Egy négynapos vándorlás története a Balaton-felvidéken, ami nem csupán egy változatos vidékkel és élményekkel teli felfedezőút volt, hanem egy igazi tapasztalás is.
Legtöbben a Balatoni Kéktúra hallatán egyből az Országos Kéktúra (OKT) Balaton-felvidéken is átvezető szakaszára gondolnak, de ez nem azonos a Balaton saját kék sávjelzésű útjával. Előbbi Keszthelytől Nagyvázsonyig kanyarog a Balaton környéki tájban, míg utóbbi Pétfürdőtől Badacsonyig, zömében a magyar tenger panorámájával kísér minket. Végigjárása a puszta élményszerzés mellett - ugyanúgy, mint az OKT esetében - túramozgalom keretében is teljesíthető.
Ezt terveztem én is, mikor belevágtam a Balaton-felvidéki Kéktúra több mint 100 km-es útjába, hogy egy négynapos vándortúra keretében felfedezzem az általam kevésbé ismert tájat, és egy új képet alakítsak ki magamban a Balaton északi partjáról.
Egyszer-kétszer korábban is jártam már erre gyalogosan, de a Balaton-felvidéken átvezető kék út az egész vidék megismerésével és egy többnapos csatangolás hangulatával hívogatott. Nem vagyok a kék szín megszállottja, inkább csak a túrázásé, de miután végigjártam az Országos Kéktúrát, a Bükki és a Börzsönyi Kéktúrát, a Balaton-felvidéki kéket sem akartam kihagyni. Természetesen ezen az úton sem hagytam otthon a pecsétpárnát, hiszen, ha az út során vannak bélyegzők, akkor nemcsak a lenyomatokat, de a végén az érte járó kitűzőt is szeretem begyűjteni, ezzel is gyarapítva a turistaereklyéimet.
A kiindulópont, Pétfürdő vasútállomás
Nem sokat teketóriáztam a túra megtervezésével és az időpontválasztással. Csupán egy 40 literes hátizsákkal és csak a legszükségesebb holmival vágtam neki a 100 km-es távnak, ami összességében nem egy hosszú út, de ezt én 4 nap alatt, kis kitérőkkel és kényelmesen akartam bejárni. A holmim a két másfél literes vizespalackkal együtt is mindössze 5 kg-ot nyomott, igaz ehhez még hozzájött a nyakba akasztott fényképezőgép is, ami az út során kezdetben alábecsült tehernek bizonyult.
Indul a pecsétgyűjtögetés
Egy hétfő reggeli napon indultam útnak Pétfürdőről, a Balaton-felvidéki Kéktúra kiinduló-, vagy, ha úgy tetszik végpontjáról. A túramozgalom kiírói szabadkezet adnak nekünk a táv szakaszolásával, a teljesítés idejével és a menetiránnyal kapcsolatban, de úgy voltam vele, hogy a balatoni tematika megkoronázása mégiscsak a kék út vízparti vége, Badacsony lesz. A túra igazolólapján is Pétfürdővel kezdődik a bélyegzőhelyek felsorolása, így számomra több szempontból sem volt kérdés, honnan indítsam a kalandot.
Az első bélyegző Pétfürdőn
Miután leszálltam a vonatról a pétfürdői vasútállomással szemközti villanyoszlopnál, rögtön el is készült az első pecsétlenyomat, ami nem csupán a kéktúra, hanem egy négynapos élménygyűjtés megkezdését is jelentette. Nem először vágok neki egyedül egy útnak, és a nyári melegben való gyaloglás viszonytagságait is ismertem korábbról, de ahogy mondani szokás: ekkor még nem sejtettem, hogy... De erről majd később, mindent csak sorjában.
A Péti-hegy és a távoli Tési-fennsík
Elhagyva az állomás és a település utcáit, távolodva a Bakony délkeleti lábától a Balaton felé vettem az irányt. Hosszú lépteim és a kék jelek a Péti-hegy árvalányhajas oldalába vezettek, ahonnan Pétfürdőre és a Bakonyra, pontosabban a Tési-fennsíkra pompás kilátás nyílik. A még tökéletesebb panorámáért letértem az útvonalról, hogy a Péti-hegy geodéziai mérőtornyából is kitekintsek, de sajnos a pár száz méteres kitérőm részben hiábavaló volt, ugyanis a toronyban leszerelték a tetejére vezető vaslétrákat. A sziklagyepes dolomittömb széléről ezzel együtt is több volt a látnivaló, mintha az úton maradtam volna. Innen még pompásabb volt a panoráma a Bakonyra.
Visszapillantás Pétfürdő felé
Figyeljünk az útbaigazító jelzésekre!
A kezdetben magabiztosan vezető turistajelzések a Péti-hegy „platójára” érve, a kopár és csalitos részeken megritkulnak, néhol el-eltűnnek. Hiába, ha nincs fa, amire festeni lehetne a jelzéseket, akkor a turista gyakran tanácstalanná válhat a helyes iránnyal kapcsolatban. Ezen a részen a kék út kijelölői szellemes és hatékony megoldással igyekeztek megoldani a navigálást. A bokrokra akasztott és jelzéssel ellátott PET-palackos megoldással már máshol is találkoztam, de itt az egységes kivitelezés, a relatív sűrű és következetes kihelyezés már-már esztétikus hatást keltett, ami valljuk meg a természetben műanyag flakonokkal kapcsolatban ritkán mondhatunk el. Természetesen ezek helyett is jobb lenne valami más megoldás, de ha nincs fa, irányjelzőtábla vagy oszlop, illetve egyéb lehetőség, akkor ez a legegyszerűbb és legolcsóbb módja a turisták tájékoztatására.
Jelzés az egyetlen lehetséges helyen
A kopár és bozótos részeket elhagyva széles erdészeti utakon folytattam az utat, ahol fiatal tölgyerdő adott árnyékot az egyre erősebb napsütésben. Menedéket ez a szakasz sem adott sokáig, mert a kék a mezőgazdasági földek mentén, újból nyílt terepre vezetett. Akácos, molyhos-tölgyes, majd feketefenyő-erdők váltogatták egymást Királyszentistván határában, ahol a fehér dolomitsziklák is újra a felszínre bukkannak, jellegzetessé téve a tájat. Királyszentistván nagy múltú, de mindössze ötszáz fős település. Határában zajlott le 997-ben a történelmi jelentőségű csata, ahol István fejedelem legyőzte az ellene lázadó pogány Koppányt. Ennek az eseménynek az emlékét őrzi a falu neve is.
Királyszentistván
Változatos tájon Litér környékén
Ezen a környéken - és főleg Litér felé - jól látszódik a dolomitra jellemző kopárosodás, talajerózió folyamata. Az erdészetek ezt, szárazságot és a vékony termőtalajt jól viselő fafajokkal igyekeznek ellensúlyozni. Ilyenek például a már említett feketefenyő és az akác is, melyek a Balaton-felvidéken szinte mindenhol megtalálhatóak, még ott is, ahol a talajt vulkánikus kőzet borítja. Litér felé haladva az eddig megismert növények mellett először tűnnek fel a tájra szintén jellemző bolyhos lombú sárga cserszömörcések is.
Érkezés Litér fölé
Miután a Litér bélyegzőjét is beszereztem, a településtől a Bendola-patak mentén vezető dzsungelben próbáltam követni az utat. A térkép és a GPS-trackem is arról próbált meggyőzni, hogy jó helyen keresgélem a jelzéseket - melyeknek itt nyomát sem láttam -, de később megérzéseim bebizonyosodtak. A kék út már nem erre, hanem a Nyerges-hegyen keresztül vezet egy kényelmes szekérúton. Nekem viszont az elavult információm miatt egy közel 2 km-es, tüskés és bogáncsos bozótoson kellett átkelnem, amiből alig bírtam kikeveredni, és ami a bosszankodás mellett jelentősen le is lassította a haladásomat.
Szabadtéri színház Litér határában
A megpróbáltatásokat követően árvalányhajas, virágos rétek és kényelmes út feledtette az ágas-bogas terep minden nyűgét. Egy rövid szakaszon a Litért és Szentkirályszabadját összekötő kerékpárút aszfaltcsíkján is trappoltam, ami autópályaként hatott a sebességemre és némileg a fáradt és kedvetlenné vált hangulatomra. Kezdtem türelmetlenné válni, aminek fő oka a párás hőség és a böglyök voltak, továbbá a kevés látnivaló. Vártam már, mikor bukkan fel végre a horizonton a Balaton, mikor lesz végre részem igazi kilátásban, illetve mind abban, amit erről az útról elképzeltem.
Kerékpáros pihenő Szentkirályszabadja mellett
Leereszkedés a hegy platóról a Balaton partjára
A nyílt szakaszt követően a vadregényesnek ható, ám gumiabroncsokkal teledobált Rom-kúti-völgyben ereszkedtem le, valamint kerültem meg a Megye-hegyet. A szúnyoghad itt volt a legelviselhetetlenebb, itt támadtak a vérszívók a legerősebben. Megállni egy pillanatra, vagy bármit is csinálni itt nem lehetett, maximum csapkodni és legyezni, valamint minél gyorsabban szedni a lábakat, hogy kikeveredjek a benőtt és szűk ösvényről. A völgyszorosból kiszabadulva, és oldalazva a hegy szélén végre megpillantottam azt a panorámát, amit már oly annyira vártam. Megjelent előttem a Balaton vékony acélkék csíkja, a környékbeli magaslatok vonulatai és az egybeolvadó települések szűntelen láncolata. A látképből csak a Balaton-felvidék jelképei, a szőlőtőkék hiányoztak, de alig másfél kilométert megtéve már köztük gyalogoltam.
A táv vége felé már halványkék távolba veszik a Bakony
Balatonalmádi felett a Malom-völgyből vezet le a kék jelzés a városba, pontosabban a Vöröshegy, illetve Vörösberény településrészekre. A Vörösberényi erődtemplomnál csatlakoztam rá a főútra, ami egészen Almádi központjáig vitt, ahol a túramozgalom pecsétjét is találjuk. A tervem az volt, hogy még ezen a napon felmegyek az Óvári-messzelátóba, de a nap végére már semmi másra nem vágytam csak egy tusolásra, némi élelemre és pihenésre. A szállásomat már két nappal korábban lefoglaltam, így a kényelem már biztosítva volt, igaz cseppet sem olcsón.
A Balatonon egy éjszakára és egy főre igen nehéz szobát találni, főleg a nyáron, bár a szezonon kívül sem egyszerű, mert akkor meg bezárnak a helyek.
Persze lehet sátrazni, de én úgy voltam vele, inkább áldozok a komfortért. Így nem kellett cipekednem, le tudtam zuhanyozni, kényelmes ágyban aludhattam, és nem kellett a szúnyogok, illetve más állatok szerenádját hallgatnom az éjszakában. Ez a luxus egy balatoni hotelben vagy apartmanban 10 ezer forint felett kezdődik, amiért sokszor tényleg csak egy lepukkant szobát kapunk, ha van szabad hely, vagy egyáltalán hajlandóak nekünk egy éjszakára kiadni.
Ízelítő a következő szakaszból: Balatonalmádi az Óvári-messzelátóból
Megérkezés Balatonalmádiba
Fáradtan tértem be a szállásomra, meglepve magamat is, hogy mennyit kivet belőlem az első nap. Nézegettem a térképet, a GPS-t, de bárhogyan is számolgattam 27 km-nél és 450 méter szintnél többet nemigen tettem meg. Kissé elcsigázva, a naptól lepirulva és jó pár bögölycsípéstől viszketve kezdtem átértékelni a balatoni túrázásról alkotott idilli képemet. Rengeteg napnak kitett rész, izzasztó meleg és egy nehéz fényképezőgép, amivel alig volt mit lekattintanom. Az üdítő zuhany és a finom vacsora, na meg persze a hideg sör aztán helyrerázott. Egyből derűsebben gondoltam a következő napi menetelésre, ami Balatonfüredig egy rövidebb útszakaszt, több kilátópontot és igazi balatoni tájat tartogatott számomra.
Tarts velem a második túranapomon is. Kövesd velem végig a Balaton-felvidéki Kéktúrát!
A cikk először 2018 augusztusában jelent meg.
