Vizimalmok egykor és ma Magyarországon

Magyarország vízrajzi és éghajlati adottságai miatt elsősorban vízimalmokat, azokból is főként patakmalmokat, valamint szélmalmokat építettek hazánkban, előbbiekből a mai határokat figyelembe véve túlnyomórészt a Dunántúlon, azon belül is a Mecsekben, a Bakonyban és a Börzsönyben. Ezekről már a XI-XII. századból vannak utalások, de a legpontosabb adatok az 1885. évi országos malomösszeírásból származnak: összesen 9173 patakmalom és 4301 hajómalom üzemelt ez idő tájt hazánkban! (érdekesség: a felmérésből az derül ki, hogy a működő malmokból 10 a XI-XIII. századból, 83 a XIV-XVI. századból, és 305 darab a XVII. századból származott). A vízimalmok  az 1700-as és 1800-as években élték fénykorukat, egyre tökéletesebbé váltak és egyre jobb minőségű lisztet voltak képesek velük előállítani.

 

 

 

Alkony és végítélet

A szél- és vízimalmok fölött már a II. világháborút megelőző években kezdett bealkonyulni. Ekkor több kisebb, köztük sok ősrégi vízimalom ment tönkre, és örökre utat engedett a pornak és enyészetnek. Majd a háború kitörése, különösen azokon a területeken, ahol nagyobb harci tevékenység dúlt, egyáltalán nem kímélte a megmaradt malmainkat.

 

 

 

 

 

Ezt követően 1948-ban kezdetét vette az államosítás, és a malmok vezetésére az akkori hatalomnak mindenben engedelmeskedő igazgatókat neveztek ki, így ha maradhatott is a volt tulajdonos, csupán beosztott molnárként tehette. Majd 1951-52-ben a még magánkézben maradt malmokat is állami tulajdonná nyilvánították (bár akadt pár, amelyek kimaradtak a folyamatból, mint például a nagybörzsönyi vagy a zsirai), a malomtulajdonosok többsége a kuláküldözés áldozatává vált, sokszor a malmaikat a szemük láttára verték szét. Azokat, amelyek még mindig régi, kezdetleges módon (malomkővel) működtek, azonnal leállították, majd innentől fokozatos és tudatos leépítés és rombolás ment végbe a kisebb kapacitású malmokban 1961-ig, amikor egy minisztertanácsi rendelet engedélyezte, hogy az államosított, de már korábban leállított malmokat visszakapják a tulajdonosok. Ez nagy enyhülésnek számított, mert sok esetben egy portán volt a molnárlakással a malom, de a volt tulajdonos be sem tehette a lábát egykori malmába. Sajnos ekkor már csak romos, elhanyagolt üzemet vehettek birtokukba, így sok esetben az épületeket lebontották.

 

 

A Galla-völgyében és környékén

 

Kelemen Gáborral, a téma hazai szakértőjével egy korai térképen található közel 800 vízimalom közül négyet megpróbálunk fellelni a Galla-völgyében és környékén. Bár az eddigi tapasztalata alapján a malmok 80%-a eltűnt a föld színéről, 16-18%-a nagyon romos, megmentésre váró állapotú, és a maradék 2-4% az, amely vagy lakóháznak átalakítva, vagy felújítva múzeumként megtalálható, izgatottan várom a nap felfedezéseit.

 

A nap folyamán Vanyarc, Nógrádsáp, Őrbottyán és Veresegyháza településeken járunk, felemás sikerrel. Két helyen a malmok épülete még áll, de mindkettőt lakóháznak alakították át. Nógrádsáp határában egy helybeli úr segítségével vágunk utat a fejmagas és sűrű gazban, de csak a zsiliprendszer maradványait leljük, pedig segítőnk emlékeiben még él a kép a házról, úgy a ’80-as évek elejéből. A Veresegyház határában valaha állott helyén is csak a malomárokra lelünk a cserjésben, minden mást elhordtak már réges-rég.

 

A legtöbb helyen, ha még állna is a malom, nem tudna működni természetes úton, mert vagy rég nincs víz, vagy mennyiségileg nincs elegendő a mederben. Persze előfordul több helyen, hogy a korábbi patak vizét halastóba vagy vízgyűjtőbe vezették és emiatt nincs a régi mederben, de a többség kiszáradt vagy leapadt/elláposodott.

 

 

Közel 20 felújított malom

 

Mindezen látottak és hallottak után szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az országban van legalább az a közel 20 felújított malmunk, amiket megnézhetünk a régi kort idéző állapotában… és ezt tegyük is meg, mert csak így érthetjük meg, milyen munka és élet lehetett 200 évvel ezelőtt, amikor még a természettel együtt éltek az emberek. Mai rohanó és olykor túlontúl modern világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni örökségeinkről, többek között eme sajátos magyar épülettípusokról. Hogy nem mennek végleg teljes feledésbe, az a kevés gondos kéznek és mélyen gyökeredző elhivatottságnak köszönhető, melyek révén eme néhány felújított vízimalmunk még áll, és talán a gyermekeink, valamint az utókor is megismerheti ezeket az épületeket, berendezéseiknek működését és az ezeket üzemeltető emberek életét.

 

(A teljes cikket elolvashatod a Turista Magazin 2012. szeptemberi számában, a 31-36. oldalon)