A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság (DDNPI) jóvoltából két napot tölthettünk az európai hírnévvel büszkélkedő Gemenci-erdő varázslatos ártéri világában. Vízitúra a Vén-Dunán és a Rezéti-Holt-Dunán, megannyi természeti csoda, különleges gasztronómiai élmények, összekovácsolódó csapat, ébredező gondolatok. Egy olyan vidéken, ahová miden természetjárónak el kell látogatnia. És nem csupán egyszer.
Fél kilenckor már egy jókora kombiban ültünk: Szatmári Zoli, Benecz „Paraferee” Feri, Malárik Attila, Domonkos Lajos és jómagam. Úti célunk Gemenc, ahol a DDNPI két munkatársa, a természetvédelmi őrszolgálat kötelékében tevékenykedő Kovács Attila és Felső Barnabás lesz majd segítségünkre. Szépen suhanunk az autópályán. A suhanás dinamikus, a dinamika olykor robbanásszerű. Ezt mindannyian átéltük, és megfogalmazódott bennünk, hogy Attila kollégánk bizony nem ma kezdett vezetni, mi pedig kissé nyugdíjas stílusban nyomjuk hozzá képest. Sebaj, veszett már több is Mohácsnál.
A célpont a közigazgatásilag Érsekcsanád területéhez tartozó Rév Csárda volt, ahol a tulajdonos őszinte vendégszeretettel és - mintegy erőgyűjtésként a 17 kilométeres evezéshez - roppanós, friss haltepertővel fogadta csapatunkat. Gasztrogyönyör rövidre vágva, hiszen várt minket a Rezéti-Holt-Duna és ártéri vezetőnk, Kovács Attila. Valamiért szeretem a természetvédelmi őröket. Még személyes ismeretség sem kell hozzá. Biztos azért, mert hosszú éveken át (amíg biológusnak és természetvédelmi mérnöknek tanultam) én is ezt a hivatást tekintettem a legszebbnek. Kitartás, a természet tisztelete és ismerete, na és némi magányosságra való hajlam kell hozzá. Többek között. Az irodát ártéri erdőnek, a berendezést tölgynek, kőrisnek, szilnek, fűznek, fekete galagonyának, nagy kócsagnak, rétisasnak, csukának hívják, a dress code pedig a gumicsizmát, a túrabakancsot, a zöld nadrágot és a szintén zöld kabátot takarja. Itt, a Duna-Dráva Nemzeti Park „Gemenc” nevet viselő területén.
Fotó: Kovács Attila
A hal filozófiája és az ártéri álmélkodás
Kezdő lapáthúzások a Rezéti-Holt-Dunán. Hetedikes koromban eveztem utoljára, de hát csak nem lehet az ilyet elfelejteni - gondoltam. Nagyot nem tévedtem, a csapat szinkronizáltságával kapcsolatban azonban támadtak kételyeim. Hárman hosszúakat, ketten rövidebbeket, de erőteljesebbeket húzva kívánták ösztökélni a hajót. Kormányosunk instrukcióinak és mindannyiunk józan belátásának köszönhetően az aszinkron végül elvesztette fosztóképzőjét - szinkron lett belőle.
Az elénk táruló látvány már az első evezőcsapásnál is fantasztikus volt. Az 1996-ban alapított, mintegy 50 ezer hektáros kiterjedésű Duna-Dráva Nemzeti Park egyik legemblematikusabb területe éppen Gemenc, hazánk legnagyobb kiterjedésű ártéri erdeje, amelyet kacskaringós holtágak, úgynevezett fokok, szigetek, kisebb-nagyobb homokzátonyok, mocsaras és nádas területek tarkítanak. Bokorfüzesekben, fűz és nyár alkotta puhafaligetekben, tölgy-kőris-szil ligeterdőkben gyönyörködünk.
Fotó: Benecz Ferenc
Madarak mindenhol. Nagy kócsagok (Egretta alba, fokozottan védett), kis kócsagok (Egretta garzetta, fokozottan védett), szürke gémek (Ardea cinerea, védett) és méltóságteljes rétisasok (Haliaeetus albicilla, fokozottan védett) a kísérőink. A Rezéti-Holt-Dunán evezve egyszer csak feltűnik egy zöldre festett, DDNPI-logóval ellátott motorcsónak a part közelében. Oda igyekszünk. Egy „mesebeli birodalomba” lépünk. Matula bácsi kunyhója egy kicsit nagyobbacska kiadásban? Időutazás egy fokozottan védett természeti területen fekvő halásztanyára? Kicsit mindkettő. Vendéglátónk, Felső Barnabás a kertjének közepén, a „bográcsfa” közvetlen közelében található tűzrakó helyen egy különös, szenes külsejű vashordóval bíbelődik.
Az asztalon mívesen beirdalt pontyok sorakoznak. Füstben sült hal készül. Szokatlan elkészítési módnak tűnik, de Barnabás sem az a tucatember. Nagyon nem az. Amikor először megpillantottam, egy szikár, magas ember állt előttem. Amikor a szemébe néztem, tudtam: ő megszállottja valaminek. Beszélni kezdett, mi figyeltük. Régi motorosként már akkor is ezen a területen dolgozott, amikor azt még Gemenci Tájvédelmi Körzetnek hívták. Elválaszthatatlan a természettől, nem bonyolítja túl a dolgokat, de azokat képes filozofikus mélységekben is megélni. Sajátos kettősség, ami valójában harmónia. Hamvas Béla jut az eszembe. A bor filozófiája című művéből kiragadom a bort, behelyettesítem az ártéri élettől elválaszthatatlan halat, s megkapom Barnabást.
A füstben sült hal nem lángon sül. A vashordós technika kikísérletezéséhez, a hal ősi, tiszta, semmihez sem fogható ízének „kinyeréséhez” közel két évtizedre volt szükség. Elmélyült, harmonikus, dolgos évtizedekre. A ropogós halhoz tejfölös fokhagymamártást fogyasztottunk. Ütős volt, de mégis lágy. A kettősség újból, ami harmónia. Közel két óra telt el e varázslatos helyen, s indulnunk kell. Hat kilométer van még hátra, majd irány a szállás, a Bárka Pihenőház.
Fotó: Szatmári Zoltán
Tettre kész dunai hajósok
Fáradt tagjainknak jót tett az édes pihenés a barátságosan berendezett, tetőtéri szobákban. Aznap a Vén-Duna volt a „porondon”. Újfent a kenuban ültünk, az előző nap élményeivel a szívünkben, és összehangolt evezőcsapásokkal haladtunk új desztinációnk felé. Az eső már a múlté volt, sajnos ezt a szúnyogok is tudták. A temérdek vérszomjas rovar mintha mind engem pécézett volna ki magának, testemet elözönlötték, s ott csíptek, ahol nem szégyellték. Ez persze jókedvre derítette evezőstársaimat - több fotó is készült „Mekkora dudor van Lóri fején” címmel, de hát az alkotókedv alapvetően csillapíthatatlan.
Varsák karói állnak ki a vízből, Attila pedig sokat mesélt ezekről az eszközökről, a halászmesterség ősi fortélyairól. Kedvenc kifejezésem: felnézni a varsát, ami annyit tesz, hogy a karónál lévő halászeszköz részleges kiemelésével megbizonyosodni annak tartalmáról. Egyszer láttam eddig szürkegém-telepet, de most ismét kegyes volt hozzám a sors. A fák koronájában csak úgy hemzsegtek e pompás madarak. A távolban egy szarvastehénre lettünk figyelmesek, amely az egyik parttól a másikig, bájosan kiemelt fejjel mutatta be úszótudását. Az ilyen élmények megfizethetetlenek, mert valahogy azt az érzést keltik a szemlélőben, hogy az ember lehet még a vadon, a természet része, még ha ülőmunkát is végez az év legnagyobb részében.
Fotó: Szatmári Zoltán
Kenutúránk utolsó szakaszán még egy kisebb rekesztő kőrakás állta az utunkat, de a két Attilán ez az „apróság” nem foghatott ki, és tíz perc alatt (miközben mi sűrűn biztattuk őket, hogy nincs már sok) olyan kenuátjárót készítettek, amelyen már gond nélkül átfértünk a hajónkkal. Árral szemben, apait-anyait beleadva kísérletet tettünk az előző napi sebességrekordunk megdöntésére. Sikerrel, ugyanis közel 13 km/órával suhantunk. A hazafelé vezető úton emlékek sokasága keveredett jóleső fizikai fáradtsággal, de ennek ellenére gondolatban már a következő gemenci túránkat tervezgettük. Vendéglátóinknak és kísérőnknek ezúton is köszönjük, hogy bepillantást nyerhettünk e vadregényes táj életébe.
A cikk a Turista Magazin 2014 augusztusi számában jelent meg.
Kapcsolódó videók:
Gemenc vízi útjain - I. rész - A Rezéti-Duna
Gemenc vízi útjain - II. rész - A Vén-Duna
