Az Ördög-oromtól az Apáthy-szikláig, avagy fehérben a zöld

Túrám kiindulópontja az Ördög-orom volt, amely Budapest egyik legszebb és legismertebb sziklaképződménye, legmagasabb pontja a 317 méter magas Ördög-szószék. A védett terület központi részén egykor köszörűkő bánya működött, ennek nyomai ma is láthatók. Az orom legmagasabb részéről remek kilátás nyílik a városra.

A dolomittömb gyomrában egy óvóhely labirintus húzódik, amit valószínűleg a II. világháború elején a németek építettek ki légoltalmi célokra. Bent kacskaringós folyosókat alakítottak ki, hogy a bedobott kézigránát vagy a belövések ne veszélyeztessék a bent lévőket. A járatokat ma már vasajtók zárják el a külvilágtól.

Az orom tövében, az Edvi Illés utca elején működött a sokáig igen népszerűnek számító Ördögorom csárda, amit 1924-ben alapította Gruber Emil. A vendéglő a 30-as években élte virágkorát, amikor a Farkasrét is hivatalosan is üdülőhely lett. A csárdát a 90-es években bezárták, majd az épület leégett, így ma már nyomát sem nagyon látni.

Kápolna az erdőben

A Nőszirom utcánál tovább haladtam a zöld háromszög jelzésen, közben némi nehézséget okozott egy eltévedt bolgár kamion, melynek vezetője, a helyiek segítségével, kétségbeesetten próbált kikecmeregni valahogy a szorult helyzetből, miközben a lejtős kereszteződésben rekedve minden lehetséges irányban akadályozta a továbbhaladást. Elképzelni sem tudom, hová akart eljutni, és hogy keveredett ide, az biztos, hogy GPS-e nagyon félrevezette.

Miután sikerült átpréselnem magam a kamion eleje és egy drótkerítés között, leereszkedtem a Farkas-völgybe. Hogy a név pontosan honnan jön, nem tudni. Talán az egykor itt élt farkasok nyomán jött, de az is lehet, hogy az itt nagy területen előforduló farkasalma nevű növényből ered.

A völgyből ismét emelkedni kezdett az út, fel a Széchenyi-hegyre. Első megállóm az Úti Madonna-kápolna volt.

Az épület tornyát a 2. világháború után orosz katonák döntötték le, majd vandálok pusztítottak, a kápolnát végül, sok évtizedes hányattatás után, 1998-ban állították helyre, azóta minden októberben misével ünneplik ezt meg.

Ahogy felértem a szerpentinező ösvényről az Apáca-réten lyukadtam ki, melynek neve minden bizonnyal az egykor itt élő Isteni Szeretet Leányai apácarendre utal. A 19. század közepén, Bécsben alapított rend célja az árvák és szegény gyermekek nevelése volt. A rend budai központját 1927-ben szentelték fel. 1950-ben az itt élő nővéreket deportálták, az épületbe az Államvédelmi Hatóság költözött, ma a Rendőrtiszti Főiskola működik itt.

Jókai és azok a svábhegyi telek

A Széchenyi-hegyen hosszan el lehet nézelődni, most azonban szerettem volna egy kis kitérőt tenni a Svábhegy egyik legnyugalmasabb szeglete, a Jókai-kert felé. Hogy milyen lehetett az élet Jókai Mór egykori birtokán, arra ma már csak a híres író elbeszéléseiből következtethetünk, ugyanis az itt álló épületekből mára már csak egy maradt meg, az egykori présház, ahol a Petőfi Irodalmi Múzeum kicsi, de annál érdekesebb kiállítását lehet megnézni.

Jókai csak Szibériának hívta a Svábhegyet, ahol „a hideg szelek még a csukott ablakon át is elfújták a gyertyákat.” Épp ezért feleségével, Laborfalvi Rózával a teleket rendszerint Pesten töltötték, de már kora tavasszal jöttek is vissza, és belevetették magukat a birtok körüli teendőkbe.

Jókai nem csak afféle hobbi kertész volt, komoly szaktudásra tett szert, tapasztalatairól könyvet is írt. A kert szomszédságában még ma is áll, Steindl Imre családjának egykori villája. Az 1840-es években épült nyaraló az idők során nagyon rossz állapotba került. A villa felújítása 2022-ben kezdődött meg, és még most is tart. Épp ezért a Jókai-kert egyéni látogatókat egyelőre 2024 elején sem fogad, de hétvégente szakvezetéses programokra várják a látogatókat. Ezekkel kapcsolatban a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság oldalain lehet tájékozódni.

Mátyás király nyomában

A Jókai-kertből felkaptattam a Normafához. Egy meleg leves és némi pihenő után még volt pár órám a sötétedésig, gondoltam most már elgyalogolok az Apáthy-szikláig, annál is inkább, mert a közelben vártak este vacsorára. Most már végig a zöldet kellett követnem.

A klasszicizáló forrásházat ma egy kerítés választja el az erdőtől, így a túrázóktól is. Hogy miért, és meddig marad így, az egy külön cikk témája lehetne. A Tündér-szikla alatt megálltam kicsit nézelődni, a nevezetes szikla egészen más képet mutat így alulról, de nem kevésbé érdekes a szemközti Hunyad-orom téli arca is.

A városba visszaérve szeretettem volna még a megnézni az egykori Nyéki-templom és vadászkastély romjait, amelyeket eddig valahogy elkerültem. Ahogy térképemet nézegettem, ketten is megálltak, és megkérdezték, segíthetnek-e. Ennek köszönhettem, hogy megtudtam azt is, hogy a Tárogató utca egyik szecessziós villaépületében lakott Fekete István író 1945-től 1970-ben bekövetkezett haláláig. Különös társbérletben, ugyanis a villa másik részében egy kis kápolna működött, és működik ma is.

Egy utcával lejjebb láthatóak a középkori nyéki várkastély romjai. A Zsigmond által emelt vadászházat Mátyás bővítette tovább, majd II. Ulászló alakította ki a vadászkastély végső formáját. A közelben álló 13. századi templomot a 15. században építették át gótikus stílusban. A közeli hatalmas királyi vadaskertben nemcsak helyi vadak éltek, de a feljegyzések szerint tevéket és oroszlánt is tartottak itt. A nyéki romokat csak előzetes egyeztetés után lehet megnézni, így most meg kellett elégednem a kerítésen kívüli szemlélődéssel.

Hiába szaporáztam a lépteimet, az Apáthy-szikláról már nem tudtam napfényes képeket készíteni, mert mire felértem a megfelelő helyre, már lebukott a nap a János-hegy mögött. Így már nem siettem annyira, inkább kerültem még egy kicsit a Napraforgó utca felé, hogy a főváros egyik legszebb utcáját is megnézzem.

Az 1931-ben épült kísérleti lakótelep a magyar Bauhaus kiemelkedő emléke. A kor legnevesebb építészei viszonylag kicsi területen 22 kertes családi házat álmodtak meg, a kísérlet pedig arról szólt, hogy vajon a száz négyszögöles telkekre lehet-e lakható villaépületeket tervezni. Lehetett, nem is akármilyeneket.

Túrám végpontján, az Apáthy-sziklán hosszan álldogáltam, annak ellenére is, hogy egyre hidegebb és sötétebb lett. Jó volt nézni a nyüzsgő várost, a szemközti Széchenyi-hegyet és a Normafát, ahonnan órákkal korábban még épp ezt az oldalt kémleltem ugyanígy. Közhelyes, tudom, de az ilyen túrák végén mindig megállapítom magamban, hogy irtó szerencsések vagyunk mi, akik Budapesten lakunk, hogy a várost sem kell elhagynunk ahhoz, hogy remek túrákat tehessünk.

A cikk először 2019 januárjában jelent meg.