Pontosabban egy hosszabb fotózással kezdtünk a Normafánál, amikor is én egy padon ülve szívtam magamba az impressziót, ahogy Attila egy akkora objektívvel fényképezi a tájat, amivel akár egy vaddisznót is simán le lehetne teríteni.

1 / 44

Amikor már úgy tűnt, befejezte, még beszúrta: „oké, most kell egy klasszikus tájkép is”, így további öt percet áldoztunk a művészet oltárán, aztán a táskaarzenál bekerült a nagy túrazsákba (Attila biztos jó sokat tetriszezett gyerekkorában), és nekivágtunk az aznapi távnak, amit az előzőhöz hasonlóan nagyjából 11 km hosszúra terveztünk.

2 / 44

Hatalmas mázlink volt, hogy a sok esős, szeles nap közül kifogtuk azt, amikor kivételesen verőfényben fürdött a táj. Az ugyan egy kissé rontott a komfortérzetünkön, hogy a hőmérséklet abban a sávban ingadozott, amikor az egyik pillanatban még pont elkél a kabát, a következőben meg már szakad rólunk a víz, aztán megint fázunk, így a túra során volt alkalmunk tökélyre fejleszteni a kabátot le-táskába begyömöszöl-újra elővesz-aztán megint le mozgássort.

3 / 44

A kiindulási ponttól nem messze a sűrű erdőben egy kisebb, nem olyan régen felújított, lelakatolt épületre lettünk figyelmesek, és egy ideig találgattuk, vajon milyen célt szolgálhat. Attila tippje szerint valamiféle zarándokszállás lehetett, de sajnos azóta sem sikerült kinyomozni, hogy igaza volt-e. Mindenesetre a fa ablaktáblára firkált Pedomaci + Hajni felirat nem teremt kimondottan vallásos miliőt.

4 / 44

 
A túra első igazi látványosságának a Tündér-szikla bizonyult, ami a 383 méter magas, nem meglepő módon ugyanezt a nevet viselő hegyen található. A kiépített úton fel is kapaszkodtunk rá, pontosabban mellé (mivel konkrétan rá egyébként tilos felmászni, állítólag több súlyos baleset is történt itt), egy másik nagy sziklára.

5 / 44

Azon egy jó darabig elidőztünk, relaxáláshoz szuper hely, ráadásul abban az értelemben is nevezhetjük „kilátó pontnak”, hogy több kilátót szemügyre lehet venni innen, például az Erzsébetről és a Kaán Károlyról elnevezett építményeket a János-, illetve a Nagy-Hárs-hegyen. A legizgalmasabb azért mégis a szemben zakatoló Gyermekvasút szerelvénye volt, ami csak egy percre bukkant fel a fák közül, és amit sikerült ebből a nem szokványos szögből lencsevégre kapni.

6 / 44

Kiérve az erdőből átevickéltünk a libegő alatt, rövid ideig koptattuk az aszfaltot, Nagyhíd retró villamosmegállójánál készült pár fotó, majd kicsit benéztünk a Napraforgó utcába. Annak idején, 1931-ben a modern kor építészeti törekvéseinek bemutatása céljából emelték az itteni házakat, és még ma is van mit csodálni rajtuk. A Szabó Lőrincről elnevezett iskola mellett felhágtunk egy jó hosszú lépcsősoron, aztán meg sem álltunk a terület hajdani tulajdonosáról elnevezett, 242 méter magas Apáthy-szikláig.

7 / 44

Jobban mondva csak egy pillanatra torpantunk meg, az ösvényen ugyanis összefutottunk egy aranyos lábatlan gyíkkal, ami a védett terület egyik prominens lakója az imádkozó sáska és a halálfejes lepke mellett. A dolomitrögöt elérve ellentmondásos érzések kerítettek hatalmukba, a panoráma ugyanis nagyon szép, az eldobált cigarettacsikk- és söröskupakhalmok viszont inkább lehangolóak. Azért kérésre egy fotó kedvéért (munkaköri kötelesség) megküzdöttem a tériszonyommal, és olyan közel mentem a szikla széléhez, amennyire csak mertem, Attila pedig meg is örökítette ezt a halált megvető bátorságot (a háttér persze nem lényeges).

8 / 44

Úgy mondják, az Apáthy-sziklát körülvevő erdőkben még ma is felfedezhetőek Mátyás király egykori Vadaskertjének romjai; a négy kilométer átmérőjű terület magában foglalta a 12. kerület néhány részét, a Zugligetet és a Budakeszierdőt is. Néhány lépés után elérkeztünk a Kőkapuhoz, ami valójában egy barlang, ahol a talajt vasoxidok festik kísértetiesen vöröses színűre. Hasonló érdeklődéssel vettük szemügyre azt a kis barlangszerű bemélyedést is, amiért általában a hajléktalanok vívnak élet-halál harcot az önkormányzattal - mostanában éppen utóbbi áll nyerésre, a lyuk bejáratán ugyanis rács parancsol megálljt az illetéktelen behatolóknak (legalábbis egy ideig).

9 / 44

A Látó-hegyen hangos avar- és bozótcsörgés közepette kaptattunk felfelé. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy a lármát madarak okozzák; a zaj mértékéből ítélve egy kis fantáziával könnyen el tudtam volna képzelni, hogy egy ragadozó állat lopakodik felénk a sűrűben. Lassan elértük a 376 méter magasan trónoló Árpád-kilátót. A népies stílusú, néhány részletében műromra hajazó épületet néhány éve újították fel, a Budai-hegységet és a Dunát csodálhatjuk meg róla. Itt megy egyébként a Kék is.

10 / 44

Ekkor ismételten rádöbbentem, hogy fotóssal kirándulok, jött ugyanis a kérés: „Nem akarsz háttal leülni arra a távolabbi padra?” - örömmel tettem, épp jól jött egy kis pihenés, kár, hogy a hangyák is pont azt az ülőalkalmatosságot szemelték ki maguknak.

11 / 44

Üldögélés, villámgyors felugrás, tovább a zöldön, sűrű erdő, gyérülő erdő, újra ki az aszfaltra, Szépvölgyi út nagy villákkal, rákészülés az újabb hegymenetre.

12 / 44

A zöld sáv jelzés egyébként nem megy fel a Hármashatár-hegyre, hanem az oldalában kanyarog tovább, mi viszont úgy döntöttünk, befejezésképp megnézzük a vadi új kilátót. Bár a hivatalos átadásra július közepéig még várni kell (ekkor kap nevet is az építmény), azért szerencsére már fel lehet menni, és onnan majdnem 500 méteres magasságból lehet lepillantani a fővárosra.

13 / 44

Ezt meg is tettük, a látvány tényleg pazar, engem csak az időközben feltámadt erőteljes szél tartott vissza a hosszas nézelődéstől. Attilát viszont úgy kellett leimádkozni a formabontó építményről, de véleményem szerint bírta volna még egy darabig. Na igen, ez egy újabb ismérve annak, hogy fotóssal indultál kirándulni.

Írta: Hidvégi Brigi

Fotók: Gulyás Attila

A sorozat első részét itt olvashatod el.