Bakancslistám top 5-jében régóta ott szerepel a Szentgáli-tiszafás, mint az egyetlen nagy kiterjedésű hazai, természetes tiszafa-előfordulás. Eddig valamiért nem jutottam el ide, ezért is örültem a bakonyi kirándulásnak. És ha már Bánd felé vettük az irányt, megnéztük az Essegvár romantikus romjait és a közeli Miklós Pál-hegy tetején magasodó kilátót, ahonnan szerintem a legszebb rálátást nyeri az ember a Bakony északi és déli domborulataira, valamint a Balaton-felvidék felé.
Bánd község nagy előnye, hogy gyönyörű a fekvése. Közepére szinte „benyomul” a természet, a takaros házak között a Séd patak kanyarog, és fás-ligetes-erdős, dolomitsziklás részek szépítik a tájat. A Séd mellett emelkedő mészkőszirt nyugati végén pedig az Essegvár romjai hevernek.
Esseg várából napjainkra egy csonka torony és a délről és keletről csatlakozó kevés falmaradvány maradt meg
A településről egy rövid, hangulatos erdei ösvény visz fel a várdombra, ahol egy közel focipályányi, fűvel borított platón magasodik az egykori vár tornya, és – a közelmúltban is folytatódó régészeti ásatásoknak köszönhetően – egyre több alapfal is kezd kibontakozni a földből.
Az Essegvárból valóban nem túl sok minden maradt, ám, ami maradt, az beindítja a látogató fantáziáját. Ott áll az ember egy csupazöld, lapos dombtetőn, délre vártorony emelkedik, mellette falmaradványok, szemben vele észak felé, a keresztek és a kálvária irányában, egyszer csak eltűnik a vár a föld alá. Vajon milyen erődítmény állhatott itt, kiket szolgált hajdanán?
Keresztek a várdomb platójának északi oldalán
Ehhez a vár előtt található ismertető táblán, szöveggel és rajzzal, kaphatunk fontos információkat. Külön díjazandó, hogy a helyiek a külföldi látogatókra is gondoltak, mert a táblán angolul és németül is feltüntették a vár történetét. Mint kiderült az ismertetőből, e várról gyakorlatilag nem sok biztosat tudunk. Építésének idejét csak becsülni lehet. Első említése 1309-ből származik, de valószínűleg előtte építették fel, valamikor a 13. század végén, vagy a 14. század elején.
Az 1300-as évek elejétől, kisebb-nagyobb megszakításokkal a Lőrinte nembéli Segvári vagy Essegvári család birtokolta (innen a vár elnevezése), egészen a 16. század közepéig. A család főként lakóhelyként és birtokközpontként használta.
És ahogy építése, úgy pusztulása is a történelem homályába vész. A történészek a vár végnapjait az 1550-es évekre teszik.
1552-ben a török elfoglalta Veszprémet, és feltételezhető, hogy ez hozta el Essegvár végzetét. Valószínűleg egy portya során Bándot is elfoglalták, és utána már nem építették újjá a romba döntött erődítményt. 1641-ben már romként említik.
A helyreállított délkeleti torony
Magát a várat és maradványait akár 5 perc alatt körbe lehet járni, ám érdemes egy kicsit elidőzni a füves várdomb lapos fennsíkján, egyrészt mert kiváló piknikhely, másrészt a látkép a környékre igencsak marasztaló. Dél felé Bánd házaira, a mészkőszirt északi pereméről, a kálvária mellől pedig Hajag és Papod erdőkkel borított hegytömbjeire nyílik pompás kilátás. A toronyba sajnos nem lehetett bemenni, gyaníthatóan balesetveszély miatt, mert ráccsal védett kapu zárja el a kíváncsiskodó turisták elől.
A napsütés, a plató harsogó és gyapjas zöldje, a kellemesen fújdogáló szellő szinte kiáltott a fűre heveredésért. Megnyugtató volt hanyatt fekve fölnézni az égre.
Nézni, ahogy az elsuhanó felhők a fejünk fölött folyton változnak, átalakulnak, szürkésfehér hegyekké tornyosulnak, majd szétbomlanak, és ismét egymásba tolatnak, el-elsodoródnak a nap előtt, mindig más-más módon törve meg a fényt.
Jó volt Essegvárnál rácsodálkozni a természetre.
A várpiknik után a piros kereszt jelzésen indultunk el a Szentgáli-tiszafás felé. Útközben elhagytuk az Aranyos- és a Séd patak összefolyását, majd zöld lombsátor alatt, a kanyargó Cinca-patak mentén elérkeztünk a Szentgáli-tiszafás Természetvédelmi Terület egyik bejáratához. Itt választhattunk, hogy a Miklós Pál-hegy oldalában egy meredek, lépcsőkkel tűzdelt, szerpentinező tanösvényen jutunk el a tiszafáshoz (ennek megmászásához bizony kell az erőnlét), vagy a lankásabb, de hosszabb, piros jelzésű turistaúton, érintve a Dr. Majer Antal-kilátót, érjük el a fokozottan védett területet. Most az utóbbira szavaztunk, hogy minél több ideig élvezhessük a vadregényes bakonyi erdők „madárzajos” csendjét.
A Cinca-patak meleg, nyári hónapokban kiszáradhat
Útközben szép bükkös-tölgyes erdőrészeken sétáltunk át. A nap mozgékony foltokban tört át a leveleken, ahogy a szellő meg-megrezzentette a fák árnyékot adó lombsátrát. A piros kereszt idővel csatlakozott a piros sáv és háromszög jelzéshez, majd a Tüses-völgyön keresztül egy kisebb emelkedővel vezetett fel a Miklós Pál-hegy 488 méter magas csúcsához, ahol a Dr. Majer Antal-kilátó áll.
A Dr. Majer Antal-kilátót 2015-ben adták át, és a Miklós Pál-hegy tetején magasodik
A 22 méter magas, impozáns faépítményt, a tiszafás első kutatójáról, Majer Antal professzorról nevezték el. Bizony érdemes megmászni a több emeletnyi lépcsősort, mert a kilátó legfelső járószintjéről pazar a körpanoráma. Előttünk hever zöld, hullámzó terepasztalként a Bakony déli és északi sávja, és a Balaton-felvidék hegyvonulatai. A torony mellett kulturált pihenőhely várja – tűzrakó hellyel, padokkal, asztalokkal – a megfáradt túrázókat. Mi is elnassoltunk itt egy csúcscsokit, majd egy rövid sétával visszagyalogoltunk a piros sávon a tiszafás tanösvényt jelző leágazásig.
A Szengáli-tiszafás tanösvény felső bejárata mellett hangulatos pihenőhelyet találunk
És egy méretes fakapu kinyitása után, végre ott találtuk magunkat a Szentgáli-tiszafás Természetvédelmi Terület szívében, amely 1951 óta védett. Az elején csupán elvétve tűnik fel egy-egy példány a bükkök alatt, aztán beljebb már ligetes tiszafásban sétálhatunk.
A tanösvény ismertető táblájáról kiderül, hogy milyen különleges növény is ez a tiszafa (Taxus baccata), vagy más néven tiszafenyő. Nagyon lassan növekszik, és igen hosszú életű.
Akár ezer évet is megélhet. A lassú növekedésből fakadóan fája kemény, ugyanakkor rugalmas is. Kérge vörösesbarna, lombkoronája szétterülő, kúpos alakú. Törzse göcsös, elágazó, gyakran egészen a földig hajol. Erre számos példát is látni a tiszafásban. Ráadásul majdnem minden része mérgező, kivéve a termését borító piros magköpeny.
A hűvös, párás klímát kedvelő, árnytűrő tiszafa a bükk fafajjal együtt tenyészik
Szűrt napfény hatol át a lombok hálóján, sejtelmes félhomály, harkály kopácsol, madár rikolt, száraz ág reccsen lépteink alatt, valóban egyedülálló élmény ilyen érintetlen, mesés erdőben járni. Némely magányos, öreg tiszafa göcsörtös, ide-oda csavarodó, csupasz ágaival olyan, mint egy elvarázsolt vén boszorkány az erdő közepén. Örömmel látom, hogy a kidőlt fák ott maradnak, ahol éppen megadták magukat az enyészetnek. Ezzel otthont adva számos gombafajnak, rovarnak, és az őket fogyasztó állatok tömegének. Jó látni, hogy itt a természet uralkodik a tájon, és nem az ember.
Bizarr alakú, ősöreg tiszafa
No azért nem teljesen, mert az emberi beavatkozás nyomait felfedezhetjük az itt-ott felbukkanó kerítések formájában. Ezek a vadkártól védik a fiatal tiszafákat, mivel bár a tiszafa mérge az emberre veszélyes, de a párosujjú patásokkal szemben hatástalan, így a szarvasok rágása ellen hatékony védelmet nyújthat a telepített villanypásztor.
A tanösvény vége felé a tiszafák megritkulnak, és egyre inkább a bükkök veszik át az uralmat. Ahogy elhagyjuk a védett természeti területet, becsatlakozunk a piros kereszt jelzésbe, és a már egyszer bejárt turistaösvényen visszatérünk az Essegvárhoz. A Bándról induló közel 10 kilométeres körtúra a Szentgáli-tiszafásban mindenkinek jó szívvel ajánlható. Bővelkedik látványosságokban (várrom, kilátó, gyönyörű panorámák, egyedi hangulatú tiszafás erdő), és amennyire lehet, érintetlen a természet, plusz egy életre szóló kirándulóélménnyel is megajándékozza az arra járót.
A cikk először 2018 májusában jelent meg.
