A hétköznapok az OKT felmérésével telnek. Jól haladok, hamar megtalálom a „szépet” a nagy melegben történő bozótos, csalános, szúnyogos, fejre támadó apró legyes felmérés viszontagságai között. Minden hátráltató és kizökkentő momentum ellenére a napi felmérés 8-10 órája nagy figyelmet és teljes koncentrációt igényel. Nincs idő közben másról gondolkodni. Ennek köszönhetően, szinte észre sem veszem és már el is jön az indulás napja.

1 / 6

Hová? Hát Salzburgba egy hétvégi 100 kilométeres versenyre. Csütörtök este egy gyors összepakolás, és másnap reggel már autózunk is a sógorok felé. Jön velem a család, hiszen ez a hét egybe esik a közös nyaralásunk idejével. Az pedig csupán a „véletlennek” köszönhető, hogy két fontos verseny, pont erre az időpontra esik… (Amíg apa fut, a gyerekek és az asszony nézelődik, ismerkedik a vidékkel, illetve néha frissítik apát egy kulacs izóval)

Szóval megérkezünk szerencsésen, rajtszám felvétel, technikai tájékoztató, szállás elfoglalása, egy adag tészta a hasba, és már alszom is. Nem variálok, nem gondolkodom, semmi félelem a másnaptól.

Tiszta, egyértelmű a tudat. Mert TUDJA mit csinál majd holnap.
 

Reggel négykor ébresztő, ötkor rajt a Mozart-térről.

Kellemes a hőmérséklet, álmosan tompa még a mezőny. A rajtvonal előtt egy vonós négyes Mozart muzsikát csöpögtet a hajnalban még üres fülekbe. Idilli a hangulat, mintha egy múzeumban lennénk. Csak a rövidnadrágok és a trikók nem stimmelnek. Na, de aztán egyszer csak varázsütésre, pontosabban szólva a torony harangjátékára nekilendülünk…

2 / 6

Egy futóverseny leírását meg lehet közelíteni kívülről vagy belülről.

Van egy kép, amit mutat a verseny, és van az, amit a futók éreznek benne. A külső inkább objektív, míg a belső szubjektív jellegű. Nézzük ezen keresztül először kívülről: 

Rajt. Egy futó elhúz, én a második helyen mozgok. Mögöttem a többiek. Gyors a tempó, könnyű a pálya. Aztán nehezedik, majd emelkedik. Tartom a pozíciót, csak pár percre engedem előre a vetélytársam. Az első 45 kilométeres kör végére utolérem. Mögöttem jövőkről nincs információm. Fordulunk a második körre, ami 55 kilométeres. Erősítek, leszakítom magamról az osztrák futót. Innentől csak a két kerékpáros felvezetőt látom, figyelem. Tartom a tempót végig, és új pályacsúccsal győzök. Kívülről ennyi látszik.

Ugyanez belülről: No, ennek sokkal hosszabbak és részletesebbnek kellene lennie, de az igazság az, hogy belül óriási összhang és fegyelem (nyugalom?) dolgozott bennem. Semmi holtpont, semmi bizonytalanság. Semmi „nagy csatában legyőztem magam és a fáradságot”, hanem minden porcikám végig tökéletesen tudta a dolgát. A „fej” ott irányított és felügyelt minden pillanatban. Fantasztikus élmény ez, a tökéletes kontroll érzete minden felett. Megértem és elfogadom, hogy hogyan kell a „megy”-ben maradni. És amint megértem már könnyedén tudom tartani. Ennek hatására születnek aztán a hihetetlennek tűnő eredmények… Hát igen, ahogy egyszer hallottam, az igazán nagy győzelmek sohasem izzadságszagúak. Hanem csak úgy egyszerűen és magától érthetően megszületnek.

Ahogy most is.

3 / 6

Este eredményhirdetés, másnap városnézés, majd délután utazunk is tovább. Pár nap vendégeskedés Ildikóéknál, remek esti beszélgetésekkel. Aztán egy kis zillertali ismerkedés az Alpok nyáron is télies időjárásával. Vidám, bár kissé fagyos kirándulások a gyerekekkel, ami után másképp látjuk az élet apró, de természetesnek tűnő dolgait.(étel, ital, meleg, fedél a fejünk felett) Jó ez, had tanuljanak a gyerkőcök egy kis természetes értékrendet. Csütörtökön már autózunk is tovább a Dolomitokba. Ez a hely,  igen mélyen benne van a szívemben. Olyan ismerős, olyan otthonos itt minden, mintha… Mintha a nevemen szólítana, hozzám beszélne a hegy. Hozzám az emberhez…

4 / 6

Ahogy megérkezünk, egyből nekiugrunk egy jó kis túrának. Sajnos mire felérünk, a turistaház bezár. (csak délután indultunk) Így kimarad a tervezett pasztázós étkezés, helyette hóesést és hideget ebédelünk. A gyerekek jól bírják a hat órás zord körülményeket.(apjuk lányai) Este, jutalom vacsorát kapnak a kitartásukért. Fejenként elfogy egy-egy nagy pizza, no meg némi desszert is utána. Sajnos közben az idő végleg elromlik. Alig pár fok, eső, hóesés mindenütt. A másnapi verseny útvonalait ezért módosítják a rendezők. Sajnálatos, de szükséges dolog ez. Első a biztonság. Megérti, elfogadja ezt mindenki. A terepfutók társadalma egy nagy megértő és befogadó család.

5 / 6

Idén csak a Cortina trailen indulok. Eddig már ötször futottam a Lavaredon, de most az óvatosság és a kor tapasztalata a rövidebb táv választását sugallja. Elég lesz az a bő 46 kilométer. A pályát itt is változtatják, bár a táv marad, a nagyobb hegyeket, hágókat kiveszik belőle. Egy jól futható, gyors nyomvonal lesz így a végeredmény. Szombat reggel kilenckor több mint fél ezren rajtolunk Cortina főteréről.

Az első kilométerek alatt kialakulnak az erőviszonyok. A lábam nem tűnik fáradtnak a múlt heti százastól, de az is igaz, hogy az óta, még vagy jó hatvan kilométer futás-túra kombináció is belekerült a „hajtóművekbe” úgy pihenés képen. Így hát élre állok, diktálom a tempót. Csak egy helyi futó, Manuel tart velem. A lejtőn aztán le-levágva a kanyarokat eltűnik a szemem elől. Innen befordulok a salzburgi „megy” üzem módomba. Egyenletesen, kontroláltan, okosan haladok. A nézők végig közlik az előttem futó és köztem lévő időt. Kettő és négy perc között váltakozik.37 kilométer körül elérkezünk az utolsó nagy emelkedőhöz. Kissé meglepődöm, mert utolér Olivér, a kanadai srác. De viszont közben begyűjtjük az élen futó Manuelt is. Hármasban fordulunk rá az utolsó merdek hegyre. Érezhető, hogy most dől el a verseny.

Nyomjuk.

Ők gyors gyaloglásban és futva. Elhúzok, leszakítom őket. Felérek, most lapos rész következik. Tovább viszem a tempót, nem nézek hátra, hiszen a verseny mindig a vállam vonalában kezdődik. Ami attól előrébb van, csak az számít…! Alattunk mélyen feltűnik Cortina. Innentől dörgő lejtők következnek. Tudom, sejtem persze, hogy Oliver jobb nálam a lejtős részeken, ezért igyekszem tartani az előnyöm a sík részekig. De nem sikerül. A hajtűkanyaros részeken szépen feltűnik mögöttem a srác. Jön egy frissítő, pár korty víz és tovább, mert már ő is itt van a nyakamon. Egy lapos rész jön, ahol sikerül picit elhúznom. Aztán a kereszteződések bizonytalan szalagozásai megtoppantanak. Ő újra rajtam, én pánikszerűen menekülök lefelé. Eltűnik mögülem a lejtőn, köszönhetően, hogy már én is „elveretem” a lábam a fék nélküli rohanásban. Muszáj előnnyel leérnem a síkra. Több évtized versenytapasztalata munkálkodik ilyenkor bennem. Nyomom lefelé, már kockáztatva futok a köves részeken. Ekkor sajnos benézek egy aszfaltos útról való letérést. Túlfutok rajta, majd fék és vissza.

Az előnyöm egy szempillantás alatt elolvad. Még egy füves lejtő, aztán egy fahíd, és utána jön a sík, aszfaltos rész.

Pont egyszerre érünk rá.

Ránézek és mondom, hogy elnéztem a lefelé kanyarjait. Ő mondja, hogy látta, és mire erre bármit is szólhatnék, erősíteni kezdi a tempót. Én erre leszakadok. Sajnos csak a hibáimmal foglalkozok gondolatban. Csak a múlttal, amikor a most-ban kéne lennem. Beletörődök, megadom magam. Nem tudok már olyan motivációs ajtót kinyitni, ami mögött még energia rejlene. Így bekocogok a második helyen egy perc hátránnyal.

6 / 6

Másnap jön a szokásos sajtótájékoztató, majd az eredményhirdetés. Nem vagyok szomorú a második hely miatt, hiszen ez csak sport, ez játék. Persze örülni és tisztelni kell minden eredményt, minden tapasztalatot. Utólag, a látszólag csúnya pillanatok szépülnek majd a legtöbbet.

Büszkeség tölt el, amikor az olaszok azt méltatják, hogy az elmúlt hat év itteni tevékenységemnek (is) köszönhetően, az 1400 induló közül az olaszok mögött a magyarok voltak jelen, a második legnépesebb nemzetként.

Talán valóban lehetett benne egy kicsi részem.

De az egészről inkább a terepfutás varázsa tehet.

No, meg a Dolomitok szelleme, ami mindig ott száll és kering körülöttünk, hogy a lábunk által megtett kilométereknek köszönhetően beköltözhessen a szívünkbe… Jó mélyre.