Megmásztuk Szlovákia nemzeti szimbólumát, a Krivánt

Számunkra nem telhet el úgy nyár, hogy pár napig ki ne élveznénk a Tátra páratlan környezetét. Ez nálunk nem csupán hagyomány, de igazi feltöltődés is egyben. A minket körülvevő csipkézet hegygerincek és csúcsok, a kristálytiszta patakok és tengerszemek, valamint az érintetlen környezet és a tiszta levegő együttese bárkit rabul ejt. Aki egyszer ellátogat a világ legkisebb magashegységébe az bizonyosan maradandó élményekkel fog hazatérni, és nagy eséllyel eme zord hegyek visszatérő vendége lesz. Bár a Magas-Tátra valóban nem túl nagy kiterjedésű hegység, élményt és új felfedezni valót még sok évnyi túrázás után is tartogat. Esetünkben az idei esztendő kalandja a Tátra egyik leghíresebb bércének megmászása volt, ami már jó ideje váratott magára.

Hogy miért nem másztuk meg idáig a Krivánt? - Mert azt mondák róla, hogy nehéz és kihívásokkal teli, hogy monoton és unalmas, illetve hogy nagy rajta a tömeg, és kevesebb élményt nyújt, mint a többi tátrai csúcs. Némi hegyi tapasztalattal a hátunk mögött gyakran kételkedtünk ezekben az állításokban, de a bizonytalanság magját azért mégis sikerült elültetniük bennünk. Mindig csak halogattuk, más úti célokat részesítettünk előnyben, mondván ráérünk még a Krivánra, megvár minket az a hegy. A Magas-Tátrában viszont nincsen túl sok turistaúton is megmászható bérc, ezért idén eljött a napja, hogy ezt a csúcsot is begyűjtsük, illetve saját benyomást szerezzünk róla.

A Szlovákia nemzeti szimbólumát jelentő 2494 méter magas Kriván a Magas-Tátra legnyugatibb csúcsa. Ellentétben a tátrai helynevek többségével a Krivánnak nem volt magyar vagy német neve, ami huzamosabb ideig fennmaradt volna. A Görbe-hegy, Görbe-szarv, illetve a Krummhorn és Rindschweif elnevezések még a Tátra virágkorának számító 1800-as évek végén, 1900-as évek elején sem ragadtak meg a köztudatban, annak ellenére sem, hogy hasonlóan a szláv névhez ezek is hűen kifejezték a hegy sajátos, messziről is szembeötlő egyedi látványát. A Kriváň helynév egyébként a szlovák krivý szóból ered, amelynek jelentése görbe, ferde.

A hegy megmászásával kapcsolatban - a már említett negatív véleményeken túl - volt még egy visszatartó tényező, ez pedig a tömegközlekedés. A terveinkben ugyanis mindig a Csorba-tavat és Podbanskét összekötő országútról induló zöld turistaúton akartunk felkapaszkodni a Krivánra, mondván innen valamivel rövidebb és egyben látványosabb út vár ránk, mintha a Csorba-tótól kezdődő piros utat követnénk. A meglehetősen ritkán járó buszok miatt az utóbbi verzióra kényszerültünk, bár így utólag ezt már nem is bánjuk. Sőt, másoknak is inkább innen ajánljuk a hegy megrohamozását, ha nem akarnak egyből meredek mászással kezdeni.

A Csorba-tó partján tiszta időben, ám már a kora reggeli órákban is erős napsütésben szemléltük az előttünk tornyosuló hegyóriásokat, és az innen oly távolinak tűnő Kriván ferde csúcsát. Elkészültek a nap első fotói, melyek nem csupán a természet eme remekműveit, hanem a tó partján fekvő csodás múltszázadi épületeket is megörökítették. A Csorba-tó infrastruktúrája immáron több mint száz éve fennáll, és bár az idő során sok változás és káros hatás is érte, a régi képeslapok idilljét még mindig őrzi ez a néhány megmaradt és szépen felújított épület.

A túrát a piros jelzésű turistaúton (Magisztrál-út) kezdtük meg, ami kezdetben széles, murvás úton és enyhe emelkedésben vezetett északnyugat felé, illetve a hegyek irányába. Az egykoron fenyvesben kanyargó ösvény a 2004-es nagy vihar óta sajnos kopár, napnak kitett részeken visz a hegyek lábához. Helyenként még találkozunk erdőfoltokkal, de a megváltozott klímaviszonyok, valamint az elszaporodott kártevők folyamatosan szárítják, pusztítják a meglévő faállományt. Ez a folyamat sajnos nem csupán a meglévő fenyveseket, de a fiatal fákat is veszélyezteti, illetve új, részben tájidegen növényfajok megjelenését is elősegítik. Mindehhez a szomorúnak ható tényhez hozzátartozik, hogy a Magas-Tátrában nem őshonos a fenyő, a 19. század végén, illetve a múlt század elején lettek ültetve, ezért a szakemberek egy része napjainkban már nem katasztrófáról, hanem inkább természetes folyamatról, továbbá a természet megújulásáról beszél. Sajnos a látványon ez mit sem segít, ezért alig vártuk, hogy rácsatlakozzunk a kék jelzésű útra, ami még a meglévő, nagyobb részt egészséges és árnyas fenyvesben vezetett felfelé.

Persze a piros útszakasznak is megvolt az előnye. A Csorba-tótól alig néhány méter szintemelkedés tettünk meg kb. 45 perc alatt, ami pont arra volt jó, hogy álmos tagjainkat megterhelés nélkül bemelegítsük a meredek és sziklás kaptatók előtt. Mindez a már említett, nyugat felől induló zöld úton nem lett volna lehetséges, ugyanis az a szakasz egyből olyan meredekkel kezd, mint a kék, amire immáron északi irányban ráfordultunk. Itt már helyenként nagyobb gránitgörgetegek is előbukkannak az ösvényen, melyek nagyobb lépésre, kapaszkodásra szoktatnak minket. Ezek a sziklák a hírnökei a ránk váró, kis túlzással egész napos „lépcsőzésünknek”, ami a kék úton háromórás felmenetet ígér a hegycsúcsig.

Kisvártatva elértük a törpefenyők birodalmát. A sziklás ösvényünkön kitárult körülöttünk a tér, újból előbukkantak a csipkézett hegyek, és a távolságok egyszerre hatottak roppant közelinek és messze távolinak. A hegyek között a léptékre mindenkinek a saját tempója ad választ, de a sziklatengerben van, hogy még a tapasztaltabb túrázók is érzékicsalódást élnek át. Sokszor nehéz megbecsülni egy adott pont távolságát, az eléréséhez szükséges időt, pláne ha technikás a terep, vagy mondjuk nehezen bírjuk a monoton és fárasztó lépdelést. Ezen a szakaszon nekünk az utóbbival volt dolgunk, de egyre feljebb érve a fokozatosan elénk táruló kilátás megcsodálása többször is megtörte a felmenet szuszogós egyhangúságát.

Balunkon a Liptói-havasok távoli vonulatai, jobb oldalon a Magas-Tátra déli irányba leszaladó gerincei díszítették a panorámát. Elhagytuk a törpefenyők egyre alacsonyabb telepeit, és 1900 méteres magasságban már csupán virágokkal tarkított sziklagyepek törték meg a hegyoldal szürke gránittörmelékét. A kezdetben északra tartó kék út kissé nyugatfelé fordul a Kriván-szakadékba (Vežký žžab), majd eléri a Felső-Kriván-vállnak (Vyšné Priehyba) nevezett gerincvonal alól érkező zöld jelzést, ahonnan végre ráláthatunk az úti célunkra, azaz magára a Kriván csúcsára. A kereszteződésből már csak a kék út visz minket felfelé, és még közel 350 méter szintemelkedést kell megtennünk, hogy felérjünk a csúcsra.

Elsőre talán nem hangzik soknak a 350 méter, de ha belevesszük a meredekséget és a zöld útról becsatlakozott túrázók megnövekedett létszámát, akkor a számok mind térben, mind időben másként hatnak. Mi még korán indultunk útnak, hogy elkerüljük a nagyobb forgalmat, de a haladásunkat még ezzel együtt is sokan lassították. Hiába, ez a szlovákok zarándokhelye, ahová úgy fest, nem lehet elég korán elindulni. Nyilván a jó idő nem csak a mi kedvünket hozta meg a mászáshoz, bár ezzel együtt sem alakult ki sorban állás, ami bizony könnyen előfordul a Tátrában. Azért a kapaszkodós és nehezen járható pontokon így is sokszor várakozni kellett a túratársakra.

Felértünk a Kriván déli, Csorbai-gerincnek (Pavlov chrbát) nevezett részére, még pontosabban a Kis-Kriván (Malý Kriváň) 2334 méteres magaslatára. Az ide felvezető meredek kaptató után kicsit megpihentünk, és az utolsó rohamra nápolyi szelettel készültünk. Volt is rá szükségünk, mert a mászáshoz energia is kell, amit belőlünk nem csupán a sziklák, de a viharos szél, valamint az erős napsugárzás is kezdett kivenni. Ráadásul alig figyeltünk a folyadékbevitelre, ami szintén sarkalatos dolog, főleg ilyen körülmények között.

Megkezdtük az utolsó mászós métereket, és annyira belemerültünk a lépteink és kapaszkodóink figyelésébe, hogy egyszer csak a csúcson találtuk magunkat. Kék égbolt, fodros felhők és napfényben pompázó hegyek ameddig csak a szem ellát. Lélegzetelállító panoráma tárult elénk a jégkorszakban kicsipkézett gerincekkel és csúcsokkal, melyekkel alig tudtunk betelni. A Krivánról többek között két fantasztikus kárfülkére is rálátni, melyekben két gyönyörű tengerszem a Terianszko-tó (Nizňé Terianszke pleso) és a kriváni Zöld-tó (Krivánske Zelené pleso) található. Néhány fénykép és persze a csúcsfotó elkészülte után kényelembe helyeztük magunkat a sziklákon, és bámultuk a minket körülvevő szakadékokokat és az óriási kőtömeget. A látvány annyira magával ragadó és megindító volt, hogy időérzékünket elveszítve teljesen belemerültünk a tájba. Csupán a korbácsoló hideg szél zökkentett ki minket ebből az álomból, mozgásra késztetve tagjainkat, és a lejutásra terelve gondolatainkat.

Ugyanazon az úton ereszkedünk le, mint amin feljöttünk, és majdhogynem ugyanannyi időt is vett igénybe, mint a feljutás. Nem csak azért, mert a lejtmenet is fárasztó, de dél körül már a forgalom is jelentősen megnövekedett, ami a saját tempót és a mozgás ritmusát teljesen felőrölte. Tömegekről még így sem volt szó, úgyhogy igazán nem volt okunk a panaszra. Sőt, elégedetten konstatáltuk, hogy jókor indultunk útnak, jó ötlet volt a korai kelés.

Ellentétben a másoktól hallott benyomásokkal, mi kellemesen csalódtunk a Krivánban. Megmászása egyáltalán nem volt technikás vagy különösebben nehéz. A hegygerincről és csúcsról elénk táruló panoráma fantasztikus, így nem adunk igazat, akik szerint a Kriván kevesebb élményt ad, mint a Magas-Tátra többi turistaúton is megmászható csúcsa. Megmászását mindenkinek csak ajánlani tudjuk, főleg azoknak, akik még csak ismerkednek a magasabb hegyekkel. Itt egyszerre szerezhetünk tapasztalatot a sziklákon való túrázásról, illetve belekóstolhatunk a fantasztikus magashegyi élményekbe is.

A cikk először 2019 júliusában jelent meg.