Marót, avagy a második Mohács

Tél végén, amikor már csak vékony hólepel fedi, a hegység lankáit a kopasz erdőkben sokkal élesebben látszanak az apró domborzati elemek. Ember-kéz rakta bakhátak, árkok, sáncok, töltések. Hajdani betemetett gödrök megsüllyedt horpadékai.

 

Nagy szükségünk van erre, hiszen közel fél évezredes csatatér még fellelhető nyomait szeretnénk vallatni. A történelem-könyvek részletes pontossággal leírják a mohácsi vész előzményeit, a harc lefolyását és annak következményeit, de arról, hogy az 1526. augusztus 29-i csatavesztést, szeptember közepén egy újabb, még a mohácsinál is nagyobb jobbágy és kisnemesek alkotta sereg pusztulása követte, alig tudunk valamit. A tönkrevert nemesi csapatokat a török csupán a királyi sereg elővédjének gondolta. Így a győzelem után három napot vártak, s ez elegendő volt a túlélők meneküléséhez.

 

A vészhírre a Dunántúl népe ingóságaikat szekérre rakva, lábas jószágaikat maguk előtt hajtva észak felé özönlött. Mivel a dunai révészek ilyen tömegű ember és állat átszállítására nem voltak képesek, (A mai modern eszközökkel sem tudnák megoldani.) így közel 25-30.000 fős tömeg az innenső parton rekedt. Alkalmas helyet keresve sáncokkal megerősített szekérvárba húzódva várták a török előre nyomulását.

 

Brodarics István, „A magyaroknak a törökkel Mohács mezején vívott ütközetének igaz leírása” (1527.) című latin nyelvű históriájában, - melyet Dr Szentpéteri Imre fordításában 1983-ban jelentetett meg a Zrínyi Katonai Kiadó - így számol be erről:

 

„ A török császár egy pár napot a csatahely környékén töltve, maga köré gyűjtöttemindazokat, akiket zsákmányolásra bocsátott, s Buda felé indult……felégetve, az útjában talált falvakat és városokat…Az ellenség, mely az országban ekként dühöngött, sehol sem talált nagyobb ellenállásra, csak Maróthon, mely nem messze van Esztergomtól…”

 

 

Sokáig azt gondolták, hogy Pilismaróton történt a dolog, még szobrot is állítottak ennek emlékére (később világháborús emlékművé alakították), pedig a következő mondatok egyértelműen cáfolják ezt:

„… Ez az esztergomi érsek kies fekvésű mulató helye, azon erdők között, melyeket mi Vértesnek nevezünk, minden felől erdők és berkek veszik körül…”

 

Pilismarót a Duna partján fekszik, és soha nem volt érseki birtok. Sokkal inkább illik ez a Gerecsében  található, ma Pusztamarótnak nevezett térségre. (A középkorban a Gerecse dél-nyugati részét a Vérteshez sorolták. Ezt igazolják a Vértesszőlős és Vértestolna helység-neveink is.)

 

„…Ide húzódtak a mieink közül néhány ezren feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, bízván a

helynek természettől is megerősített voltában…”

 

 

Mind hadászatilag, mind pedig a télre felkészülve kitűnő helyet választottak. Északról és nyugatról a Gerecse fővonulata, délről a Somberek védte a számos forrás köré épült tábort. Ekkor még állott a Barát-kút mellett az érseki kastély és Marót falu, melynek templom alapfalait Hrenkó Pál térképész 1979-ben megtalálta. (Ő bizonyította be korabeli térképek alapján azt is, hogy a Pilismarót környéke ebben az időben még Duna meder volt, tehát nem lehetett ott a szekértábor.)

„…Ezekkel az ellenség több ízben kemény harcot vívott, s az ellenségből mindannyiszor sokan elestek. Végre is, mikor az ellenség a mieink táborát, melyet szekerekből alkottak, sehogy sem tudta elfoglalni, kénytelen volt ágyúkat hozni, s így a tábort szétlőtték, s az ott levőket majdnem egy szálig levágták. Azok a nagy holttestrakások, amelyek most is láthatók ott, elárulják az öldöklés nagyságát…”

 

A menekülők között volt Dobozy Mihály, tabajdi reformárus kisnemes is. Kiről a Révai Lexikon így ír:

„… Őt és feleségét, mint a hitvesi hűség mártírjait tünteti fel a magyar történelem……Ekkor Dobozy Mihály lovára kapva fiatal párját, Ilonát, menekült az őt üldöző török sereg elől. Midőn a ló a kettős teher alatt roskadozni kezdett, neje könyörgött, hogy ölje meg őt, nehogy török kézre kerüljön, maga pedig meneküljön. Mikor az üldözők már majdnem beérték őket, a nő hirtelen leugrott a lóról, de férje nem akarván elhagyni, inkább keresztüldöfte kardjával, maga pedig hősiesen harcolva esett el. Emlékét Kisfaludy Sándor és

Kölcsey Ferenc énekelték meg.”

 

 

Székely Bertalan és Madarász Viktor pedig nagyméretű olajfestményen örökítették meg emléküket (Az alkotások Budapesten, a Nemzeti Galériában láthatók). A délről érkező ellenség elől az erdők borította hegyeknek menekültek. Pilismaróttól északra található a Törökös-bükk, a Nagy-Eménkes, Kis-Eménkes. - Az eménk, a török adószedő neve volt. - Könnyen meglehet, hogy a ma Vörös-föld nevű hegyoldalt egykor Véres-földnek nevezték. De ilyen - a már említetteken kívül - a Tát melletti Gyilok-földek. Süttőtől délre

a Hajdútemető. A gyilkos hordák elől az asszonyok, leányok az Asszony-tetőn és a Leány-váron kerestek menedéket. Dunaszentmiklós határában Iván-halálát és Leánytemetőt találunk.

 

Tata mellett van Baj község, s az Öreg-kovács oldalában Simon-halála. Egyedül a Tatabánya amelletti Lengyel-haláláról tudjuk, hogy későbbi névadás. Az 1848-as szabadságharc bujdosó honvédjének állít emléket. Ott vannak azonban még azok a helynevek, amelyek a térképre fel sem kerültek: Csonthalom, Csontos-oldal, és Halál-völgy.

 

Első ilyen témájú írásom 2003-ban a Természetbarát Híradóban jelent meg. Nem tudom, volt-e hozzá köze, de 2006-ban, a csata 480. évfordulóján, Pilismaróton, a hajdani kisvonat állomásán felavatták e sorsdöntő történelmi tragédiánk emlékművét, melynek fotója az új Országos KÉK Túra füzet hát oldalán is látható.

 

Ha arra visz utatok, csendesedjetek el ti is néhány percre…