Római emlékeket kutattunk fel az erdő közepén, megidéztük Csokonai szellemét, és megnéztük a Duna egyik öblében ringatózó, nyugdíjba vonult hajókat. A Gerecse lábánál, Dunaalmáson és Neszmélyen jártunk.
Mielőtt beértünk volna Dunaalmásra, a falu előtt lekanyarodtunk egy keskeny útra. Első látásra semmi különös nem volt benne, olyan volt, mint a többi, hasonló dűlőút. Csak egy nagy kőtömb jelezte, hogy itt azért mégis van valami különlegesség; egy közel kétezer éves római kőhordó út.
A Gerecse északnyugati részén több kilométer hosszan húzódik a forrásmészkő, melynek anyagát az itteni kőfejtőkben régóta használták. Innen vitték a követ például a bécsi Burg, a budai vár, az Országház és a fővárosi hidak építéséhez. Hogy a mészkövet már az ókorban is bányásztak itt, annak bizonyítéka az i. e. 1-4. századból származó, rabszolgák által épített, épen megmaradt római kőhordó út, amelyen a bányákból Brigetio (Ószőny) határvárosához szállították a követ.
A római mesterek munkáján nem fog az idő
A védett úton gyalog indultunk neki, hogy megtaláljunk egy épen maradt, szintén a római korból származó vízátereszt. Az építményen egyáltalán nem látszik, hogy már közel kétezer éves, olyan jó állapotban van ma is. A boltíves átereszen a római építkezés technikája is megfigyelhető, a köveket égetett mész és homok vizes keverékével illesztették egymáshoz.
A kőfejtőkhöz most nem mentünk el, inkább a térképen kinézünk egy közelinek tűnő kilátót. Erről utóbb kiderült, hogy sem közelinek, sem kilátónak nem nevezhető. Útközben jelzéseket sem láttunk, és a Les-hegy tetejére érve a kilátót sem találtuk meg. Egy tábortűz helyét azonban igen, mellette pedig összetört, félig megégett deszkákat, gerendákat egyéb faelemeket. Reménykedtünk azért benne, hogy mégis inkább arról van szó, hogy eltévedtünk, és nem a kilátóból rakott tüzet valaki. A Les-hegy tetejéről egyébként kilátó nélkül is jó a panoráma, különösen az Ördögkéz-szikláról, ami olyan, mintha egy hatalmas kéz belemarkolt volna a hegybe. A monda szerint, maga az ördög vitte oda a sziklát a Várhegyről.
Csokonai Lillája is itt élt
Dunaalmáson az általános iskola és a művelődési központ is Csokonai Vitéz Mihály nevét viseli, és a költőnek egy szobra is van a faluban. Bár ő maga nem, szerelme és múzsája, Lilla, vagyis Vajda Julianna dunaalmási kötődésű volt. Csokonai 1797-ben ismerkedett meg Lillával, egy módos, komáromi kereskedő lányával. Lilla szülei nem örültek annak, hogy lányuk iránt egy szegény költő érdeklődik, ezért 1798-ban férjhez adták egy helyi kereskedőhöz. Miután férje meghalt, Lilla ismét férjhez ment, de házassága boldogtalan volt. Élete hátralévő részét Almáson töltötte. Egykori lakóháza helyén ma a művelődési ház áll, ahol egy emlékszobát is berendeztek, sírja pedig a helyi temetőben van. Kérésére állítólag Csokonai búcsúlevelét és a Lilla-dalok című verses kötetet is vele temették.
A rejtélyes patak
Ha Dunaalmáson jár az ember, a Dunához mindenképpen ki kell menni. A kikötő végtelenül nyugodt hely, a parton hosszan el lehet mélázni, miközben előttünk, a galériaerdők ölelésében lassan hömpölyög a Duna. A kikötőből visszafelé egy különös kis patakra bukkantunk. A vize kristálytiszta volt, de annyira, mintha csapvíz folyna a kis mederben. A patakban semmi élőlényt nem látni, a köveken nincsen moszatbevonat, nem úszkálnak benne rovarok, és átható kénes szagot áraszt a víz. Mint később megtudtuk, a vasút melletti, évtizedeken át szunnyadó, Lilla-forrás vizére bukkantunk.
Dunaalmáson több helyen is találni kénes, 20-24 fokos forrásokat. A langyos vizű, kéntartalmú forrásokat már a római korban is hasznosítottak, fürdőházakat építettek föléjük, ahová a Brigetioban és a környéken élő rómaiak jártak, köztük olyan nagy hatalmasságok is, mint például Pannónia kormányzója. A komáromi múzeumban van egy kő, amelyet ő állíttatott az almási források jó szellemeinek, akik gyógyuláshoz segítették őt.
Mária Teréziához is eljutott a gyógyvíz híre
Az itteni források jó híre a későbbi korokban sem csökkent, 1751-ben még Mária Terézia is meglátogatta a falut, és a gyógyvíz elemzésével bízta meg Komárom és Esztergom vármegyék főorvosát, aki arra jutott, hogy a víz többek között nőgyógyászati és bőrgyógyászati panaszokra jó. 1887-ben volt már itt egy kis fürdőház, de a nagy strandfürdő megnyitására 1914-ig kellett várni. Volt itt 50 méteres úszómedence, gyerekmedence, teniszpálya, gyógyszálló, hajóállomás is, és egyre másra épültek a közeli hegyoldalban a villák és nyaralók. A virágzást aztán a Duna és az Által-ér áradásai mellett a bányászat akasztotta meg. A 20. század második felében a Tatabányai-medencében meginduló szén-és bauxitbányászat komoly csapást mért a Dunántúli-középhegység karsztvíztároló rendszerére. A szénrétegek fölött elhelyezkedő vizet ugyanis folyamatosan ki kellett szivattyúzni, és ez a források - köztük a dunaalmásiak - elapadásához vezetett.
A források újra élnek
A bányászatnak 1990-ben vége szakadt, a források pedig fokozatosan visszatértek. 1997-ben Dunaalmáson is újra feltörtek, és ennek köszönhetően ismét napirendre került a fürdő és egy szabadidő-komplexum létrehozása, de palackozóüzemet is terveztek a faluba. Addig azonban, míg egy gazdag befektető meg nem érkezik, a helyiek forró nyári napokon az egykori strand kerek kútjában, a forrás vizében hűsölnek. Az egykori medencék helyét mára a természet visszavette, a burjánzó zöld növényzetben azért néhol még kivillannak a medence csempéi. Az egykori fürdő közelében a Dunába torkolló Által-ér mentén, két vízimalom is áll. A malmok első említése még a török hódoltság idejéből származik. Az egyik szépen felújítva ma életmódházként üzemel, a másik azonban sajnos, meglehetősen romos.
Hajóskanzen a Dunán
Dunaalmással szinte összenőtt a szomszédos Neszmély, mely borainak köszönhetően egyre ismertebb. Mi ezúttal nem a borok, hanem a hajók miatt érkeztünk ide, egészen pontosan a Hajóskanzent szerettük volna megnézni. A főút mellett tábla helyett, egy hatalmas hajócsavar mutatja az utat. A Hajóskanzen a szép fekvésű Szent Ilona-öbölben található. Már rögtön a bejáratnál egy ismerőssel, a partra vetetett Vöcsök I. szárnyashajóval találtuk szemben magunkat. Utódait a Vöcsök II-őt és Vöcsök III-at gyakran látjuk a Dunán suhanni.
A Hajóskanzen legérdekesebb látnivalói természetesen a vízen ringatózó hajók, főleg a Zoltán és a Neszmély gőzhajó, melyeket belülről is meg lehet nézni. A hajón sajnos épp nem volt senki, aki útbaigazítást adott volna arról, hol és mit nézhetünk meg, így jobb híján magunk kezdtük felfedezni azt. Megnéztük a motorházat és a kabinokat, ahol egyébként meg is lehet szállni. A kiállításokon a hajózás történetéről lehet olvasni, és vannak szép hajómakettek is. Az ijesztő bábukkal beállított életképeket én kihagynám, ahogy a hajómotorok kiállítása sem mozgatott meg, de ez nyilván az én más irányú érdeklődésemnek köszönhető.
Levezetésképpen még felmentünk a közeli Meleg-hegyre, ahol a híres neszmélyi borászat központja van. A szőlőültetvényektől gyönyörű a kilátás a Dunára és Tata környékére. Mivel az idő már szorított a szomszédos Dunaszentmiklóssal már nem tudtunk behatóbban megismerkedni, utólag is nagyon bánom, mert több érdekes látnivaló is van a szép fekvésű kis faluban. Szóval, ismét csak arra jutottunk, vissza kell még ide jönnünk.
Kapcsolódó cikkek:
Ahová a királyok is lazítani jártak - Tata
Európa egyik legnagyobb madárszobra, a tatabányai turul
