Egy kiadós kirándulás varázslatos középhegységeinkben igazán kiteljesítheti a hétvégénket. A szemet gyönyörködtető szelíd lankák látványába feledkezve aligha gondolunk arra, hogy volt olyan időszak a Föld történetében, amikor a Kárpát-medence a világ egyik legaktívabb vulkáni területe volt.
Argentínától a Velencei-tóig
Hazánk egyik legrégebbi és méltán legérdekesebb vulkanikus emlékét nap mint nap láthatják azok, akik az M7-es autópályán suhannak a Balaton vagy éppen Budapest felé. A szelíd Velencei-hegység -amely legmagasabb pontjával, a 352 méter magas Meleg-heggyel együtt is földrajzilag csak dombvidéknek számít geográfiai értelemben - a földtörténeti ókor, a paleozoikum egyik legjelentősebb, illetve az akkori Föld arculatát átszabó globális geológiai eseményének, az ún. variszkuszi orogenezisnek, azaz hegységképződésnek az emlékét őrzi.
A Velencei-hegység hazánk legnagyobb, közel 80 km2 kiterjedésű (zömmel) felszíni gránittömege, amely mind korát, mind keletkezési körülményeit tekintve nemcsak Magyarországnak, hanem Európának is az egyik legérdekesebb geológiai emléke. Ha beülnénk egy képzeletbeli időgépbe, hogy szemtanúi lehessünk az ősi Velencei-hegység kialakulásának, igencsak messze kellene lehatolnunk az idő feneketlenül mély kútjában. Időgépünk meg sem állna a földtörténeti ókor, a paleozoikum derekáig. A 359-299 millió évvel ezelőtti karbon időszak végén és - ami talán különösen döbbenetesnek tűnik - a déli félgömb 25. szélességi körén járunk, nagyjából a mai Argentína térségében.
A pákozdi ingókő
Fotó: dr. Elter Tamás
Ekkoriban még teljesen más arcát mutatta bolygónk a maihoz képest. A későbbi Afrikát, Indiát, Ausztráliát, Dél-Amerikát és Antarktiszt magában foglaló déli őskontinensnek, a Gondwanának Lauráziához (a mai Észak-Amerikát, Európát és Ázsia szinte minden részét egyesítő egykori földrész) történő ütközése aktív tektonikai, hegységképződési folyamatokat indukált. Az ütközés végleg bezárta a földtörténeti ókor első fele nagy déli óceánjának, a Japetus-óceánnak a maradványait. Itt, a bezáródó óceán ívében alábukó és megolvadó forró kőzettömeg ismét emelkedni kezdett, majd 4-5 kilométeres mélységben megrekedve, kristályos gránittömbbé alakult. Jó 300 millió év számtalan geológiai megpróbáltatását és kataklizmáját túlélve érkezett meg mai helyére. Jelenlegi formáját az erózió eredményeként nyerte el az a gránittömeg, amelyet Velencei-hegységként ismerünk.
Csárda fölé magasodó óceánközépi hátság
A Bükk délnyugati lábánál megbúvó, lipicai méneséről és pisztrángosáról híres Szilvásvárad méltán népszerű kirándulóhely. Ha Egerből vágunk neki az útnak, Szilvásvárad felé autózva bizonyára nem kerüli el figyelmünket a festői Szarvaskő. A falu központjában az út fölé magasodó, szinte függőleges, sötétszürke sziklafalat látva aligha jut eszünkbe, hogy egy rég bezáródott óceán feneketlen mélységeiben kiömlött magma, pontosabban az abból felépült hajdani óceánközépi hátság maradványai között suhan el gépkocsink.
Az egykori tengerfenék megszilárdult lávája Szarvaskő fölött
Fotó: dr. Elter Tamás
Szárazföldi környezetben meglehetősen ritkák a mélytengeri üledékek, különösen a dinoszauruszok koraként ismert földtörténeti középkorból. Szarvaskő meredek, hallgatag sziklái 160 millió évvel röpítenek vissza bennünket a földtörténet időskáláján, a jura időszak (205-145 m. év) végének fülledten meleg, trópusi jellegű világába. Közép-Európa (benne Magyarország) mai területe azokban az időkben a hatalmas kiterjedésű, több ezer kilométer széles, Egyenlítő menti ősóceán, a Tethys északi peremvidékéhez tartozott. Ekkoriban - a bonyolult tektonikai mozgásoknak köszönhető árokképződés miatt - egy újabb tengervályú, a Meliata-óceán nyílt ki, amelynek a mai Szarvaskő is része volt. A feneketlen óceáni mélységben a vulkáni tevékenység lassú, csöndes folyamat. Az óceáni hasadékvölgyben kiömlő 1000 Celsius-fokos magma a mély tenger hideg vizében (óriási nyomáson) kihűlve, boltozatos, párnaszerű formációkban dermedt meg.
Párnaláva formáció
Fotó:dr. Elter Tamás
A szarvaskői párnaláva-együttes világviszonylatban is különleges emléke egy réges-rég eltűnt óceán mélyén zajlott vulkáni folyamatnak. Ha Szilvásvárad felé autózva áthaladunk a községen, jusson eszünkbe, hogy gépkocsink kerekei a hajdani Meliata-óceán 2000 méter mély medrében kopognak.
Káprázatos tűzijáték az Északi-középhegységben
A Börzsönytől a Mátráig húzódó hegyvidék hazánk egyik legfestőibb része. Csak kevesen tudják, hogy a földtörténeti közelmúltban, „alig” 19-16 millió éve ez a terület volt a Föld egyik legaktívabb vulkáni vidéke. A középső miocénben járunk. Képzeletbeli időutazásunk során ekkor egy geológiai értelemben rövid periódusúnak tekinthető felmelegedés kellős közepébe csöppenünk. Már megkezdődött a Kárpátok hegykoszorújának kiemelkedése, a hegylánc tömbjei között szűk tengerszorosok húzódtak, a Dunántúlon a mai indonéz szigetvilágra emlékeztető örökzöldekkel és pálmákkal „pettyezett” szigettenger terpeszkedett, az Alföld területének mély tengermedencéje pedig sirályok röptét, valamint a kobaltkék víztömegből játékosan kiugró delfinek árnyékát tükröző, nyílt tenger volt.
A középső miocén ún. bádeni tengere volt hazánk földtörténetének utolsó szubtrópusi víztömege. Napjaink észak-magyarországi vidéke nyugtalan és életveszélyes terület volt akkoriban. Hol az egyik, hol a másik vulkán tombolt, éjszakánként messze bevilágítva a tájat. Mind a Börzsöny, mind a Mátra, valamint Zemplén és a Déli-Kárpátok tűzhányói igen heves, robbanásos, ún. explozív kitöréseket produkáló vulkánok voltak. A rendkívül aktív vulkanizmust a mai Északi-középhegység vonalában egy mikrolemez alábukása, ún. szubdukciója váltotta ki.
Az eltemetett ősvilági itatóhely Ipolytarnócon
Fotó: dr. Elter Tamás
A miocén vulkanizmus - amely hazánk földtörténetének az egyik legaktívabb vulkáni periódusa - elhúzódó, a földtani szakirodalomban csak riolittufa-szórásként ismert, három szakaszra osztható folyamat volt. E heves vulkanizmus bevezetője az ún. ottnangi korszakban 21-17 millió évvel ezelőtt lezajlott szórás („alsó riolittufa”). Nagyjából 17 millió éve egy nagyon erős robbanásos kitörés vetett véget az ipolytarnóci trópusi esőerdő egzotikusan szép világának is, amely vastag rétegben, perzselő vulkáni hamuval borította el a tájat. E rendkívüli erejű kitörés - amely modern analógiával csak az észak-amerikai Mount St. Helen 1980-as, avagy a Fülöp-szigeteki Pinatubo 1991-es kitöréséhez hasonlítható - konzerválta Ipolytarnóc világhírű folyóparti „itatóját”, több ezer, akkor élt állat lábnyomával együtt.
Az ezt követő periódusban, a 16 millió éve kezdődött újabb andezitvulkanizmus idején épült fel a bádeni tenger északi partvidékén az a vulkáni szigetív, amelynek legismertebb tagja a Mátra hegység. A Mátra, a több egymást követő heves kitörés eredményeként létrejött réteg- vagy sztratovulkán eredetileg az Etnához hasonló, 3000 méternél is magasabb vulkánkolosszus lehetett. Ma már nem sok mindent láthatunk e tűzhányó eredeti formájából, ugyanis a bonyolult kéregmozgások szabályosan a feje tetejére állították a Mátrát: az egykori csúcs maradványai mélyen az Alföld alá buktak, a jelenleg fejünk fölé magasodó hegytömeg pedig nem más, mint a kihunyt tűzhányó talpa. Érdemes megemlíteni, hogy a középső miocén vulkanizmus legintaktabb állapotban fennmaradt tanúja a Börzsöny.
Mocién vulkánok maradványa a Börzsönyben
Fotó: dr. Elter Tamás
A Mátrához hasonlóan a Börzsönyt szintén több kitörés építette fel; eredeti magassága meghaladhatta a 2000 métert. Talán ez volt a miocén legfestőibb vulkánja, déli és nyugati lejtőit a türkizkék bádeni tenger hullámai mosták, partjait Nagymaros és Török-mező térségében pedig színes korallzátonyok ékesítették.
Magyarország és az akkori világ legaktívabb vulkáni periódusa a 12 millió éve kezdődött és mintegy 9 millió éve véget ért riolittufa-szórással („felső riolittufa”) fejeződött be. A világtengertől elzáródott, fokozatosan kiédesedő vizű, hatalmas kiterjedésű szarmata beltenger partvonalában kitört vulkánok közül a boráról világhírű Tokaj-Hegyalja a legismertebb. A fokozatosan elcsendesülő vulkanizmus utolsó mohikánjai, a Balaton-felvidék tanúhegyei, a Badacsony, a Szent György-hegy és a Somló a középső pliocén kor emlékei. A Kárpát-medencét korábban kitöltő, egyre kisebbre zsugorodó Pannon-tó ekkorra már maga is földtörténeti emlékké vált.
Nem sokkal azután, hogy az utolsó vulkánok füstje is eloszlott, beköszöntött a több drasztikus lehűléssel, metsző sarkvidéki szelekkel, havas pusztaságokkal és tundrákkal, gyapjas mamutokkal, majd a legvégén a barlangokba húzódó, vadászgató Homo sapiensszel fémjelzett pleisztocén, a negyedidőszak első kora. De ez már egy másik történet...
A cikk megjelent a Turista Magazin 2014. júniusi számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Marsi minisivatag a Vértes lábánál
Dínók sétáltak egykor a Mecsekben
