Az ócsai láperdőből már csak a tündérek hiányoznak

 

Ócsa mellett eddig valahogy mindig elszáguldottunk az autópályán, pedig nagyon közel van hozzánk, de talán épp ez lehet az oka annak is, hogy mindezidáig nem jártam még ezen a környéken. Az ember valahogy hajlamos arra, hogy a távoli helyeket érdekesebbnek gondolja azoknál, amelyek a közelében vannak. Pedig Ócsa is tökéletes bizonyítéka annak, hogy az élményekért nem feltétlenül kell a világ végére menni.

 

A mesebeli láperdő

 

A Selyem-réti tanösvényhez alig fél óra alatt odaértünk, ami egy kétéves kisgyerekkel fontos szempont. A tanösvény a város közelében fekvő Nagy-erdőből indul, de itt nem találhatunk táblákat, az egyes állomásokkal kapcsolatos információkat a nemzeti park látogatóhelyein beszerezhető vezetőfüzetben olvashatjuk el. A lombfakadás előtt álló magyar kőrisek aljnövényzetében színes virágok virítottak, ibolyák, sárga bogláros szellőrózsák és salátaboglárkák. A második állomásnál kicsit letáboroztunk, mivel egy 300 éves kidőlt tölgyfa a legjobb játszótér egy kisgyerek számára. Eddig a táj nem sokat változott, ezután azonban következett a sétaút legszebb része, egy gyönyörű láperdő folt. A vízben álló fák mintha eggyé váltak volna a tükörképükkel. A mélyedésben összegyűlt víz szinte fekete volt, jellegzetes sötét színét a tőzegrétegből kioldódó szerves anyagok adják. A megvastagodott tövű enyves égereket, melyek támasztógyökereik segítségével tartják magukat az ingoványban, lábasfáknak is nevezik. A varázslatos erdőben olyan érzésem volt, hogy a fák közül bármelyik pillanatban előbukkanhat néhány kis tündér. De hiába vártam, a mesebeli lények nem mutatkoztak, viszont virágzott már a mocsári gólyahír, melynek sárga szirmai kiviláglottak a sötét vízből. Népiesen ezt a virágot egyébként libadöglesztőnek is hívták, utalva annak mérgező voltára.

A Turján-vidék értékes foltjai

 

Hajdan a Duna-Tisza közi homokhátság és a Duna-völgy találkozásánál kiterjedt láprendszer húzódott. A lápos, ingoványos területeket nevezték egykor népiesen turjánnak. A közel 100 kilométer hosszan húzódó, néhány kilométer széles terület mérete mára jelentősen összezsugorodott. Ehhez hozzájárultak a 19. századi vízrendezési munkálatok, a földművelés beindulása, az öntözés, a talajvízszint csökkenés, majd a 20. század eleji tőzegbányászat. Épp ezért az Ócsa környékén megmaradt lápmaradványok különös jelentőséggel bírnak, és számos ritka növény-és állatfajnak adnak otthont. Tavasszal a lápréteken gyönyörű orchideák virítanak, a vizes lápfoltokban még felbukkan a réti csík, a lápi póc, és egyedül itt él egy apró lepkefaj, az ezüstsávos szénalepke is. Nem véletlen, hogy a fokozottan védett turján bejárása önállóan nem is lehetséges, csak vezetéssel. Itt működik az Ócsai Madárvárta is, ahol rendszeresen szerveznek bemutató gyűrűzéseket is.

Ócsa legismertebb nevezetessége

 

A láperdőnél még hosszasan időztünk volna, de vissza kellett indultunk a városba, mert szerettük volna még megnézni az Öregfalut és az itt álló műemlék templomot is. A 13. századi erődtemplom premontrei szerzetesek számára épült, majd a tatárjárás idején felgyújtották, a török hódoltság idején pedig mecsetként használták. A 17. században a lakosság nagy része református hitre tért át, a templom pedig a református egyházhoz került. Az épületet nem csak az idő múlása viselte meg, de az évszázadok alatt villámcsapás és tűzvész is sújtotta. 1986-tól éveken át tartó felújításon esett át, ami olyan jól sikerült, hogy megkapta érte az Európa Nostra díjat is. A templom egyszerűen gyönyörű. Nehéz betelni a látvánnyal, és nem is nagyon lehet, mert nem tudunk elég messze menni ahhoz, hogy kellő távolságból, teljes egészében meg tudjuk azt csodálni, ugyanis az ócsai Öregfalu házai szinte körbeölelik a templomot.

Vissza a múltba

 

Az Öregfalu műemlékházai a 21. században is őrzik a falu 18. századi állapotát és a kétbeltelkes településforma jellegzetességeit. Ennek lényege, hogy a falu központjában álló házakat viszonylag kicsi telkek vették körül, mivel a település szélén a családoknak volt egy másik, nagyobb telke is, amelyen a gazdasági épületek álltak, és itt tartották az állatokat illetve a takarmányt is. Az Öregfaluban ma hat műemlékvédelem alatt álló nádfedeles vályogházikó látható. Az Ócsai Tájház épületeiben a kétszáz évvel ezelőtt itt élt ócsai emberek mindennapjait idézhetjük fel a bemutatott használati tárgyak, viseletek segítségével. A szomszédos Turján-házban a Turján-vidék természeti értékeivel ismerkedhetünk meg. Az udvaron tavasztól-őszig, minden hónapban van valamilyen kézműves foglalkozás is. Mikor március végén ott jártunk, épp egy keramikus vezette be a gyerekeket a mesterség alapjaiba. Kisfiunk ehhez még túl kicsi, de ő sem unatkozott; számára a falra függesztett kukoricacsövek és a tájház macskája jelentették a legnagyobb attrakciót.

 

 

Zárásként szerettük volna még megnézni az ócsai pincesort, melyhez útmutatásul annyit kaptunk, hogy keressük a város legmagasabb pontját, az Öreg-hegyet. Alföldi lányként az elnevezésen egyáltalán nem csodálkoztam, hisz a síksághoz szokott ember, lakjon az Alföld bármelyik pontján is, a néhány méterrel a környezete felé emelkedő kiemelkedéséket már hegynek vagy dombnak nevezi. A hajdani Ős-Duna magaslatán található pincesort végül megtaláltuk, de a jellegzetes nyeregtetős, nádborítású pincéket behatóbban már nem tudtuk megnézni. A család legifjabb tagja ekkorra már meglehetősen elfáradt, és ezt az egész környék tudtára is adta, így jobbnak láttuk, ha hazaindulunk. Legközelebb viszont biciklit is hozunk magunkkal, ugyanis a környéken a Duna-Ipoly Nemzeti Park több kerékpártúra-útvonalat is kialakított, amit szeretnénk majd bejárni.

 

A cikk először 2018 áprilisában jelent meg.

 

 

Kapcsolódó cikkek:

Öt madárvárta- nem csak ornitológusoknak

Homokbuckák földjén - Alföldi Kéktúra

A homokhalmok és az erdős puszták világa - Alföldi Kéktúra

A lápi ember nyomában, avagy gumicsizmás túra Ócsán