Pokoljáró Tar Lőrinc

A Zagyva-völgy középső részén fekvő Tar kedvelt kiinduló- vagy végpontja a mátrai kirándulásoknak. Az Árpád-kor óta lakott települést a hegység belsejébe vezető, változatos növényvilágú Csevice-völgyön keresztül hagyhatjuk el, avagy érhetjük el a kék kereszt jelzésű turistaúton. Erről az útról csatlakozik le - még a településen belül - a Tar két nevezetességéhez is elvezető kék rom jelzés, amely Tar Lőrinc egykori várkastélyának romjához, illetve a szintén középkori Szent Mihály-templomhoz kalauzolja a kirándulókat. Az európai viszonylatban is ritkának számító háromkaréjos műemlék templom fehérre meszelt falaival igazi ékköve a tájnak. A Tar család közeli udvarházáról azonban már nem mondható el ugyanez, mert abból mára szinte semmi sem maradt. A „pokoljáró” emlékét szerencsére nemcsak a pár kőből álló falmaradvány őrzi, hanem többek között Tinódi Lantos Sebestyén Zsigmond királyról szóló éneke, illetve a British Museum levéltára is. Mielőtt megismernénk Tar Lőrinc történetét, tudnunk kell, ki volt ő valójában.

Tar Lőrinc, a vitéz

Tar Lőrinc a Rátót nemzetség Nógrád megyei ágának sarjaként, a hevesi ispán fiaként született valamikor 1370 körül. A Tar családot a vitéz bátor cselekedete emelte az ország zászlósurai közé, amikor egymaga szállt szembe a Zsigmond királyt letartóztató bárókkal. A krónika így emlékszik meg az esetről: „Midőn országunk némely főpapjai és mágnásai szembefordultak velünk, és személyünkre kezet emeltek, egyedül Lőrinc, az igazság bajnoka, a kiválasztott vitéz forgolódott irigyeink csapatának közepette, karjának erejével küzdve sokak ellen, s a szemünk láttára öt súlyos sebet kapott.” (Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae)

Zsigmond király az összekaszabolt Lőrinc hűségét pohárnokmesteri tisztséggel jutalmazta, majd a későbbiekben Hont és a Nógrád főispánjának nevezte ki. A királyné udvartartásának szolgálatában is állt mint pohárnok- és asztalnokmester, valamint fősáfár.

Művelt és több nyelvet beszélő vitéz volt, aki számos alkalommal kísérte a királyt külföldi útjaira, illetve diplomáciai ügyekben is eljárt. 1408-ban egy Zsigmond által kiállított oklevéllel kelt útra, hogy felkeresse Európa több zarándokhelyét, köztük Santiago de Compostelát és az írországi Lough Derg tó szigetén található, Szent Patrik purgatóriumának is nevezett barlangot. Lőrinc a kéngőzös üregbe leereszkedve, majd ott huzamosabb időt eltöltve szerezte pokoljáró látomásait, amelyeket a dublini királyi jegyzőnek is lediktált. Halálának időpontját pontosan nem ismerjük. Az utolsó írásos említése 1426-ból származik, ezt követően már csak a fia, Ruppert neve szerepelt az okleveleken és a periratokban. Tar Lőrinc végső nyughelyéről csak feltételezéseink vannak, de a tari Szent Mihály-templom feltárásakor előkerült Rátót-címeres sírfedlap és az emberi csontok akár arra is engedhetnek következtetni, hogy a vitézt ide temették.

Hogy lett Tar Lőrinc „pokoljáró”?

Az Úr 1411. évében egy magyar vitéz érkezett üdvözülésért egy parányi írországi szigetre, amelyen Szent Patrik kápolnája és a purgatórium bejárata áll. A kápolna perjele először meggyőződött Lőrinc igaz szándékáról, majd miután figyelmeztette - hogy nem mindenki hagyja el élve a barlangot -, szentelt vízzel megáldotta, és a barlangba bebocsátotta, amelynek ajtaját aztán szorosan rázárta. A vitéz egy szál gyertyával és a hét bűnbánati zsoltárt tartalmazó könyvecskével állt a sötétben, és nyomban fohászkodni kezdett az Úrhoz könyörületért. A barlang belseje felé haladva elérte annak második bejáratát, ahol földre vetve magát ismét fohászkodni kezdet, amit a következő nap estéjéig szakadatlanul folytatott. Imádkozás közben két láthatatlan, gonosz démon ragadta meg lábait, és vad ijesztgetés közepette, ruháját csíkokra szaggatva a kijárat felé rángatták.

Lőrinc azonban nem riadt meg az ördög próbájától. Jézus Krisztus szent sebeire gondolt, amelyekben - mint titkos sziklaüregekben - menedéket vett, hogy rejtve legyen az ördög támadásai elől. Imával és a kereszt jelével sikerült a gonosz lelkeket megfutamítania, majd hitében megerősödve nagy áhítattal folytatta útját a barlang belseje felé. Ekkor egy agg, hosszú szakállú és hajú zarándok közeledett feléje a sötétből, kinek jámbor tekintete és szelídsége nem tévesztette meg Lőrincet. Felismervén a gonoszt még erősebben citálta az imát, amitől az ördög felbőszülten fenyegetni kezdte a vitézt: „Szánlak téged, ostoba vitéz, mert magam is zarándok vagyok. Hazug prófétát követsz, aki Jézusnak nevezte magát, és aki népámító bűnei miatt már a pokol legmélyebb bugyraiban bűnhődik. Tagadd meg hát szörnyű tévedésed, és kövesd tanácsaimat. Ha így teszel, birtokolni fogod az örök életet!”

Lőrinc a hazug szavaknak ellenállva ismét Jézusban vett menedéket, és folytatta az imát. Az ördög, látva Lőrinc erős hitét, mérgében ráköpött, majd elkotródott. De szégyene nem tartott soká, mert egy Lőrinc számára ismerős, gyönyörű női formát öltve, mézesmázos beszéddel tért vissza újból, hogy megkísértse a vitézt. „Kedvesem! Emlékezz, mikor csak engem akartál, mikor vágyaimat tüzelted. Végre kedvünkre való időt és helyet találtunk vágyaink beteljesítésére.” Lőrinc felismerte a démoni fortélyt, és így felelt: „Tudhatnád, hogy egy zarándok nem mocskolja magát szeretővel. Nem is gondolom, hogy te azonos lennél azzal a nővel, akit messze Írországtól elhagytam. Te a sátán vagy, aki ellen a mindenható Istent hívom segítségül.” Ezekre a szavakra és a kereszt jelére az ördög eltakarodott, és a vitéz tüzes vágyai is kialudtak.

Miközben Lőrinc folytatta az imádkozást, egy sudár termetű, zöld ruhás ember jelent meg előtte. Vállát vörös lepel fedte, és héberül szólott hozzá. Szent Mihály állt a vitéz előtt, aki kezdetben kételkedett az Úr követében, de szent szavai hallatán csakhamar földre borult, és könyörögni kezdett hozzá. Nagy alázattal kérte az arkangyalt, hogy mutassa meg neki valamely halottjának lelkét, hogy azok üdvözültek-e, avagy a pokolba vesztek. Szent Mihály így felelt: „Az Úr meghagyta nekem, hogy mindazt, amit méltó vagy megláthatni az ő kegyelméből, megláthatod ugyan, de nem a maga valóságában. Kövess engem!”

Egy hosszú csigalépcsőn ereszkedtek alá a földben, amelynek végén végtelen isteni fényesség, felhős égbolt és egy zöldellő síkság tárult elébük. Az angyal egy völgyre mutatott, ahonnan lángnyelvek törtek elő, s amelyben számtalan, emberhez hasonló lélek gyötrődött szörnyű kínok között. Köztük voltak Lőrinc rokonai, barátai és jótevői is, amitől a vitézben hatalmas részvét támadt. Ez volt a purgatórium, ahol megtisztulnak az üdvösségre váró lelkek, kiket démonok kínoztak szakadatlan.

A holtak láttán a vitéz elámult, majd az arkangyalt kérdezte: „Hogyan lehetséges, hogy oly sok szentmiseáldozat, oly sok alamizsnálkodás és oly sok kegyes cselekedet dacára itt látom gyötrődni ezeket a lelkeket?” Az angyal Szent János evangéliumából idézve felelt. „Mert a cselekedeteik követik őket. Ezek a lelkek nem bűnhődnek, mert időről időre érzik az Isten segítségét, de még hosszú út áll előttük az üdvözülésig.” A vitéz kérte, faggatta Szent Mihályt, árulja el, miképpen lehet segíteni ezeken a lelkeken. Az angyal így felelt: „A lelkeket mindenféle jó cselekedet, de főleg a gyakori misemondás szabadítja meg a szenvedéstől.”

Ezt követően Szent Mihály még sok egyéb titkos dolgot fedett föl a vitéz előtt, aki kérlelte őt, hogy mutassa meg neki a poklot és a paradicsomot is. Az arkangyal ezt megtagadta tőle, mondván: csak az láthat ilyesmit, aki képes elhagyni a mulandó világot. Ezután visszavezette Lőrincet a barlang kijáratához, aki térdre borulva, kezét az égnek emelve adott hálát a Szentháromságnak és a szenteknek, amiért épségben megjárhatta a zarándokutat. Imája végeztével meg akarta csókolni Szent Mihály lábát, aki így szólt rá: „Ne érints: nem vagy rá méltó!” Majd megáldotta a vitézt, és utána az égbe emelkedett. Amint megvirradt, a perjel kinyitotta a barlang ajtaját, és nagy örömmel üdvözölte az életteli vitézt.

Várkastélyrom

A Tar Lőrinc várának is nevezett udvarházat feltehetőleg valamikor a 14. században építették. A Tar család 1347-től birtokolta a községet és környékét, de az épületről csak 1454-ből találjuk az első írásos említést. A krónika az erődített udvarház lerombolását 1559-re teszi, amikor az már török fennhatósága alá került. Mára csak egy 13 méter hosszú, mintegy 1,2 méter széles, kétablakos fal maradt az egykori robusztus épületből, amely a Szent Mihály-templom közelében áll.

Szent Mihály-templom

Az európai viszonylatban is ritkának számító háromkaréjos szentélyt a 13. század második felében emelték. Az évszázadok alatt többször is átépített istenházát Tar Lőrinc is bővítette, miután hazatért írországi zarándokútjáról. A gótikus, reneszánsz és barokk jegyeket is viselő templomot a 15. században lőréses kőfallal vették körül. Az 1978-tól 1984-ig tartó régészeti és helyreállítási munkálatok keretében nemcsak a szentély külseje újult meg, hanem középkori freskóit is restaurálták. A műemlék templomot előzetes egyeztetést követően lehet látogatni.

Sztúpa Tar határában

Tar község határában egy másik nagy utazó és spirituális ember emlékhelyét is megtaláljuk. Nem véletlenül nevezték el Kőrösi Csoma Sándor Emlékparknak a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség centrumát, hiszen az erdélyi világjáró maga is kutatója és gyakorlója volt a keleti vallásnak. Az emlékparkot legtöbben az egyedi sztúpa miatt keresik fel, de érdemes a világjáró emlékszobáját is megnézni. A településtől keletre fekszik a vadregényes Csevice-völgy, ahonnan a turistautat követve érhetünk fel az Ágasvári turistaházhoz. Az út során két forrást is érintünk, de a Hasfájós-csevicéből aligha érdemes megtöltenünk a kulacsunkat, mert a névadás nem a véletlen műve. A Felső-csevicekút vize viszont fogyasztható, és a forrás melletti kiépített pihenőhely piknikezésre is alkalmas.

Térkép: Bába Imre

A cikk megjelent a Turista Magazin 2017. júliusi számában.

A KORÁBBI MAGAZINOKAT ITT LEHET MEGRENDELNI.