Nem biztos, hogy segítened kell a fiókán

Mielőtt önkéntes madármentési akcióba kezdesz, nem árt tudnod, mi történik a fiókákkal a fészek elhagyása után, nem biztos ugyanis, hogy minden árvának tűnő kismadár veszélyben forog.

Szerző:
MME
Fotó:
Shutterstock
2015. június 15.

Mielőtt önkéntes madármentési akcióba kezdesz, nem árt tudnod, mi történik a fiókákkal a fészek elhagyása után, nem biztos ugyanis, hogy minden árvának tűnő kismadár veszélyben forog.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szakértői szerint nem túl gyakori jelenség, hogy egy fióka magától essen ki a fészekből. A valóban mentésre szoruló fiókákat legtöbbször erős frontbetörést követően találják meg - ilyenre idén májusban is volt példa. A kiesések, kilökések hátterében egyéb okok is állhatnak.

 

 

Miért nincs a fióka a fészekben?
Lehet, hogy a szülőpár egyik tagja elhullott, így a magányos madár nem tudja etetni a fiókákat; felléphet táplálékhiány vagy rossz minőségű, például növényvédő szerekkel mérgezett táplálék okozta legyengülés, megbetegedés, elhullás; szélsőséges időjárás, hőguta vagy kihűlés miatt bekövetkező legyengülés, elhullás; fiatal, először költő szülőpár/egyik szülőmadár tapasztalatlansága okozta legyengülés, elhullás; fiókák születési, fejlődési rendellenessége, amit a szülők számára a megszokottól eltérő viselkedés jelez; a szülőpár vagy az egyik szülő rossz genetikai háttere, ami öröklött betegséget, elhullást okoz a fiókáknál; ragadozók (hangyák, pelék, nyest, erdei sikló stb.) támadása.

A többségében fészeklakó madárfajok fiókái a kikelés után hetekig, a nagyobb testű fajok hónapokig gyámoltalanok. Szülői védelem, melengetés vagy árnyékolás, etetés és itatás nélkül órák, napok alatt elpusztulnak. Ezeknek a madaraknak a fiataljai azonban meglehetősen gyakran a teljes röpképesség elérése előtt elhagyják a fészket, és a környéken szétszóródva hívják magukhoz az etető szülőket. Így csökkentik annak az esélyét, hogy egy ragadozó a teljes fészekaljat zsákmányul ejtse. Leggyakrabban ezekkel az önállósodási fejlődési szakaszban levő fiókákkal találkozhatunk.


Innen ismerheted fel ezeket a madarakat: nem csupaszok vagy fehér pehelytollasak, tollazatuk inkább a felnőttekéhez hasonlít; a szárny- és faroktollak többnyire legalább 50%-os fejlettségűek vagy majdnem teljesen kifejlettek; stabilan állnak, jól futnak és hosszabb-rövidebb távot akár repülni is képesek; gyakran hangosan csipognak. Ha ezeket a fészket maguktól elhagyó fiókákat megpróbálod visszatuszkolni a fészekbe, nem maradnak ott, újra kiugrálnak, mert életüknek az a szakasza végleg és visszavonhatatlanul lezárult.


A fiókák fészekelhagyása után a szülői feladatok nem csökkennek. Ilyenkor már nem csak etetni, illetve őrizni kell őket, de megkezdődik a túlélési gyorstalpaló is. Bármennyire segítik is az ösztönök a néhány hete megszületett fiatalokat, a szülők követése, a fajtársak és más fajok megfigyelése és utánzása, az itatók, a jó táplálkozó helyek megtanulása jelentősen növeli a fiókák túlélésének esélyét. Erre szükségük is van, mivel az ivarérettség elérése előtti fiókahalál gyakran eléri vagy akár meg is haladhatja a 80%-ot. A kirepülési időszak az év legmelegebb heteire esik, ilyenkor tudnak a madarak napfürdőzni, ami egyben jó tanulási alkalmat is jelent. Az idő előrehaladtával a szülők etetési feladatai jelentősen csökkennek, mert a fiókák mind önállóbbá válnak. Végül, de nem utolsó sorban a fiókák egymással és a szüleikkel játszva, kergetőzve-ugrándozva ügyesednek, erősödnek, sajátítják el a fajra jellemző viselkedési- és mozgáselemeket.



A szülők nem pusztán eleségforrások, a fészektestvérek pedig nem csak vetélytársak. A család szociális közössége különösen a fészekelhagyást követően válik fontossá, amikor a fiatalok a szülői mintát is látva megtanulnak alkalmazkodni a rendkívül összetett környezeti hatásokhoz. Ezt a leggondosabb emberi ellátás sem tudja még töredékesen sem biztosítani, mert mi valóban csak „etetőgépek” vagyunk a fogságban nevelkedő fióka számára. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a mesterséges táplálás nem lehet olyan célzott és változatos, mint a természetes, ami többek között toll- és csontnövekedési problémákat okozhat, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a fiókáknak lehetőség szerint a szülei mellett a helye.


Ezért kétszer is gondoljuk meg, hogy melyik fiókát szedjük össze és mentjük meg. Inkább tegyük be a fiókát egy közeli bokor alá, a sűrű aljnövényzetbe vagy egy fa ágára, és bízzuk a többit a természetre.
Tudomásul vesszük vagy sem, a fiókák jelentős része, akár több mint 80%-a mindenképpen elpusztul. Ez alól nem kivételek az általunk nevelgetett fiatalok sem! Sőt, ha a tanulási, szocializációs és táplálkozási hiányosságokat is figyelembe vesszük, akkor az esélyeik valószínűleg még rosszabbak. Bármit teszünk is, az elengedést követően minden tíz mentett madárból legalább öt, de inkább több szinte bizonyosan el fog pusztulni.


Természetesen, ha magatehetetlen vagy sérült fiókát találunk, és van rá lehetőségünk, akkor megpróbálkozhatunk a mentéssel. Mivel az ilyen madár a segítségünk nélkül mindenképpen elpusztulna, a megfelelő segítségnyújtás csak javíthat a helyzetén. Arról, hogy mit tehetsz, ezen az oldalon tájékozódhatsz

Cikkajánló