Ennek az Ózdtól Pétervásáráig elnyúló, elfeledett vidéknek már az elnevezése sem egyértelmű, a térképeken Heves-Borsodi-dombság néven szerepel, annak ellenére, hogy csúcsai közül több is magasan 500 méter fölé emelkedik. A glaukonitos homokkő alkotta meredek, olykor 60-80 méter magasan leszakadó sziklafalak becsületére válnának bármely hegységünknek, és kevesen tudják, hogy itt található Magyarország legnagyobb egybefüggő erdősége is. Jelzett turistaút alig szeli át a hegyeit, az általunk járt Kohász Kéktúra kék sáv jelzésén kívül csupán a Partizán út piros jelzése, és néhány helyi tanösvény vezet a vadregényes, érintetlen táj rejtőző szépségei között.

Ha túrázásról van szó, bizonyosan nem tartozik a legfelkapottabb célpontok közé Ózd, ez a szebb napokat látott észak-magyarországi kohászváros. Mi tagadás, bennünk is volt némi tartózkodás a vidékkel kapcsolatban, amely azonban a Kohász Kéktúra Ózdtól Istenmezejéig megtett 39 km-es óbükki szakasza során szinte teljesen megszűnt. Fura kettősség várja itt a túrázót, a nehéz sorsú falvakat gyönyörű, harsogóan zöld füvű völgyek, fenyő borította hegyhátak, Erdélyt idéző tájak ölelik körbe, és a hangulatot a fahordó kordék és a gombászó helybéliek teszik teljessé. Az ember egy picit mintha visszamenne az időben is.

Az ózdi vasútállomáson bélyegeztünk a füzeteinkbe, beszélgettünk egy jót a vasutas hölggyel, majd az ébredező várost átszelve hamarosan a Bükk oldalában kapaszkodó ösvényen találtuk magunkat, ahonnan remek kilátás kínálkozott a mögöttünk hagyott településre. A hosszan elnyúló, folyamatosan emelkedő, ligetes dombháton haladva többször nyílt alkalmunk szép fotók készítésére Ózd közvetlen és távolabbi környezetéről, majd a Bükk-tető 305 méteres magassági pontjánál elterülő kicsiny tisztásról már a távoli Mátra hegyei is felsejlettek előttünk, északi irányból pedig a Felvidék hegyei integettek felénk. Picit meglepődve néztünk egymásra, gyönyörű ez a rész, nem erre számítottunk egy iparváros közvetlen közelében.

Szusszantunk egyet, majd a rövid pihenőt követően némi ereszkedés után hamarosan elértük Somsálybánya szélső házait. Somsálybánya sorsa tipikusnak mondható, a bányászat megszűnésével szomorú jelen, és nem túl fényes jövőkép jellemzi a kis falut. A főutcán haladva egy szép bányászemlékmű fogad, majd tovább haladva az egykori bányásztemplom romja tűnik fel, amely akár afféle mementóként a környék sorsának jelképe is lehetne.

Somsálybányáról meredek kapaszkodó következett a Szila-padja nevezetű magaslat nyergének füves gerince felé. Még javában a faluban tapasztalt dolgokról beszélgettünk, amikor egyszer csak a nyergen átbukva, az utolsó szuszogós lépéseket megtéve olyan panoráma tárult elénk, hogy percekig álmélkodva néztünk egymásra, és egy pillanatra azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk. Harsogóan zöld füvű, meseszerű völgy, odalent idillikus környezetben legelésző tehenekkel, a közelben lankásabb, cserjés növényzetű domboldalakkal, a távolban meredeken leszakadó, a hátukon fenyveseket hordozó, suvadásokkal tarkított, homokkő alkotta hegyoldalakkal szegélyezve. Talán Erdélybe vagy valahová az Alpokba csöppentünk? Percekig csak álltunk, fotózgattunk, olykor-olykor egy-egy csodálkozó szó kicsúszott valamelyikünk száján, amikor a vonuló felhők még tovább fokozták fény-árnyék játékukkal a látottakat.

Miután kigyönyörködtük magunkat, leereszkedtünk a völgybe. Szinte lépésenként fotózgatva haladtunk a völgytalpon a környék felkapott fürdőhelye, az 1900-as évek elején suvadással létrejött Arlói-tó felé. A Csahó-hegy alábányászott homokkő-fala többször megcsúszott, elzárva a patak útját, ezáltal duzzasztva fel a 8 hektáros, mutatós kis tavat, amely mára kulturális és szabadidőközponttá nőtte ki magát.

Az Arlói-tavat fotózni a Kohász Kéktúra ösvényéről szinte lehetetlen, annyira körbe van építve üdülőházakkal, így ezzel nem bajlódtunk sokat. A gyakorlatilag egybeépült Arlót és Járdánházát aszfalton szeli át a túra, majd az Óbükk 500-as csúcsokat felvonultató főgerince felől érkező Gyepes-völgyön keresztül hagyja el a kék jelzés a lakott területeket.

A Gyepes-völgyben vezető kis erdészeti aszfalton két kilométer után elértük Dobronya-tanyát, és egyben Magyarország legnagyobb egybefüggő erdejének határát. Ilyet még sehol nem csináltak velünk, felírták a nevünket, mivel beléptünk a területre. Kérdésünkre az őr elmondta, hogy volt már, akit téli időszakban az mentett meg a fagytól, hogy fel volt írva a neve, és mikor nem került elő időben, akkor keresni kezdték. Nem is olyan rossz dolog ez, ha belegondolunk.

A Gyepes-völgy a Tarnavidéki Tájvédelmi Körzet része, amelyben érdekességként egy kisebb geológiai csoda is található. A Keserűsi erdészház mögött van az a meszes homokkőbe vájt, 50-60 méter hosszú pince, melynek barlangszerű járatában cseppkőképződés figyelhető meg. A Gyepes-völgy zárlatánál az aszfalt véget ér. Egy csodás zonális montán bükkösben értük el az Ökör-hegy nyergét, majd a régi Rimai-vadaskert egykori kerítésének maradványai mellett erdőhatáron kapaszkodunk fel az Óbükk legmagasabb csúcsára, az 542 méter magas Ökör-hegyre. Régen egy ötemeletes fakilátó állt itt, ahonnan körpanoráma nyílt a Kárpátoktól a Mátra gerincéig. Ma csupán keleti irányban, a Bükk csúcsaira, a jól felismerhető Bél-kőre, és a közeli 530 méter magas Vajdavárra nyílik kilátás.

Bélyegeztünk a kihelyezett bélyegzővel, majd leereszkedtünk a Leleszi-völgybe, ahonnan egy negyedórás, kényelmes sétával már a következő bélyegzőhelynél, a Tarnaleleszi Erdészet kezelésében lévő Vállóspusztai Erdészháznál voltunk. Itt hosszabb pihenőt tartottunk, ugyanis kezdtek rajtunk megmutatkozni a fáradtság első jelei, és a csúcsokról való ereszkedés közben olyan felhőszakadás és jégeső csapott le ránk, amelyet azóta is emlegetünk. Szó szerint nem maradt rajtunk száraz ruhadarab, jókedvűen nevetgélve megpróbáltuk menteni, ami menthető. Tulajdonképpen nem nagyon volt mit.

A Vaskapu-nyeregig erősebb kapaszkodó következett, ahonnan egy csodás, oszlopcsarnokszerű bükkerdőben ereszkedtünk a Dávidtanya körül elterülő egykori legelőkig. Itt elidőztünk. Szeretem a régi dolgokat nézegetni, fotózgattam lehullott cserepeket is, melyeken jól látható feliratokból később kiderült, hogy a tanyát az 1910-es években építették.

A Hosszú-patak völgyében egy forrás mellett megbúvó kis erdészház, a Szalajkaház kiválóan karbantartott épületeit mellőzve hamarosan a Gemeruta-völgy bejáratánál lévő kis tisztáson tartottunk újabb pihenőt az utolsó komolyabb emelkedő, a 466 méter magas Lóhullás-tető előtt. Az Istenmezeje határában magasodó orom nem véletlenül kapta ezt a nevet. A helybéliek lovai nehezen viselték fakitermeléskor a meredek kapaszkodókat, és mi tagadás, mi is majdnem a derék hátasok sorsára jutottunk.

A Lóhullás-tető kis tisztásán lerogyva percekig bámultuk a Mátra távolban kéklő vonulatait, majd utolsó erőnket is összeszedve gyönyörű, évszázados hagyástölgyek közt kezdtük meg az ereszkedést aznapi célunk, Istenmezeje felé. A várva várt falut ezúttal is fő nevezetessége, a Noé szőlőjeként ismert védett homokkő képződmény mellett értük el, majd hősiesen végigvonszoltuk magunkat a főutcán a szállásunkig.

Szöveg és fotók: Konfár Tibor

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

A cikk először 2017 júliusában jelent meg.