Amikor az első hóvirágok kidugják bókoló „virágfejüket”, nagy mozgolódás támad az erdők talaján. A hófoltok között, a nedves avarban kétéltűek sokasága bukkan fel a telelőhelyül szolgáló kövek és fatuskók alól. Az élővilág e csodás, hazánkban kivétel nélkül természetvédelmi oltalom alatt álló képviselőit nemes cél vezérli ilyenkor - a fennmaradásuk zálogát jelentő szaporodóhely elérése.
A kétéltűekről - békákról, gőtékről, szalamandrákról - köztudott, hogy életük kezdeti szakaszát lárvaállapotban a vizekben töltik, majd ahogy átalakulnak kifejlett állatokká, többé-kevésbé a szárazföldi életmódra térnek át. Azon fajok képviselői, amelyek felnőttkorukban jobban eltávolodnak a vizektől, és viszonylag szárazabb élőhelyeken élnek, a szaporodásukat az év egyik legnedvesebb, mindazonáltal számukra legkedvezőbb - a mi égövünkön a kora tavaszi hóolvadást követő - időszakához kötik.
Bár az utóbbi években csontszáraz teleket is megtapasztalhattunk, az idei helyzet kedvezőnek tűnik a kétéltűek számára. Amikor az olvadó hótól lucskos és hűvös az erdei avar, a vízmosásokban időszakos patakocskák, erecskék csordogálnak mindenfelé, a földutakon és ösvényeken megálló vendégmarasztaló sár pedig gumicsizmát kényszerít kirándulóra, erdészre, vadászra - nemkülönben a kétéltűeket vizsgáló kutatóra -, ezek az állatok igazán elemükben érzik magukat.
Vajon hová igyekeznek? Erdeinkben szerencsére sokfelé nagy számban találhatók olyan állóvizek, melyek alkalmas szaporodóhelyként szolgálnak e korán ébredő hidegvérűeknek. A legkisebbek a földutak nyomvályúiban alakulnak ki, valamivel méretesebbeket a nagyvadak tartanak fenn dagonyázóhelyként, de akadnak jelentősebb tavacskák is, melyek gazdag vízi növényzettel is rendelkezhetnek. Ahol kiterjedtebb felszíni vizek vannak a közelben, ott a kétéltűek készséggel igénybe veszik azokat is, így például a Börzsöny északi oldaláról sokuk az Ipoly árterére vonul szaporodni. A kedvező feltételeket kínáló helyeken óriási, tülekedő tömegben gyűlhetnek össze, hogy fajuk fennmaradásáról gondoskodjanak - a szakirodalom ezt explozív (robbanásszerű) szaporodásnak nevezi.
Mekkora távolságot tehetnek meg? Egyes, a tavacskák iszapjában áttelelő egyedek gyakorlatilag helyben várakoznak. Kockázatos az ilyen kényelmes, közeli alvóhely: kemény teleken a sekély víztestek szinte fenékig befagyhatnak, olvadáskor pedig a jégpáncél ellehetetlenítheti a légcserét. A hőmérséklet emelkedésének hatására bomlásfolyamatok indulnak meg, s az így kialakuló oxigénhiányos környezetben a vízfenéken telelő állatok meg is fulladhatnak. Ilyenkor az olvadás elpusztult békák sokaságát hozhatja a felszínre, ami lehangoló képet fest a újjáéledő erdő szívében. A szárazföldön telelő példányokat ez a veszély nem fenyegeti, és legtöbbjük a kemény fagyoktól is védve van. Viszont meg kell találniuk az utat a tavacskájukhoz, amely akár több kilométeres távolságban is lehet. Még ma sem tudjuk pontosan, mi alapján jutnak el oda. Tájékozódásukban a levegő páratartalma, a vízfelszínen megcsillanó fények vagy a földmágnesség is szerepet játszhat.
Legkorábban az ún. barnabékák ébrednek fel. E fajcsoport három faja az erdei, a gyepi és a mocsári béka. Igen sok hasonlóság fedezhető fel közöttük: ilyen például a többnyire barnás színezet, illetve a szemükön át az orrukig húzódó sötét sáv, amely miatt „bajszosbékáknak” is nevezik őket. Emellett persze különböznek is egymástól, többek között párzási szokásaikat illetően.
Az erdei béka (Rana dalmatina) a legelterjedtebb barnabéka hazánkban, s gyakorlatilag mindenfelé találkozhatunk vele, ahol kisebb-nagyobb erdőfoltok előfordulnak. Többnyire 6-7 centiméteresre megnövő, világosbarna színezetű, egységesen piszkosfehér hasú állat. Az erdeibéka-hímek kis területet foglalnak maguknak a tavacskákban, és azt sajátos, kattogó hangjukat hallatva védelmezik. A nőstények érkezése időben hosszan elnyúlhat, s a petézés teljes lefolyása akár egy hónapig is elhúzódhat egy-egy tóban. Amikor egy nőstény egy hím közelébe kerül, ez utóbbi villámgyorsan odaúszik hozzá, majd mellső lábaival hátulról szorosan, görcsösen átkarolja választottját. Így tartja fogva egészen a peték lerakásáig. Ezt a békákra általánosan jellemző szerelmes ölelést amplexusnak hívják. Az amplexus „kivitelezését” a hímek belső ujjának párnás megvastagodása, az ún. hüvelykvánkos segíti, amely az erdei békánál gumiszerűen puha, és a test színétől nem üt el.
A nőstények többnyire egy petecsomót raknak le, amelyet legtöbbször valamilyen szilárd támasztékhoz - vízbe nyúló ághoz, vízinövény szárához - rögzítenek. Lerakás után a peték kocsonyás burka vizet felvéve megduzzad, így a csomó rendszerint egy kisebb futball-labda méretét is eléri. A petecsomók elszórtan helyezkednek el a tóban, miként a nőstényeket váró hímek is nagy területen szóródtak szét. A peteburokban gyakran zöldalgák telepednek meg a későbbiek folyamán. Az ebihalak kikeléséig (ez körülbelül 2 hetet vesz igénybe) e védelmező „köntös” mind jobban elfolyósodik. A kirándulók leggyakrabban az erdei béka petecsomóival találkozhatnak márciustól április elejéig.
A gyepi béka (Rana temporaria), amely Észak- és Nyugat-Európa országaiban sokfelé - nem is érdemtelenül - a „közönséges béka” névre hallgat, hazánkban lényegesen ritkábbnak számít. Elterjedésének déli határát éri el nálunk, és előfordulása az ország hűvösebb, csapadékosabb régióira, az Alpokaljára és a magasabb hegységekre korlátozódik. Az erdei békánál testesebb állat, hossza a 10 centimétert is elérheti. Orra lekerekített, a másik két barnabékával ellentétben, melyeké hegyes. Hasoldala márványosan foltos. Színezete az erdei békáénál többnyire sötétebb, vörhenyesebb barna.
A párzási időszakban a hímek többé-kevésbé elszürkülnek, míg egyes példányok a színűket megtartó nőstényekétől jelentősen elütő, palaszürke ruhát öltenek. Torkuk ibolyás árnyalatú piszkosfehér lesz: ezt előszeretettel mutogatják egymásnak, miközben mély, morgó hangot adnak ki. A gyepi béka igazi explozív szaporodó, hímjei ennek megfelelően nagy egyedsűrűségű kórusokat képeznek. A kisebb erdei dagonyákat egészen ellephetik, a nagyobb tavaknak ugyanakkor egy alkalmas, sekély és iszapos részét választják ki erre a célra. A kóruson belül éjjel-nappal közelharc dúl a nőstényekért - a hímek mellső lába erőtől duzzadóan vaskos, hüvelykvánkosuk sötét és porcos állományú, ami még biztosabb fogást tesz lehetővé.
A nőstények az erdei békákéhoz hasonló petecsomóikat egymáshoz tapasztva rakják le a sekély vizek fenekére, s ezáltal akár több száz petecsomóból álló „mezők” is létrejöhetnek, amelyek az apróbb tavacskákat szinte színültig kitölthetik. A gyepi békák násza körülbelül egy hét alatt lezajlik. A peték fejlődése intenzív, néhány nap alatt kikelnek, és az ebihalak is gyorsan növekszenek. Erre a stratégiára szükség is van, hiszen a legkisebb tavakat a kiszáradás veszélye nagyobb mértékben fenyegeti csapadékhiányos tavasz esetén, ezért az átalakuló fiataloknak célszerű minél gyorsabban elhagyniuk a vizet.
A harmadik fajjal, a mocsári békával (Rana arvalis) és petéivel a kirándulók ritkábban találkoznak, mivel ez a béka nem a természetjáró turisták által leglátogatottabb helyeken fordul elő hazánkban. Elterjedési területének zöme szintén Magyarországtól északabbra esik. Nálunk a Dunántúlon, annak is elsősorban a nyugati részén, továbbá a Tisza-menti ártéri erdőkben, valamint maradványlápokban és mocsarakban (pl. az ócsai és dabasi turjánvidéken) fordul elő.
Násza a gyepi békáéhoz hasonló, intenzív és rövid. Bármennyire is nehéz rájuk akadni ilyenkor, annál nagyobb az élmény, ha mégis sikerrel járunk. A hímek csodálatos, égszínkék nászruhát öltenek. Az év többi részében a mocsári békák barnák, sokszor hosszanti csíkozottsággal. A hazai populációkat hagyományosan az ún. hosszúlábú mocsári béka (R. arvalis wolterstorffi) alfajba sorolják. Sok példány hátsó lába csakugyan eléri az erdei békákéra jellemző hosszt: térdben előrehajtva a szóban forgó végtagot, a bokaízület jócskán az orrcsúcs elé kerül. Emiatt a két faj elkülönítése nem mindig lehetséges, a ligeterdőkben ráadásul egymás mellett is előfordulnak.
A barnabékákét nem sokkal követi a barna varangyok (Bufo bufo) érkezése március végén-április elején. Az előbbiekkel szemben a hímek rövid ugrásokkal, míg a hatalmas, petékkel telt nőstények leginkább megfontoltan mászva közlekednek. A párok sokszor már a szárazföldön összeállnak, hiszen a hímek mindig többen vannak a nőstényeknél, a párzás lehetősége ezért nagy kincs. A vízbe érkezve a többi hím megrohamozza a nőstényeket. „Kézitusát” vívva próbálják leszorítani a legelőnyösebb pozícióban lévőt, miközben játékdudaszerű, tülkölő hangjukat hallatják.
A sok verekedő hím méretes „labdává” állhat össze, amelynek belsejében a víz alá kényszerített szerencsétlen nőstény akár meg is fulladhat. Azonban ha minden jól megy, és a harc heve alábbhagy, megindul a petézés. A varangyok hosszú, kettős zsinór formájában rakják le petéiket, amelyeket a pár vízinövények, faágak, kövek köré teker. Nagy egyedsűrűségű gyülekezetekben a zsinórok egymással is menthetetlenül összegubancolódnak. A petézés után a nőstények azonnal elhagyják a vizet, a hímek viszont addig maradnak, amíg esélyük van egy újabb párzásra. Egy-két hét elteltével ők is visszatérnek a szárazra. A peték viszonylag gyorsan kikelnek, az apró, fekete ebihalak - bőrmérgük védelmében bízva - pedig nagy rajokban úszkálnak a tavakban.
A békák mellett a gőték is ilyenkor térnek vissza a vízbe szaporodni. Leggyakrabban a pettyes gőtével (Lissotriton vulgaris) találkozhatunk. A hímek csipkés szélű úszószegélyt fejlesztenek, pompás fekete pettyes nászruhát öltenek, és farkukkal kitartóan legyezve, kémiai anyagokkal (feromonokkal) csalogatják a viszonylag dísztelen, olajbarna nőstényeket. A gőtéknél a megtermékenyítés belső: a hím spermatofórának nevezett, hímivarsejtekkel teli csomagocskát helyez a vízfenékre, amelyet a nőstény kloákájával vesz fel. A nőstények ezt követően egyesével rejtik el petéiket a vízinövények szárán, sokszor gondosan becsomagolva őket egy-egy levélbe. A gőték a petézést követően még sokáig a vizekben maradhatnak, ahol bőséges táplálék áll rendelkezésükre - a természetjárók nagy örömére, hiszen a szárazföldön sokkal rejtőzködőbb életmódot folytatnak, így nehezebb őket megpillantani.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2013 márciusi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Ilyen korán még sosem kezdtek vonulni a békák
Előbújtak a gőték, párt választanak a madarak
Az erdélyi Kárpátok könnyen elérhető "sűrítménye" a Pádis-fennsík.
Hallottál már a déli határ mellett húzódó magyar Maginot-vonalról?
Szigetvárat nem csak egyszer ostromolták meg, de csak egyszer sikerült bevenni.
