Pedig ezt a Bükk hegység árnyékában szerényen meghúzódó, ámde szépségeivel Erdélyt idéző kis szigethegységet a jól ismert szilvásváradi turistaparadicsomtól mindössze negyedórás autózással bárki könnyedén felkeresheti, és egy kellemes félnapos túrával akár gyerekekkel is felfedezheti páratlan szépségeit. Mi is így tettünk.

Szilvásváradi családi kirándulásnak indult a dolog, de a zsúfolt és zajos Szalajka-völgyet hamar elunták a gyerekek. Gyerünk valami ismeretlen, izgalmas helyre – hangzott a kérés. Nekem sem kellett kétszer mondani, Kéktúra-bejárásaimról ismertem valamelyest a környéket, és mi tagadás, negyedóra elteltével a legnagyobb örömmel parkoltam le az autót Dédestapolcsány északi szélén, a Bán-patak meseszép völgyének bejáratánál, a Lázbérci-tó keskeny aszfaltútjának sorompójánál.

Az Upponyi-hegység peremén meredeken lefutó hegyoldalakkal övezett, festői szépségű tó a Bán-patak felduzzasztásával jött létre 1968-ban. A hely 1975 óta a Bükki Nemzeti Parkhoz tartozó Lázbérci Tájvédelmi Körzet fokozottan védett területe. Biztosítja a környék vízellátását, emellett horgász- és turistaparadicsom. Jókedvűen indultunk el a víztározó partján, a gyerekek azonnal előre szaladtak fotózni, én pedig gondolatban már össze is raktam a túrát: az Upponyi-szoros után Kalica-tető, Három-kő, majd a Damasa-szakadék, délután pedig Bánhorvátiban megcsípjük az egyik buszt vissza Dédestapolcsányba.

Alig 20 kilométerre voltunk Szilvásváradtól, de a különbség elképesztő! Végtelenül nyugodt természeti környezet, vízcsobogás, lombsusogás, bográcsozó családok, békésen szunyókáló horgászok mindenfelé a parton. Az egykori kis országúton, ahol régen autók robogtak Uppony felé, most magányosan vízbe nyúló, ott hagyott horgászbotok heverésztek szundikáló gazdáikra és persze kapásra várva.

Ugyanis egykor bizony országút volt ez a keskeny kis aszfaltcsík, amely Dédes és Uppony falucskákat kötötte össze, azonban a víztározó feltöltésekor, 1967 és 1969 között egy része víz alá került, a forgalom megszűnt, a túloldalon Uppony zsákfalu lett. Pár évvel később picit feljebb a hegyoldalban új utat építettek, amelyet azonban már sorompóval zárnak el a közforgalomtól. Ennek köszönhetően kerékpárosok, gyalogos túrázók, sőt akár babakocsival és nagymamával együtt közlekedő családok paradicsoma is lehetne ez a pár kilométernyi gyönyörű tóparti sétány.

A Lázbérci-tó egyik érdekessége az a pont, ahol az egykori országút keskeny aszfaltcsíkja eltűnik a víztükör alatt. A víz alá bukó út látványa megmozgatja az erre fogékony emberek fantáziáját, és mi tagadás, a gyerekeket is megfogta, percekig nézelődtünk, fotózgattunk ezen a helyen.

Uppony felé továbbhaladva a fokozatosan szűkülő völgy szépsége a magyarországi viszonylatban szinte egyedülálló, az erdélyi Tordai-hasadékhoz hasonlítható Upponyi-szorosban teljesedik ki.

Odafent a Kalica-tetőn hatalmas fakereszt áll őrt immár több mint 200 éve a páratlan szépségű vidék felett. A függőlegesen leszakadó, kristályos mészkőből felépülő sziklafalak barlangjaiból, kőfülkéiből jégkorszaki emlékek kerültek elő. Jelenleg ritka, védett madarak fészkelnek ezekben, úgy, mint a kerecsensólyom, a vándorsólyom, a fekete gólya, sőt a legnagyobb bagolyfélénk, az uhu is tiszteletét teszi olykor a szoros szirtjein.

A hegyek ölelésében megbúvó Uppony falucskából az Országos Kéktúra régi-új jelzésén indultunk tovább a Kalica-tető felé, amelyet végül a kék csúcs jelzésen értünk el. A közel 400 méteres magasságban 1802-ben állított fakereszt önmagában is impozáns látványt nyújt. A háttérben a Vízköz-tető, a Lázbérci-tó, a Bükk és a Mátra vonulatai teszik páratlanná a kilátást, amelyből a napfény és a felhők játéka olykor valószínűtlen kompozíciókat alkotott.

Elképesztő látvány volt a táj a gyorsan vonuló felhőkkel. Percekig csak ültünk és néztük - azért nem órákig, mert a Három-kő-bérc és a Damasa-szakadék még várt ránk. A Három-kő-bércet az Országos Kéktúra az 1950-es években eredetileg érintette, a pár éve történt módosítással ezt az állapotot állították vissza. Szerintem nagyon jó döntés volt.

A Kalica-tetőről enyhe hullámvasutazással, majd egy meredek, de rövid kapaszkodóval fél óra alatt már a 425 méter magas andezitszirten voltunk, amelynek szikláira leülve folytatódott a Kalicán már megtapasztalt csoda. A tiszta időben az Upponyi-hegység és a Bükk csúcsait egyesével meg lehetett számolni, a távolban a Kékes, a Galya, sőt még a légvonalban jó 70 kilométerre lévő Ágasvár is szépen kivehető volt, nem beszélve a nyári időszakban szokatlanul élesen kirajzolódó Gömör-Szepesi-érchegység távolban kéklő vonulatairól.

Legalább fél órát töltöttünk el nézelődéssel a bérceken, majd továbbindultunk a Damasa-szakadék felé. A kék jelzésről a Három-kő-bérc Vadásztársaság szépen felújított vadászházánál tértünk le a helyiek által Damasa-szakadásnak nevezett sziklahasadék felé tartó kék kereszt jelzésre. Enyhén ereszkedő, kellemes sétaúton gyorsan közelítettünk, a gyerekek hülyéskedtek, fától fáig rohangáltak, jól érezték magukat. Aztán egyszerre csak vége szakadt a nagy rohangálásnak, ugyanis az egyik fánál hirtelen megpillantottuk magát a szakadékot. Közel 4-5 emeletnyi mélység tátongott előttünk, minden előzmény és jelzés nélkül, közvetlenül a turistaút mellett. Ez bizony nem a Pilis, nem a Rám-szakadék, ahol minden el van kerítve és több soron jelezve.

Az ösvény egy szakaszon a szakadék peremén halad – iszonyúan kell figyelni –, majd egy éles hajtűkanyarral tér le a jó 200 évvel ezelőtti földrengések során kialakult Damasa-szakadás fenekére, melynek névadója a helyi legendák szerint egy Damasa Katica nevezetű leányzó volt, kinek itt szakadt meg a szíve, és a monda szerint ez hozta létre a sziklahasadékot is.

Ezt mi nem tudtuk meg, mert nem mertünk lemenni a fő csapásról leágazó szűk és mély járatokba, ugyanis szemmel láthatóan nem tudtunk volna visszamászni.

Némi nézelődés után a sejtelmes, árnyékos hasadékból inkább továbbindultunk túránk végcélja, Bánhorváti felé. Az egyre szélesedő, harsogóan zöld völgy talpán futó, jól járható széles szekérúton gyorsan közeledtünk a falu felé, amire szükség is volt, ugyanis az utolsó 4 kilométerre alig háromnegyed óránk maradt.

Még maradt is egy kis időnk Bánhorváti Árpád-kori eredetű, gótikus stílusú, fagalériás toronnyal rendelkező, szép műemlék-templomának fotózására is, majd az érkező busszal 15 perc alatt visszaértünk Dédestapolcsányba az ott várakozó autónkhoz. Szuper kis családi túra volt, mindenkinek csak ajánlani tudom!

A cikk először 2018 júniusában jelent meg.