Végre a kezembe veszem az elkészült jó bögrényi forró teát. A meleg behatol a testembe és centiről centire éltetően szétárad. Nagy levegőt véve beleszippantok a forró teagőzbe, és ahogy ígértem belekezdek a szombat éjszaka történetébe…

 

A „Budai-hegység még távolabbi csúcsai” elnevezésű teljesítmény túrát mintha pont erre a válaszadásra találták volna ki. Mert itt van éjszaka, van hideg, van nagy megteendő távolság, és van sok-sok ismeretlen és bizonytalan momentum. És itt a lényeg. A természetben ugyanis az ismeretlen és kiszámíthatatlan dolgok mérik meg igazán az embert. Az ehhez mért cselekedeteink és alkalmazkodásunk adja meg, hogy mennyit érünk és mennyit higgyünk magunkról.
 

Ezért naturálisra terveztem a túra teljesítését. Csak a legfontosabbakat viszem: térkép, lámpa (tartalék elemel) 5dl folyadék, egy fényképező és két csoki golyó (Mozart, mert szeretem a zenéjét). Semmi illetve minimális helyismeret, amit a sötétség úgy is „elvesz” majd tőlem. Ja és egyedül próbálok boldogulni. Ennyi. Kíváncsi voltam, vajon hogyan működök így? Nincs fix pálya, tehát gondolkodnom, logikáznom kell. Mi ér többet majd, az erőm vagy inkább az ész hatalma? Az ösztönök helyettesíthetik a technikát, és csak abba kapaszkodva hogyan húzom majd végig magam?

Volt tehát kérdés bőven, amikre aztán sorban választ is kaptam…

Szellemirtók a Meszes-hegyen...

 

1.Megérett a megy: A Meszes -hegy (381m) irányában kezdtem. Jó ötletnek tűnt a hosszú lapos dózer úton futva bemelegedni és közben felvenni az erdő sötétjének „műhelyszagát”.Ez a bemelegítés olyan jól sikerült, hogy simán túlfutottam az első jelentősebb útkereszteződésen és lerobogtam a sárga jelzésen jó pár felesleges kilométert. Fék és észbe kapás. Nincs a környékemen csúcs, így mire akarok felmenni? Persze megértem, hogy mi történt. Fordulok és vissza fel az elvétett elágazásig. A jó úton a már korábban megelőzött gyalogos sporttársakat újból utolérve, az alázat egy új szintjére kerülök. Kéktúrás felsőmben meglepően sokan felismernek, így nem csak név nélkül fickándozok körülöttük…
Mosolygok, sőt nevetek magamon és megértem az éjszaka játékszabályait. Nem az számít, hogy ki vagy, mi a neved, hanem az, hogy mekkora a tisztelet benned. A tisztelet és az alázat alapjain nyílnak ugyanis az ösztönök legfinomabb receptorai.
 

2. Csipkebokor vessző: Az Ilona -Lak (368m) ezek után már könnyedén az utamba akadt. Volt ennek a háznak valami varázslatos sajátossága. Ahogy felértem a hegytetőre, a ház fehér falai egy vöröslő ajtóablakot öleltek körbe. Bent gyertyák és tűz éget, a lángnyelvek kísérteties táncot játszottak a falakon. Mindenre elszántan, de mégis kissé félve nyitottam be…

 

Az Ilona-lak hívogató melege

 

3. Te vagy az én párom: Most a Nagy-Kopasz hegy (559m) következik. Az erdőben jönnek, mennek a lámpás emberkék. Ki erről arra, ki szemből, ki ugyanarra. Ismerősökkel is találkozok, pár pillanat csak, de mégis örömteli minden találkozás. Sokszor, azt sem tudom ki köszön, hiszen nem látom a lámpa fényerejétől az illető arcát. De mindegy is, a lényeg most az emberi szó.
 

4. Te meg hová mégy? Hát biz én a Fekete-hegyre (463m) ami névtelen csúcsként szerepel a térképen, de ennek ellenére rászolgál a ragadvány nevére. Akkora a sötétség ott, hogy lapátolni lehetne. A pecsétet egy igazi jelenség varázsolja a füzetemre, sőt még sütivel is megkínál. Mi tagadás, meg kellet dörzsölni a szemem, hogy tényleg jól látok e…
 

A Fekete hegy tündére sütivel kínál...

 

5. Most érik a tök: A meglepetés csúcs következik. Ez azt jelenti, hogy minden évben egy új, titkos csúcsot tesznek a rendezők a felkeresendő pontok közé. Ebben az évben az „Ady Julianna-hegyre”(395m) eset a választásuk. Mivel így ismeretlen ez a rész a pályát korábban már bejáró túrázóknak is, ezért megtalálása igazi csemegének ígérkezett. Nekem, mivel ez ugyanolyan ismeretlen volt mint az eddigiek, ezért pont ugyanúgy rá is találtam. Azaz nehézkesen könnyen… Szép, jól eldugott kis csúcs az biztos…
 

6. Hasad a pad: A pad most a Remete-hegy pereme (370m) Bozótos, csalitos ligeteken verekszem át magam Remeteszőlős házai közé, ahol több sporttársat látok gyülekezni egy működőképes kék nyomóskút körül. Hiába van hideg, a víz nagy kincs. Talán ez az egyetlen (én csak ezt láttam) hely ahol vizet lehet tölteni a megfáradt vándornak. Mivel vízkészletem fele (2.5dl) még megvan, úgy döntök elég lesz az, ami még van. Aztán felkapaszkodok a peremre, ami nem esett igazán nehezemre…
 

Ezen remek emberek, nem remegve de nevetve tesznek jelet, egy helyen melynek neve Remete-hegy pereme...

 

7. Zsemlét süt a pék. Irány az Erzsébet telek fölötti Fazekas-hegy.(281m)

Legurulok a Remete- szurdokon keresztül - gondolom, és ha már itt vagyok, végignézem. Na, mire pont odaérek és néznék szerte széjjel, egy pillanat alatt olyan sötétségben találom magam, hogy még lélegezni is elfelejtek. A lámpám elemei ugyanis ekkora visszaadták lelküket a teremtőjüknek. Indul a „ki- mit- tud” éjszakai adása, ahol én vagyok az a művész, aki bekötött szemmel elemeket cserél. Megvan a tíz pont, újra világít a lámpám. A csúcson furcsa srácok varjúszerű hangokat adnak. A levegőben terjedő cigarettafüstjük illata mindent megmagyaráz…
 

8. Üres a polc: Útban a Homok-hegyre (340m) nem csak a polc lett üres, hanem a hasam is. Először jelentkeznek a fizikális fáradság tünetei. Lassul a tempóm, de ami még fontosabb lassulnak a reakcióim és a feldolgozó képességem. Előhalászok egy csoki golyót és visszabillentem a receptoraimat a „villámgyors” kategóriába. Közben először a túra folyamán felismerek helyeket. Jé, én már voltam itt! Vagy ennyire jó ez a csoki golyó? Pecsételek és körbenézek a panorámát keresve. De nem találom…

 

Egy masszív bélyegző alátét...

 

9. ez a kis Ferenc: Az Újlaki-hegy (448m) csúcsán egy óriási vas oszlop mered az ég felé. Rajta a pecsét, amit a fagyosan csípős szél ostorszerűen lebegtet. Elkapom, majd a vas talapzatnak köszönhetően mesteri pecsétlenyomatot készítek. Hát igen, szorgalmazni fogom a rendezőknél, hogy minden ponton ilyen vastalapzat legyen. Ez a hegy is tartogat meglepetéseket. A csúcs alatt nem sokkal például egy párocska egy óriási csillagászati távcsővel az eget kémleli. Nem lepődünk meg egymástól. Mindkettőnk szombat esti programválasztása lebilincselő és romantikus…
 

10. Tiszta víz: Útban a Kálvária-hegyre (384m) elfogy a vizem. Nem kesergek rajta, innentől kezdve majd nyelem a nyálam szárazon. Ezt a részt ismerem. Szép, hullámvasúthoz hasonló az útvonal. A balra lévő hétvégi házakat őrző kutyák lelkes csaholással biztatnak. Köszi fiúk, már csak egy kis farkas támadásos kaland hiányzik… A csúcson három fehér kőkereszt, és három fáradt kőember talál egymásra…

 

A Kálvária-hegy éjszakai ministránsai...
 

11. Villahegy: Leereszkedve a meredek Kálvária-hegyről utam a változatosság megtartása mellett a Kálvária -dombra (388m) vezet. Furcsa, hogy a domb két méterrel magasabb, mint a hegy, de hát ez van. Még mindig jól koncentrálok, megy a tájékozódás. Pici hibákat követek csak el, de mindig kézben tartom a fonalat, így hamar helyre rakom magam. A dombon lévő pont viharlámpája olyan stílszerű az időjáráshoz,(a szél még himbálva nyikorgatta is) amitől csettintenem kellett párat gyönyörűségtől...

 

A legszebb viharlámpa, amit valaha láttam...
 

12. Te vagy az a jó kergető: Amit itt kergettem az a Alsó- Zsíros hegy (424m). A szó jó értelmében, hiszen könnyűnek tűnik elkapni valamit, ami nem mozdul. A hegy meg csak várta, hogy elkapjam, megtaláljam. No de nem csak ő várta ezt, hanem én is, hiszen nagy kergetőzés közepette az energia szintem ismét rakoncátlankodni kezdett. Elő a második és egyben utolsó csoki golyót, majd bedobom azt is a szervezetbe. Még mielőtt felszívódhatna belőle valami, előtte már hatni is kezd. Hiába na, a tudat megelőzi a cukor hatalmát… A ponton óriási szél tombol. A pecsételő személyzet csodálatra méltó szívóssággal végzi a munkáját. Pecsételnek rendületlenül…

 

13. Levisz az én lábom: Az utolsó elérendő csúcs a szénások legmagasabb orma az 550 méter magas Nagy- Szénás. Pontosabban a csúcs alatti régi turistaház emlékfalánál kell pecsételni. Szerencsére a túloldalra tartva át kell kelni a szénásokon. Fantasztikus élmény, amolyan igazi jutalom ez. Felnézve szinte izzik az égbolt, ahogy felverődnek Nagykovácsi fényei. Körbe füves, szabályos félgömbforma rétek sárgállanak a vöröses sötétben. A rétek szélét a feketén kirajzolódó fenyvesek jellegzetes fűrészfog alakú sziluettje töri meg. Futok a kitaposott vékony ösvényen, majd átbillenek az ív lefelé hajló ágába. Itt a most pillanata. A mélyben lent templom tornya éppen az éjfélt üti… Súlytalan futás következik. Nem is emlékszem hogyan értem le…

 

A most pillanata...  Foto: Elek László

 

Hát a forró tea közben kihűlt a bögrében. Belekortyolok, és hosszan ízlelgetem a hideg zamatát. Megértem, hogy már nem kell a melege, nem kell a gőze, az ízével is tökéletesen megelégszem.

Miért?

Mert az élet mindig azt adja, amit várunk tőle. A vágyaink öntik formába életünk eseményeinek megtestesülését.

 

Elmosódott képek, varázslatos színes mondatok az éjszaka sötétjéről, ösztönt csiszoló élmények és mindezt egy meleg szoba biztonságában egy gőzölgően forró teával a kezemben?

Nekem ím megvolt.

Most Ti következtek…