Még 2014-ben olvastam egy hírt a Facebookon. Farkas Arnold túratársat keresett a közel 2600 km-es Országos Kékkör végigjárásához. Érdekelt a terve, hisz magam is a kéktúrára készültem, de végül nem írtam neki. Egyedül indultam útnak, és több mint egy hónappal később Makkoshotykán az élelmiszerbolt ajtajában nyúzott vándorba botlottam. Ráismertem Arnoldra, akivel végül egy kocsmában bonyolódtunk többórás beszélgetésbe.
Arnoldnak nem ez volt az első hosszú útja. Egy évvel korábban Nagykanizsáról oda-vissza járta meg a Szent Jakab-utat, más néven a Caminót, megtéve több mint 6200 km-t. Legutóbbi találkozásunk alkalmával is utakról, szabadságról, illetve legújabb tervéről beszélgettünk.
TM: Miért kezdtél el vándorolni?
Farkas Arnold: Igazából nem tudom. Ez csak úgy jött. Kiskorom óta vonz a túrázás, pedig a szüleim nem vittek kirándulni. Sokat tekeregtem, aztán 28 évesen kezdett bennem megfogalmazódni, hogy mikor is vágjak bele egy nagy útba, ha nem most. 16 éves korom óta dolgozom, és se kutyám, se macskám. Arra jöttem rá, hogy a munka másodlagos. Ezek a dolgok még várhatnak. Így jött a Camino.
TM: Te hosszabbra vetted a Camino 800 km-es útját. Hogy is volt ez?
F. A.: Még 2013-ban bringával indultam el otthonról, Nagykanizsáról. Sátorral és kevés pénzzel. Horvátországon, Szlovénián, Olaszországon, Monacón keresztül, Franciaországon át a Pireneusokig tekertem. Onnan gyalog mentem a zarándokúton Santiago de Composteláig, majd az óceánig. Aztán ugyanez visszafelé. Igaz, a hazautat már egy kicsit lazábbra vettem. Volt stoppolás is benne. De kb. 4500 km-t tekertem és 1700 km-t gyalogoltam 126 nap alatt.
TM: Azt mondtad, kevés pénzzel vágtál neki. Mégis mennyivel?
F. A.: Kevéssel. Amikor a Pireneusokon átmentem, 42 cent volt nálam. Miután zarándok voltam, mindenki pénzeszsákként nézett rám. Fura volt nekik azzal szembesülni, hogy ez a csávó tényleg komolyan gondolja a „kukázást”. Egyébként az út mentén 20 km szélességben megy a „caminobiznisz”. Minden az árusokról és a pénzköltésről szól. Szinte alig lehetett tőle mást látni. Persze csak rajtunk múlik, hogy mit veszünk észre.
TM: Mit jelent a „kukázás”?
F. A.: Több nyelven is kiírtam egy kis táblára, hogy ételt kérek. Mellette volt egy kis marketingszöveg is: ételért cserébe eszek. Elmentek mellettem az emberek, és egy perc múlva visszajöttek kenyérrel, csokival, ami éppen volt náluk. Rengeteg kaját kaptam így. Viszont volt olyan nap is, amikor nem ettem.
TM: Biztos legyengültél.
F. A.: Igen. Mire megérkeztem Provence-ba, lett egy masszív váltólázam a kimerültségtől. Óránként 34,1 és 39,4 °C között váltakozott a testhőmérsékletem. Dokihoz kellett mennem, aki nagyon megértő volt az anyagi helyzetemet illetően. Megvizsgált és megnyugtatott, hogy teljesen egészséges zarándok vagyok, csak pihenjek. És egy kis pihenés tényleg rendbe hozott.
TM: Milyen nyelven kommunikáltál az úton?
F. A.: Nem beszélek nyelveket. Egy keveset tudok olaszul, németül és pár szót angolul. Általában a mosoly az alapkommunikáció.
TM: Sokan vallási okból vágnak neki a Szent Jakab-útnak. Neked is ez volt a motivációd?
F. A.: Nem vagyok vallásos, de van hitem. Az egyik legspirituálisabb hely a Caminón a Cruz de Ferro, ahol áll egy kereszt, körülötte kőrakással. Minden zarándok itt helyezi el az út során magával hozott követ, ami mindenkinek mást szimbolizál. Nekem is volt kövem. Mindent az addigi életemből meggyóntam, és szó szerint belebőgtem abba a kőbe. Olyan szintű megtisztulás volt ez, aminek az ereje most is kísér. A legjobban talán Olaszországban éreztem magam. A táj hangulata, szépsége és változékonysága mellett az emberek is nagyon kedvesek.
TM: Milyen volt hazaérkezni egy ilyen hosszú útról?
F. A.: Vasárnap volt, és másnap mentem dolgozni. Egy pillanat alatt tudtam alkalmazkodni akkor is, amikor elindultam, meg amikor hazaértem. Annyi volt, hogy lefogytam 80 kg-ról 55-re.
TM: Aztán kicsit pihentél, majd készültél az Országos Kékkörre?
F. A.: Igen. Még a Caminón gondoltam rá, ha Európát bejártam, akkor Magyarországot is meg kéne ismernem. Így jött az OKK meg az útitárs ötlete. Egyedül is nagyon élveztem az utat, de az jutott eszembe, valakivel megosztani még jobb lehet.
TM: És kivel vágtál bele az OKK teljesítésébe?
F. A.: Egy pécsi ismerősömmel terveztem végigjárni. Megvolt már az időpont meg minden, amikor ő lefújta. Csalódottságomban kiírtam a Facebookra, hogy túratársat keresek. Ezt aztán 900-an megosztották és 10 ezren látták. Nem is értettem. Aztán 100-an jelentkezetek is. Végül 10 ember lett az, aki egy-egy szakaszon csatlakozott, köztük a volt barátnőm, Niki is. Végig csak Kovács Ádám barátom jött velem, Írott-kőtől indulva, 113 napon keresztül, 2600 km-t megtéve.
TM: Szintén sátorral?
F. A.: Egy-két napot leszámítva igen. Kevés mosdással, kevés pénzzel és sok esővel. A túra utolsó előtti napján még villám is csapott a sátrunk mellé. De összességében élveztük. Itt már nem „kukáztunk”, de „minimálban” nyomtuk. Sokan megvendégeltek minket. Főként olyan helyeken, ahol kevés a turista. Talán az Alföldön voltak a legbarátságosabbak velünk. Volt, ahol vártak ránk, mert a hírünk megelőzött. A vándorlás és a táj szépsége mellett az egyik legnagyobb élmény az emberek nyíltsága és kedvessége volt.
TM: Sikerült ép bőrrel végigcsinálni?
F. A.: A Mátrában begyulladt a bokám. A doki azt mondta, ínhüvelygyulladás, és hogy pihentessem. Persze nem álltunk meg. Papucsban mentem 100 km-t, mert a bakancs nem jött a lábamra. Aztán jobb lett, de a túra végéig gyulladáscsökkentőn éltem.
TM: Otthon, Nagykanizsán, sokan ismernek téged?
F. A.: A Caminót nem hirdettem. A tervemről öten, ha tudtak. Útközben is alig raktam fel képet róla a Facebookra. Mire hazaértem, a bátyám révén már minden kocsmában tudták, hogy ki vagyok. Az Országos Kékkör után már tartottam előadást, élménybeszámolót is.
TM: Korábban említetted, hogy se kutyád, se macskád. Azért van, aki aggódik érted?
F. A.: Anyámnak megmutattam a Vándorút című filmet, ami a Caminóról szól, és közöltem vele, hogy én ide megyek. Észre sem vettem a filmben, hogy egy fiú meghalt. Nekem ez fel sem tűnt. Anyámnak viszont az volt az első gondolata, hogy én egy olyan helyre megyek, ahol az első nap meghalt egy srác. De aztán mondta, hogy menjek, csak egyben jöjjek haza.
TM: Mit csinálsz, amikor nem vagy úton?
F. A.: Eredetileg környezet- és vízgazdálkodó technikus vagyok, illetve gyógy- és sportmasszőr. Az utóbbit a Caminón kamatoztattam is. Alkalmi munkákból élek. Kertészkedés, villanyszerelés, gipszkartonozás. Voltam cipőbolti eladó, direkt marketinges, és 3 évet dolgoztam halászként egy tanyán.
TM: Hová mész legközelebb?
F. A.: Nordkapp. Április 9 -én indulok Nagykanizsáról bringával Norvégia legészakibb pontjára. Ez közel 10 ezer km oda-vissza. Pihenőnapokkal és egy-két hegymászással együtt kb. 200 nap alatt akarom megjárni. Eredetileg Kurdisztánba akartam eltekerni a táj és az emberek miatt, de most nem lenne biztonságos. Norvégia volt a B terv. Egy Tromsø-ben élő ismerősöm mutatott róla képeket. Eleinte csak idáig akartam eltekerni, de aztán gondoltam, miért ne menjek el a legészakibb pontig.
TM: Ez nehezebb útnak tűnik az előzőekhez képest. Keresed a kihívásokat?
F. A.: A nehézség adja meg igazándiból az út szépségét. Ha autóval mennék, biztosan nem tudnám úgy megbecsülni a tájat. De nem hajszolom a teljesítményt, az élményt keresem.
TM: Most megint egyedül mész. Miért?
F. A.: A kéktúrán kipróbáltam, milyen társsal. Jó társam volt, de nem tudtam elmélyülni. Inkább a hülyéskedésről, a buliról szólt az egész. Teljesen más egyedül, önmagammal utazni. Ilyenkor nincs körülöttem senki, de minden és mindenki közelebb van.
TM: Mit viszel magaddal? Milyen a felszerelésed?
F. A.: A korábbi tapasztalatok nagyon hasznosak voltak. Nem feltétlenül a drága, márkás cuccok a jók. A bringa és a felszerelés kb. 45 kg. Sátor, hálózsák, kempingfőző, gyógyszerek, két váltás ruha, plusz ami rajtam van. Csak a legszükségesebbek. A súly nagy részét a kaja adja. Megint sátrazni fogok, mert imádok a természetben aludni, illetve ez költséghatékony is. Skandinávia nagyon drága.
TM: Mennyi pénzből akarod megjárni ezt az utat?
F. A.: 600 ezer forintból, ezt a kajára szánom, most nem akarok lefogyni, mindennap főzni fogok. Fent északon eső és szél lesz, 6-8 ezer kalóriát kell bevinnem majd, ha bírni akarom.
TM: Valaki támogat, szponzorál?
F. A.: Nincs szponzorom. A bringát, bringatáskát, ruhákat mindent én vettem. Csak kisebb támogatásokat kaptam, pl. bringaszerelés, olcsóbb alkatrészek.
TM: Mit vársz ettől az úttól?
F. A.: A Caminót végigsírtam a meghatódottságtól. Utána azt hittem, az OKK is egy megvilágosodás lesz. De nem. Nem kell várni semmit, és akkor csak pozitív meglepetés érhet. A norvég úttal úgy vagyok, hogy ami lesz, az lesz. Egy megélést, egy tapasztalást keresek.
TM: Miért indulsz el újra és újra?
F. A.: Ha az ember egyszer megtapasztalja a szabadságot, utána mindig arra vágyik, mindig azt fogja keresni. Az úton lehet tanulni. Az út mutat és vezet valahova. Szerintem az út a legjobb tanítómester.
Arnold a Norvégiai útját április 9-én, Nagykanizsáról kezdi meg. A terv szerint a 10 ezer km-es és 200 napos kalandot a blogján kísérhetjük végig. Útjával az Alig-Vár Jótékonysági Gyermektábor munkájára is szeretné felhívni a figyelmet.
