Október és április között Magyarországon is megpillanthatjuk e nem mindennapi tollruhát viselő szárnyast, amely átvonulóként, illetve téli vendégként főként magányosan, ritkábban kisebb csapatokban bukkan fel hazánkban. Egyedeit két nagy folyamunknál, a Balatonnál, valamint számos alföldi tónál is lencsevégre kaphatjuk, ha a szerencse és a komoly gyújtótávolság is mellénk pártol.
A lúdalakúak (Anseriformes) rendjének récefélék (Anatidae) családjába tartozó jegesréce (Clangula hyemalis) nemének egyetlen ma élő faja. Kis termetű, kerekded fejű, rövidke és vaskos csőrű madár, testhossza 39-48 cm, szárnyfesztávolsága 64-83 cm, tömege 540-900 gramm. A gácsér valamicskével nagyobb a tojónál. Észak-Amerika és Eurázsia sarkvidéki területeinek fészkelőjeként a tavakkal, mocsarakkal és lápokkal tarkított tundrán éppúgy költ, mint a tengerpartokon és a hegyvidéki tavak közelében.
Különösen kedveli a mély állóvizeket és a folyótorkolatokat. Vedlése összetett, tollazatának egyes elemeit évente háromszor cseréli. Ennek következtében 365 nap leforgása alatt legalább három különböző „öltözetet” visel, a nőstények megjelenése eltér a hímekétől, a fiatalok pedig nem igazán hasonlítanak a szüleikre. Konkrét tollcsoportok szezonális és nemenkénti színváltozásainak boncolgatása helyett jegyezzük meg inkább azt, hogy a jegesréce a barna, a fekete és a fehér különböző árnyalataiban díszeleg. Mert így jó neki, s ezt illik tiszteletben tartani.
A nászidőszakban sajátos, jódlizásra emlékeztető hangot hallatnak a gácsérok, hogy a kedves tojókat magukhoz csalogassák. Az eredményes együttlétet követően hamarosan 5-10 tojás sorakozik a gyér növényzet vagy a sziklák közé rejtett, pehelytollakkal gondosan kibélelt, talajszintre épített fészekben. Nem árt igyekezni a zord tundrán, tudják ezt a fiókák is, amelyek 35 naposan már röpképesek. Amíg a mágikus öt hét el nem telik, anyjuk erőt és fáradságot nem kímélve védelmezi a pelyhes ifjúságot a falánk sirályok és halfarkasok támadásaitól.
A jegesrécék csak a költési időszakban tartózkodnak huzamosabb ideig a szárazföldön. Táplálékuk zömét csigák, kagylók és vízi gerinctelenek teszik ki, az állati eredetű harapnivaló túlsúlyát ugyanakkor moszat- és hínárnövény-fogyasztással igyekeznek kompenzálni. Nem feledkeznek meg az apró kavicsokról sem, amelyeket azért juttatnak a tápcsatornájukba, hogy a puhatestűek héját és a rovarok páncélját hatékonyan felaprózó zúzókövekre tegyenek szert. Úgynevezett bukóréceként húsz métert is meghaladó mélységbe képesek alámerülni egy-egy finom falat reményében, ráadásul két percig is képesek odalent bóklászni. Alacsonyan, gyors szárnycsapásokkal repülnek. A legtöbb jegesréce Észak-Európa tengerpartjaihoz vonul teleleni, de akadnak kalandvágyóbbak is, akik a szárazföld mellett teszik le a voksukat.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2015. december - 2016 januári számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Haris - nemcsak bújkáló, de 2016 madara is
Zöld küllő, a piros sapkás hangyavadász
