A Bódvaszilassal szemben emelkedő hegyen az ember a természeti kincsek egy részét eltüntette, viszont számos másikat talált. Kívül-belül bejártuk a különleges hegyet.
A Cserehát és az Aggteleki-karszt határán emelkedő Rudabánya-Szalonnai-hegység legészakibb tagja ma megcsonkítva emelkedik a Bódva-völgye fölé. Az Esztramos-hegy egykor közel négyszáz méteres magasságba emelkedő tömegét az elmúlt évszázadokban az ember alul-felül meghódította, kívül és belül is robbantotta, majd utakkal is behálózta, de a kevés, ami az eredeti formájából megmaradt, így is a természet alkotómunkájának egyedülálló példája.
A kőbányászat eltüntette a hegy felső nyolcvan méterét és annak számtalan barlangját
A hegy kiváló minőségű mészkövét és föld alatti vasércteléreit az Árpád-kor óta bányászták, az iparosodás, majd különösen a Trianon utáni új határok után pedig már nagyüzemi módszerekkel, több száz helybélinek munkát adva zajlott a hegy kincseinek kiaknázása. Eközben több mint félszáz barlang nyílt meg, amelyek nagy része a bányászat nélkül valószínűleg örökre ismeretlen maradt volna a hegy mélyében. Mivel azonban a hegy felső 80 méterének anyaga szinte teljes egészben a szállítószalagon végezte, az itteni barlangokra sajnos találó lett a tiszavirág-életű jelző - legalább is a felfedező ember szemszögéből. Az elbányászott felső szint 23 barlangja közül 18 nyomtalanul megsemmisült - és ez még csak a kutatók előtt ismertté vált üregek száma. Az alsó barlangok is csak kicsit voltak jobb helyzetben, ezek közül sokat a föld alatti bányák művelői törmelékkel töltöttek fel.
A barlang megmaradt három termének legnagyobbika, a Létrás-terem
Eközben érvénybe lépett az 1961-es természetvédelmi törvény, amely kimondta az ország barlangjainak automatikus, feltétel nélküli védettségét. Három évvel később, egy szokásos bányászati robbantás nyomán nyílt meg a hegy barlangjainak talán legkülönlegesebbje, amelyet később Földvári Aladár geológusról és egyetemi tanárról neveztek el.
A kutatások szerint hazánk egyik legősibb, több mint kétmillió éves föld alatti üregét rejtegette itt a hegy, amely még a talajvíz szintje alatt oldódott ki a kőzetből: ezt jelzi az egyedülálló, teljesen vízszintes mennyezet, amelyről cseppkövek százai mellett hatalmas, gomba alakú kőnyelvek lógtak le.
A falakat díszítő cseppkövek itt már nem növekednek, a hegy kiemelkedése óta eltelt évezredek óta megőrizték az eredeti formájukat. A mintegy kétszáz méter hosszú barlang alapvető feltárása ugyan megtörtént, sokáig úgy tűnt, hogy természetvédelem ide vagy oda, ez a csoda is a hegy többi barlangjának sorsára jut: a bánya tovább bővült, megsemmisítve az elsőként felfedezett részeket. A megmaradt három terem közül a fejtéshez legközelebb esőben a robbantások lökéshullámai leszakították a függő kőnyelveket, a járatba lejutó munkások és helybéliek pedig a korábbi esetekhez hasonlóan, innen is összegyűjtötték a legszebb, könnyen letörhető képződményeket, hogy ha másként nem, legalább otthoni polcdíszként megőrizzenek valamit a halálra ítélt föld alatti csodákból.
A kőbánya szélén egy érintetlenül hagyott védőpillér alatt rejtőzik a barlang. Jobb szélében az egykori összekötő-alagút egy szakasza is megmaradt.
Miközben a bányászok a hegy szikláját növesztették, a természetvédelmi szakemberek a bánya tulajdonosával és a politikusokkal folytatták hasonló, apró lépésekkel haladó munkájukat. Végül, közel két évtizeddel és számtalan sajtómegjelenéssel később megtörtént a csoda: elrendelték a bányászat leállítását a barlang százötven méteres körzetében, megmentve, ami a föld alatti világból addigra megmaradt. Ezt a legtöbben rombarlangnak nevezik - gyorsan hozzátéve, hogy ami itt van, az bizony romjaiban is gyönyörű, sőt: a környék egyik leggazdagabb formakincsét rejtő barlangja. A barlang körüli védőpillérnek nevezett hegyormot később mindhárom oldalról körbeérte a bánya, ami a következő években további, alsóbb teraszokon is folytatódott, immár a barlangtól jóval távolabb, egészen a kitermelés 1994-es beszüntetéséig.
Az egykori kőzúzó üzem a hegy tetején lévő bányaudvaron, amelyet kőről kőre foglal vissza az erdő
A védőpillér pedig az évek alatt megőrizte nemcsak a barlangot, de mellette, a korábban létesített üzemi alagút egy szakaszát is, ami a nagyipari bányászat első évtizedeiben kötötte össze az eredetileg több pontból kiinduló fejtési területeket. Ipari emlékből azonban ennél sokkal többet tartogat a hegytető: fennmaradt a teljes kőzúzó üzem - pontosabban annak legnagyobb, rongálók által mozdíthatatlan részei. Az itt felaprított kőanyag egy 130 méter magas aknán keresztül hullott a hegy mélyébe, ahonnan már elérhető közelségben volt a bódvaszilasi állomásról induló vasúti vágány. Ez utóbbinak helyén ma a kéktúra útvonala halad, míg a különleges, óriási akna az egykori kiszolgáló építményei mellett gondosan lefedve, egyelőre kifogástalan szerkezeti állapotban várja sorsát.
A védőpillér szélén a robbantások lökéshullmai összetörték a törékeny képződményeket
A barlangban a kilencvenes évek elején kiépültek a látogatást megkönnyítő lépcsők és a világítás is, bár ez utóbbi a rongálások miatt éppen nem működik - a lakott területektől távoli hegytető sajnos a rossz szándékkal érkezők számára is ideális terep.
Az Oszlopok terme
A barlang alapvetően csak kutatási céllal látogatható, illetve alkalmanként az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága meghirdet nyílt túrákat. A létrák ellenére itt-ott azért minimális mászótudásra is szüksége van annak, aki a kevés adandó alkalommal felfedezheti a barlang egyedülálló világát. Jelenleg újabb látogatási lehetőség nem áll előkészítés alatt, de érdemes követni az ANPI felületét, esetleg addig is megcsodálni a hegy alsóbb bányaszintjének jelenleg is nyitva álló részét - ezekről a következő részben lesz szó.
A cikk először 2018 júniusában jelent meg.
