Reggel fél nyolckor, egy óra csúszással indultunk Szlovákiába, így mire megérkeztünk a podlesoki parkolóba, már csak egy kis csoport ismerős arcú embert láttunk, és csodálkoztunk, hogy hova tűnt az a negyven ember, aki feliratkozott a túrára. Kiszálltunk az autóból, felvettük a bakancsunkat, a hátizsákjainkat, és megérdeklődtük, hogy mi a helyzet. A dolog a következő volt: Akik időben odaértek a találkozóhelyre, azok elindultak a Kysel'-szurdok felé kényelmes tempóban, minket későket pedig bevárt egy kisebb csoport pár túravezetővel, hogy kicsit erősebb menetben érjük el a találkozóhelyet, a Vörös-kolostort (Klastorisko).

1 / 17

Indulás után egy óra volt mire elértük a találkozóhelyet, ahol a többiek már kicsit türelmetlenül vártak, így hát beérkezésünk után nem sokat beszélgettünk, nekiindultunk a nap fénypontjának. Ahogy közeledtünk a vasalt út felé egyre meredekebben lejtő, majd kövesebb lett a terep, néhol már komoly méretű sziklák is előbukkantak a föld sötétje alól, melyekbe sok helyen láncokat fúrtak a könnyebb haladás érdekében.

2 / 17

A szurdok egyébként azért különleges, mert negyven évvel ezelőtt egy hatalmas tűzvész miatt, amit feltehetően a turisták okoztak, az egész katlan leégett, és máig dolgozik a természet azon, hogy visszafoglalja a helyét, és újra úgy nézzen ki a szakadék, mint régen, legalábbis hasonlítson paradicsomi állapotára. A szlovák hegyimentők 2016-ban érezték úgy, hogy eljött az ideje, és újra megnyitják a szurdokot. Ők építették ki a ferratát, és a csapatukról (HZS) lett elnevezve. Itt többek között egy hatalmas vízesés, a tetejénél híd található, rengeteg sziklafal, csodás erdők, mellettünk végig zuhog a víz, de a legmeggyőzőbb érv a különlegessége mellett az, hogy egy hegyimentő, Karol Dzúrik azt mondta róla: „Aki nem volt a Nagy Kysel'-ben, az nem volt a Paradicsomban.”

3 / 17

Ahogy az első drótsodrony elé értünk, mondták, hogy a tapasztaltabbak nyugodtan menjenek előre, és osztottak közénk pár túravezetőt, hogy ha valami gond adódna, legyen segítség.

4 / 17

A pálya eleje sok helyen röhejes volt, simán sétálhattunk volna a patakmederben, de erőszakosan, amint volt egy kis szabad sziklafelület, azonnal felküldtek egy méterrel a víz fölé. Értem én, hogy magasabb vízállás is szokott lenni, de pár vízbe dobott farönkkel, vagy a legtöbb helyen alkalmazott falba fúrt vastányérral is megoldható lett volna a dolog, fölösleges volt a drótkötél.

5 / 17

Ezek a szakaszok nagyjából egy órát vettek igénybe, aztán végre beértünk a rendes klettersteigra, szép vízesésekkel, patakokkal, kanyoningos csúszdákkal. Azért egy-két létrának kifaragott farönk tanúskodott róla, hogy még mindig nem létszükséglet a biztosításos megoldás, de itt már nagyon élveztük a dolgot. A szűk hasadékok után pedig elértünk egy tisztásabb részre, végén egy sziklafallal, külsején vízeséssel, ami mellett az utunk folytatódott. A sima sziklába kapaszkodókat fúrva segítettek itt feljutni, ez volt az a hely, ahol az ember tényleg jó néven vette, hogy be van kötve a drótkötélbe.

6 / 17

Ezt is meg lehetett volna oldani egy hosszabb fémlétrával, amelyen könnyű feljutni, de hogy is fogalmazzak, enyhén szólva izgalmasabb lett volna így felérni, és biztos vagyok benne, hogy sokan lettek volna, akiket ez elijeszt.

7 / 17

Ehhez képest ennek a pályának a kiépítése amatőr, és gyerekbaráttá tette a szurdokot, ráadásul az egész paradicsomban egyedülálló és elég nagy hírértéknek örvend, úgyhogy okos dolog volt így kiépíteni. Látszott is az egész helyen, hogy - mióta két éve jártam itt - elég jól felfuttatták (az árak is drágábbak lettek), a hegyen van biciklibérlési lehetőség, a nemzeti park belépő díja 1 euróról 1,50 lett, és látszott, hogy jobban odafigyelnek, mint régebben, akadt olyan csúszós szikla, amit ziával szórtak le, csak hogy jobban tapadjon. A ferrata után a hagyományos, láncos, falétrás, vastányéros úton közlekedhettünk, majd a végén megálltunk, hogy bevárjuk a többieket.

8 / 17

Amíg várakoztunk, kis egerek leptek el bennünket, akik az ebédünkből lepottyanó morzsákra vadásztak, és ha kicsit csendben maradtunk, valósággal körbevettek minket.

9 / 17

Mire a többiek ideértek, talán egy órába is beletelt, mi addig meleg pulcsijainkban és kabátjainkban dideregtünk, abban a pár fokban, melyet a nap sikeresen melegített nekünk a borongós, felhős időben. Utána elindultunk, és meg sem álltunk az autókig, amelyek egyenesen a szállásig szállítottak bennünket.

A szállás egy panzió volt, rendes szobákkal, bennük vizesblokkokkal. A szállásrész egy kocsma tetején volt, verhetetlen árakkal. A szállást 12 euró/fő áron kaptuk, aki kért még mellé félpanziót, az vacsorával és reggelivel együtt 18 eurót fizetett. Az épület mögött sütögető hely, kemence és egy sor asztal van, padokkal. Ehhez tartozik még egy kis sípálya is. Apuval idekint kényelmesen megvacsoráztunk, és közben egy szarvastehenet is láttunk, amint a sípályán át bóklászik egészen le a faluig. A település egyébként 21 kilométer Podlesoktól, ami túráink kiindulópontja volt. A szállás a Penzión Rittenberg névre hallgat.

Másnap reggel kipihenten ébredtünk, felöltöztünk és fél kilenc tájban elindultunk, másnapi útvonalunk felé. A Suchá Belá-szurdokot kerestük fel, ami a leglátogatottabb, és az egyik legszebb szurdok a környéken. Rengeteget kell köveken, falétrákon, hidakon egyensúlyozni, és több vízesés mellett nagyon magas létra visz fel. A legnagyobb közülük a 30 méter magas Tálak-vízesés mellett van. Természetesen az egész szint leküzdése több, külön álló létrával van megoldva.

10 / 17

A túra elején megvesszük a belépőket, és elérjük a szurdokot, ahol szinte az elejétől fahidakon haladunk. Ez az egyik leghosszabb szakasz a szurdokban, és ez az, ami miatt szerintem kisebb gyerekekkel is érdemes nekivágni a helynek. Ilyen mászókák mellett biztos nem fogják szétunni magukat, mint sok erdei sétán.

11 / 17

Ezt az egy-másfél órás szakaszt teljesítve érünk csak el ahhoz a helyhez, amitől méltán híres a szurdok: szűk hasadékok, magas létrák, melyektől néha karnyújtásnyira van egy-egy vízesés.

12 / 17

Ennek a helynek a szépségét már régebben is felismerték, ugyanis ez az útvonal a vízesés melletti vaslétrás résszel együtt 1957 óta üzemel, és várja a turisták hadát.

13 / 17

Ezután levezetőnek van még pár fahíd, falétra, de szépen lassan elcsendesedik a patak, és kisimul a táj. Kicsit hagytuk, hogy a csend vegye át a terepet, és csak a kövek ropogását lehetett hallani, melyeket bakancsunk talpával préseltünk egymásnak újra és újra. Aztán egy hosszú és meredek kaptató után kiértünk a fennsíkra, ahol rádión megkérdeztük, mi legyen, itt várakozzunk, vagy máshol? A kolostor lett végül a találkozóhely, úgyhogy még egy órás séta várt ránk. Odaérve aztán egy étteremben megkajáltunk, és vártuk a többieket. Az első befutó fél órán belül megérkezett, az utolsókig több mint egy órát is ücsörögtünk, közben jóllaktunk, kicsit elmerengtünk, aztán mikor ők is ettek, elindultunk a parkolóba. Ahogy egyre lejjebb értünk, élveztük a szélcsendet és a majd húsz fokot. Az autóknál aztán elköszöntünk, és elindultunk hazafelé, ki-ki a maga útján.

Szöveg és fotók: Marosi János