélben vízszintesen szakadó havas esőben még egy rendes selfie-t sem tudtam készíteni.
Fent a Széles-nyeregen
Egyébként a Széles-nyeregből tiszta időben pompás kilátás tárul elénk a szemközti a Fehértavi-csúcstól a Késmárki-csúcsig, azaz a Magas-Tátra összes keleti óriására, illetve az alattunk fekvő Hátsó-Rézaknák-völgyére (Zadné Meďodoly). Tőlünk jobbra magasodik a Bélai-Tátra második legmagasabb csúcsa a 2142 méteres Sirató (Ždiarská vidla), balra pedig rálátni a Bolond Gerőre (Hlúpy, Thörichter Gern). Innen normál esetben fél órás út vezet a Felső-Kopa-hágóhoz (Vyšné Kopské sedlo) a Bolond Gerő oldalában, de a téli körülmények és az erős szél nemcsak jócskán lelassított, de kalandossá is tette ezt a szakaszt.
Kilátás a Bolond Gerőről egy 1913-es képeslapon. A téli időjárás miatt ilyen látványban ezúttal sajnos nem volt részem
A Felső-Kopa-hágóba felérve orkán erejű szél, és erre a cudar körülményre ügyet sem vető zergék fogattak, akik a turistaúttól 4-5 méterre gondtalanul legelésztek. Sem az időjárás, sem a jöttöm nem foglalkoztatta őket, csupán a kérődzésben tartott pár pillanatnyi szünettel konstatálták, hogy annyira nem vagyok nekik izgalmas látvány, láttak ők már itt elég turistát elhaladni. A Kopa-hágónál csatlakozik be a piros jelzésbe a Hátsó-Rézaknák-völgyébe, továbbá a Javorinába vezető kék út, ami már a jóval a turisták előtt is járt ösvény volt. Ezen a hágón keltek át régen a pásztorok, a bányászok, de még a csempészek is, miután ez a hegységen átvezető legkönnyebben járható út.
Zergék a Kopa-hágónál
Meredek, szerpentines ereszkedésben értem le a széles Kopa-hágóba, (Kopské sedlo) ahol a szél és a havas eső is alábbhagyott. Ez már a két hegyvonulatot elválasztó délnyugati lankás oldal volt, részben ennek is köszönhetően kezdett javulni az időjárás. Mire a Béla-tóhoz értem (Biele-pleso) már a köd is felszállt, nyugati irányban pedig már a felhők is szakadozni kezdtek. Reménykedni kezdtem, hogy a kedvenc pihenőhelyemnél, a csúcsok ölelésében megbújó Zöld-tavi menedékház (Chata pri Zelenom plese) már idilli állapotok fogadnak.
Leérve a Bélai-havasokról kezdett kitisztulni az idő
Szerencsém volt, mert már az odavezető utam során a törpefenyők közt kanyargó sziklaösvényemről szép kilátás tárult elém a Nagy-Morgásra, a Késmárki-, Jégvölgyi- és Zöld-tavi-csúcsokra, valamint magára a Papirusz-völgyre. Amit a nap elején még álmaimban sem gondoltam volna, a Zöld-tavi menedékház már a nap is kisütött. Jobb díszletet kívánni sem tudtam volna az itt felszolgált finom bableveshez és az frissítő sörhöz, illetve a pihenéshez.
A Magas-Tátra egyik legszebb katlanjában találjuk a Zöld-tavi menedékházat
Zöld-tavi menedékház egy 1905-ös képeslapon
A Magyarországi Kárpát Egyesület 1893-ban döntött úgy, hogy a festői Zöld-tó partjára kőből emelt menedékházat épített, a korábban már három alkalommal is leégett menedékkunyhó helyére. 1897 augusztusában avatták fel a Frigyes menedékháznak nevezett háromszobás épületet, ami a két világháború között kapta a Zöld-tavi menedékház nevet. 1950-ben átkeresztelték a Brncalova chatára, a Kis-Papirusz-völgyben szerencsétlenül járt hegymászóoktató, Albert Brncal (1919-1950) után. Napjainkban viszont újból a régi nevét viseli a menedékház, ami nevéhez hűen valóban egy zöld színben ragyogó tó partján áll.
A Bélai-havasok délutánra megmutatták magukat
Miután kipihentem magam és közel egy órán át élveztem a hely varázslatos atmoszféráját, folytattam az utamat a Zöld-tavi-patak mentén. Ekkor már a sárga turistautat követtem, rálátással a nap folyamán meghódított Béla-Tátrára, ami a délutáni órákra már felengedte ködfüggönyét. Ha közelről nem is, de legalább így távolról megcsodálhattam azokat a sziklaszirteket, melyek közt az utam is átvezetett.
Rálátással a Késmárki- és a Lominci-csúcsra a déli irányból
A széles és köves ösvényem enyhe lejtésben kerülte meg a Nagy-Morgás leszaladó hegygerincét, majd magas fenyvesek közt fordult rá arra a völgyre, ami a Tátralomnicra vezető országúthoz vitt ki. A nap végére olyan jó idő kerekedett, hogy nyoma sem volt a délelőtti téli hangulatnak. Ragyogó kék ég váltotta a mindent belengő szürkeséget, és tökéletesen rá lehetett látni a magas hegycsúcsokra. A Zöld-tavi-menedékháztól folytatott utamat, pontosabban a légköri viszonyokat igazi vigaszdíjként éltem meg, amit az időjárás kegyelméből kaptam. Hiába. A Tátrában sosem tudhatjuk milyen idő vár ránk. Ezzel együtt régi vágyam vált valóra azzal, hogy az általam hőn szeretett Magas-Tátra keleti határvidékét is megismerhettem, még ha nem is teljesen úgy, ahogyan azt korábban elképzeltem. Legalább lesz miért visszatérnem!
Kapcsolódó cikkek:
VIDEÓN SZLOVÁKIA LOMBKORONA FÖLÖTT KANYARGÓ TURISTAÚTJA
MAGASHEGYI ÉLMÉNYEK KEZDŐKNEK ÉS HALADÓKNAK
A MAGAS-TÁTRA LENGYEL LÁBÁNÁL
A MAGAS-TÁTRA REJTETT EMLÉKEI
