Ha Szécsénytől északra, a szlovák határ felé autózunk, elénk tárul a festői szépségű nógrádi táj látványa. A szelíd dombvidék mélyén egy évmilliókkal korábbi, trópusi világ kőzetrétegekbe zárt üzenete vár türelmesen arra, hogy megfejtsük a titkait.
Nógrád megye legészakabbra fekvő településének, Ipolytarnócnak a határában egészen különleges időutazás élményét szívhatjuk magunkba. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területéhez tartozó Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Terület esztétikus, modern fogadóépülete előtt leparkolva máris megkezdhetjük az idők feneketlenül mély kútjába visszavezető sétánkat az épületkomplexum jobb oldalától induló, közel 800 méter hosszú geológiai tanösvényen. Minden egyes megtett lépéssel 15 000 évet ugrunk vissza az időben. Sétánk közben lassan elhomályosul a bennünket körbeölelő jelen, és egyre erősebb kontúrokkal tűnik elő a kőzetekké dermedt múltból egy felfoghatatlanul szép, mesebeli trópusi világ.
Kék villanás a tengervízben
Az ősvilági itató bemutatócsarnoka
Kereken 23 millió évet léptünk vissza az időben, s a miocén kor legelején, a geológusok által csak eggenburgi korszaknak (emeletnek) nevezett „idősíkban” járunk. Szemünket kinyitva hiába is keresnénk a sétánk elején látott lankás ipolytarnóci dombokat. Szélesen ívelő lapos, homokos tengerparti fövenyen járunk, a meseszép Eggenburgi-tenger partján. Ha egy mai térképen kellene ábrázolni ezt a trópusi napsütés fényében csillogó, sirályok röptét és delfinek kiugrását tükröző kobaltkék víztükröt, akkor - déli irányba fordulva - az egész Alföldet egy hatalmas, egybefüggő víztömeg kék színe uralná.
A Dunántúl részben szárazulat, részben szubtrópusi növényzettel tarkított, egzotikus szigettenger. A Kárpátok felgyűrődése már megkezdődött - északon, északkeleten szigetszerű, egymástól szűk tengerszorosokkal elválasztott hegyvonulatok emelkednek a víztükör felé. Dől a hőség, ezért felüdülést jelent az Eggenburgi-tenger hűsítő hullámai közé vetnünk magunkat. Azonban nem célszerű nagyon távolra beúsznunk, mert a felszín alatt torpedótestű, sötétkék hátú, borotvaéles fogakkal felszerelt, villámsebes cápák cirkálnak, áldozataikra várva.
És hogy honnan tudjuk mindezt ilyen bizonyosan? A választ a természetvédelmi területet keresztülszelő Borókás-patak medrének meredek falaiban találjuk meg. Az egykori tengerparti föveny az évmilliók során zöldes színű, glaukonitos homokkővé cementálódva megőrizte a 23 millió évvel ezelőtti tengeri élővilág, köztük az óceáni csúcsragadozók, a cápák maradványait. Azt, hogy az Eggenburgi-tenger felszíne alatt egykor oly nagy számban nyüzsöghettek ezek a félelmetes ragadozók, a hullámverés által partra sodort, kisebb turzásokban felhalmozódott cápafogakból tudjuk.
Cápaállkapocs és fosszilis cápafogak az ipolytarnóci ősvilági itatóhely kiállításán
A cápafogas rétegsort már a 19. században is jól ismerték a derék palóc atyafiak, akik a vasútállomáson a kirándulásra érkező városi úri közönségnek kínálták „madárnyelv”-szuvenírként a szépen csillogó, fosszilis cápafogakat. Tudományos alapossággal először a pesti egyetemi tanár Koch Antal írta le ezeket a maradványokat. A fosszíliák alapján eddig 24 különböző cápafajt sikerült azonosítani. Mivel e fajok nemei (genusai) jelentős részben még napjainkban is léteznek, a mai (recens) rokon fajok ökológiai igényeiből k az ipolytarnóci Eggenburgi-tenger viszonyai is pontosan rekonstruálhatók.
A fajok között szép számmal találunk az Isurus nemhez tartozó cápákat, amelyek a mai makócápák miocén kori megfelelői. Az Isurus-fajok hazája a partoktól távoli, nyílt tengeri térség. Az Ipolytarnócon megtalált nagy mennyiségű makócápafog azt bizonyítja, hogy az egykori nógrádi partvidék széles nyílt tengerhez kapcsolódhatott. Néhány faj, többek között az indopacifikus térségben ma is honos fehérúszójú szirtcápa (Triaenodon obesus) ipolytarnóci jelenléte pedig arra utal, hogy a miocén elején a hatalmas, a bajor alföldtől a Himalájáig húzódó elzárt tengerág, a Paratethys még összeköttetésben állhatott a trópusi indopacifikus régióval. Az Eggenburgi-tenger élővilágának gazdagságát a cápák mellett előkerült delfin-, tengeritehén-, korall- és puhatestű-maradványok százai bizonyítják. Így adja ki titkát a kőzetekbe zárt múlt.
Palócország trópusi paradicsoma
Ha tovább faggatjuk Ipolytarnóc kőzetrétegeit, újabb és újabb színes képeken tárul elénk a hajdani világ. Nagyjából 21 millió éve a tenger visszahúzódott Ipolytarnóc térségéből, és teljesen átalakult a táj. Az „Ős-Veporból” eredő sebes hegyi patakok vize a hegység lábától a tengerpartig nyúló lapályos síkságon lágyan meanderező (kanyarulatokat leíró), bő hozamú folyammá szelídülve csobogott tovább a tenger felé. Az ősi, kavicsos medrű vízfolyást fülledten buja, gazdag állat- és növényvilággal rendelkező szubtrópusi esőerdő övezte.
A híres folyóparti itató a megkövesedett állati nyomok tömegével
Varázslatos, a mai afrikai dzsungelek világát idéző erdőség volt ez. Liánok, kúszópálmák, csúcsos, „csepegtető levelű” trópusi fák fosszilis maradványai idézik fel az ipolytarnóci erdő meseszép világát. A levelek között átszűrődő napfényben szinte gőzölgött a talaj, fűszeres, földszagú illattal töltve meg a levegőt. A nagy folyó széles kanyarulatának iszapos partját - a mai kelet-afrikai itatók világához hasonlóan - a fülledt késő délutánokon az erdőlakó állatok tömött csordái özönlötték el, hogy a szomjukat oltsák. Orrszarvúk, a leopárdhoz hasonló nagyságú kardfogú macskafélék, agresszív és életveszélyes medvekutyák, szarvas- és őzfélék, valamint madarak százai hagyták ott nyomukat a folyóparton.
Anélkül, hogy elébe vágnánk időutazásunk fináléjának, érdemes megjegyezni, hogy talán sohasem tudjuk meg mindezt, ha nem jön el az ipolytarnóci világvége. A riolittufás rétegsor megőrizte az egykoron hihetetlenül gazdag növényvilág emlékeit. Eddig több mint 14 000 növényi maradványt sikerült azonosítani, köztük a liánképződésben kulcsszerepet játszó Calamus noszkyi kúszópálmafélét, a Sabal major legyezőpálmát, a Platanus neptuni, egy ősi paleotrópusi platánfaj maradványait, valamint számos olyan babér- és magnóliafélét, amelyet a paleobotanika az ipolytarnóci rétegekből írt le először a tudomány számára - addig ismeretlen, új fajokként.
A Borókás-patak által feltárt egykori folyómederben több, kovásodott fatörzset is felfedezhetünk
A geológiai tanösvényen sétálva a Borókás-patak által feltárt egykori folyómederben több, kovásodott fatörzset is felfedezhetünk. Ezek a 17-18 millió éves uszadékfák a korabeli hegyvidékről származhattak ugyanúgy, mint az ipolytarnóci erdő méltán világhíres ősfenyője, a Pinuxylon tarnocziense kovásodott maradványa. A különös leletről az első tudományos igényű leírás 1836-ban született a környékbeli földbirtokos és amatőr őslénykutató Kubinyi Ferenc tollából. A fennmaradt leírásokból tudjuk, hogy az 1800-as évek végéig az ipolytarnóci miocén fenyő kovásodott törzsdarabja 45 (!) méter hosszú volt. A patak vize által kimosott megkövült fát a derék palócok „Gyurtyánkő-lócza”-ként emlegették, és hídként használták. Sajnos a 19. század végén, illetve az azt követő egy-két évtizedben egyre több darabot hasítottak le erről a páratlan ősmaradványról, a „tarnóci fenyő” így egyre kisebbre zsugorodott.
Ennek ellenére az a darabja, amelyet a fedett kiállítócsarnokban megtekinthetünk, még ma is a világ legnagyobb, egyben fennmaradt kovásodott fatörzsének számít. A matuzsálemi maradvány alapos vizsgálata érdekes eredményekkel gazdagította a környék és a korai miocén ősföldrajzára vonatkozó ismereteinket. A paleobotanikusok kiderítették, hogy a fa nem az ipolytarnóci esőerdő, hanem a közelben húzódó magashegység, az „Ős-Vepor” lakója lehetett. E montán faj - amely megjelenését és eredeti, mintegy 100 méteres magasságát tekintve az észak-amerikai mamutfenyőkre hasonlíthatott - 900-1500 méter tengerszint feletti magasságban élhetett. Az évgyűrűk vizsgálatából pedig megállapították, hogy 17 millió éve 7 éves volt a napfoltciklus, szemben a mai 11 éves periódussal.
A miocén mesevilág dübörgő vége
Időközben új, a félelmetes jövő üzenetét hordozó földtani folyamatok színtere lett a mai Kárpát-medence területe. A Kárpátok kiemelkedésének és egy mikrolemez alágyűrődési folyamatának eredményeként 17 millió évvel ezelőtt tüzes életre kelt az addig békésen lusta, trópusi vidék. A földtanban csak alsó riolittufa-szórásként ismert folyamat heves, robbanásos kitöréseket produkáló, hatalmas vulkánok képében vezette be a miocén újabb szakaszát. Hol az egyik, hol a másik tűzhányó tombolt, éjszakánként messze bevilágítva az Alföld területén hullámzó tengert.
Az ipolytarnóci trópusi idillnek egy közeli vulkán rendkívül heves kitörése vetett véget 17 millió évvel ezelőtt. A megkövesedett vulkáni hamu vastagságából és a paleomágneses mérésekből azt is tudjuk, hogy ez a tűzhányó csak alig egy-két tucat kilométerre emelkedhetett az ipolytarnóci ősvilági itató helyszínétől. Elképzelhetetlenül félelmetes lehetett az a pillanat, amikor a vulkánszörny eget rengető dübörgéssel életre kelt. A hatalmas hamuoszlop pillanatok alatt a sztratoszféráig emelkedett, majd saját súlyától összerogyva, mindent elpusztító, tűzforró piroklasztitárként zúdult rá az ipolytarnóci dzsungelre, felperzselve a fákat, és vastag vulkáni hamu alá temetve a trópusi paradicsomot. Ennek az ősvilági katasztrófának köszönhetjük azonban, hogy egyfajta időkapszulaként máig fennmaradt e csodás világ üzenete. Talán nem is ismerjük még valamennyi titkát, amelyek továbbra is a kőzetek mélyébe zárva várják, hogy sok-sok millió év után ismét megpillanthassák a napfényt.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2014. szeptemberi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Marsi minisivatag a Vértes lábánál
Dínók sétáltak egykor a Mecsekben
