Ott hagytam abba az első részben, hogy holtfáradtan, sebekkel érkeztünk be 110 kilométeres Fjällräven Classic túra második napján Sälka állomásra. Onnan a pecsételés után még tovább gyalogoltunk 3 kilométert egy alkalmas sátorhelyet keresve. Este 11-kor, egy dombtetőn találtuk meg. A sátrat felvertük, a kimerültség levert minket.

 

Reggel sokáig aludtunk. Az volt a legjobb az ötnapos túrában, hogy teljesen felrúghattuk a megszokott időbeosztást. Tehettük, mert a nappal 20 órás volt, az éjszaka (az se túl sötét) 4 órás. Tök mindegy volt, mikor kelünk, fekszünk. Semmi dolgunk nem volt, csak az adott napra tervezett 20-25 km megtétele. Az idő kizökkent, a minket körbevevő monumentális tér pedig végtelen nyugalmat árasztott. Nem véletlen, hogy az útvonal mellett 30 km-ként meditation place-t, azaz meditációs helyeket alakítottak ki azoknak, akik nagyon filozofikus hangulatba kerültek.

 

 

A reggeli kilátás megint letaglózott. Dombunk mellett a zöld völgyben folyó kanyargott, a túloldalon rétegesen terpeszkedett a hegy.

 

 

Délelőtt 11 óra volt, mire elindulunk. A combközi kidörzsölődést úgy oldottam meg, hogy magamon hagytam éjszakai aláöltözet nadrágomat, és lezipzároztam a túranadrág szárait. Mint később kiderült, a viselet néha kicsit meleg volt, de bevált.

 

 

Köves úton folytattuk a hágó felé. Gyakran megdermedt kőzuhatagokon, morénákon kellett átkelnünk. Az időre most nem lehetett panasz.

 

 

Egyszer csak meghallottam egy fura hangot: mintha valaki sípoló tüdővel fújná fel a matracát. Már hallottam ilyet korábban is. Csodálkoztam, hogy egy tüdőbajos túratárs kora reggel akar tábort verni. Körülnéztem, és ekkor vettem észre, hogy a hangot nem ember, hanem egy madár adja ki. A pumpálós madár mintha kinevetett volna a jól sikerült tréfáért.

 

 

Hamarosan jól kivehettük a közeledő hágót. Itt a nyári (gyalog) ösvény együtt halad a téli (motoros szán) ösvénnyel. Ez utóbbit piros keresztekkel jelzik.

 

 

A hágó teteje előtt visszanéztünk a mögöttünk hagyott útra.

 

 

Feljebb kanyarodtunk, ahol előtűnt egy menedékház.

 

 

Rövid pihenő után elindultunk a völgyben lefelé. Ebben a magasságban a völgy egy sivár kősivatagnak tűnt.

 

 

Ha addig déli napfény kísért, a hágó túloldalán a borús észak várt ránk.

 

 

Épp köves hegyek mellett mentünk el, Gabi oldalán pedig vidáman kolompolt a Kőhegyi turistaház bádogbögréje.

 

 

A sivár kősivatagot sziklák közé szorult zuhatagok tarkították.

 

 

Nem voltam még Szibériában, de valahogy így képzelem el. Persze nyáron.

 

 

Hopp, a patakparton fura pitypangszerű növények tűntek fel.

 

 

Beleütköztünk a Motorosszán Által Elütött Rénszarvasok Emlékművébe.

 

 

Az út fekete víz felett, fekete sziklák mellett és fekete ég alatt vezetett. Mit szólna ehhez Babits Mihály?

 

 

A hangulat valahogy elromlott. Már nagyon vártuk a következő állomást, Alesjaurét, ahol úgy tudtuk, szauna is lesz. Nagyon elfáradtunk megint, az eső is esni kezdett.

 

 

És akkor végre begyalogoltunk az állomásra. Az eső esett, behúzódtunk a három faház egyikének az eresze alá. Ahogy egy kicsit gyengült az eső, odafutottunk a pecsételő sátorhoz, és bélyegeztettünk. Lenézve a völgybe, láttuk a sátrakat.

 

 

Hideg volt, és újra esni kezdett. Sajnos túl későn érkeztünk, a szauna bezárt, így a felüdülés is elmaradt. Egy sört megittunk a boltban, de elzavartak minket, mert oda fjallravenesek nem mehettek be. Az eső végül elállt. Kihasználtuk az alkalmat, és ott vertük fel a sátort, nem messze a táborban. A legszottyosabb este volt. Megint nem kellett altatódal.

 

 

Másnap délelőtt jobb volt az idő, amikor felszedtük a sátorfát.

 

 

Szemben most lehetett látni Alesjaurét (a fenti kép jobb oldalának közepén). Ekkora egy lappföldi település, talán harminc faház.

 

 

Jó lett volna bemenni, és beszélni lappokkal, ahogy terveztük, de megint elcsúsztunk az idővel, és reménytelenül messzinek tűnt a falu. Legnagyobb sajnálatomra nem is találkoztunk igazi lappal, pedig nagyon szívesen elbeszélgettem volna velük. Most kellene egyébként a kezemre ütnöm, mert azt olvastam, nem szeretik, ha lappnak szólítják őket. Az igazi nevük számi, és Oroszországtól Finnországon és Svédországon át Norvégiáig kis csoportokban (összesen 70-80 ezren) lakják az északi területeket. Lappnak a svédek nevezték el őket, a lapp szó maga foltot jelent. Melyik nép örülne, ha foltosnak neveznék?

 

Allesjaurétől nagyot változott megint a táj. Újra tavak mellett vitt az ösvény, jöttek a láposok, kedves lakóikkal, a szúnyogokkal.

 

 

Gyakran bokáig érő sárban gázoltunk, palló ide-vagy oda. A combig érő cserjés szintén ismerős volt már.

 

 

Ami tetszett, rengeteg víz és vízesés volt.

 

 

A hegyeken gleccserek nyújtóztak.

 

 

Egyre monumentálisabb lett a völgy, a távolban felbukkant az Elefánt-hegy.

 

 

Az volt az egész túra másik legszebb helye.

 

 

Leültünk kajálni a rengeteg szúnyog között.

 

 

Ősi morénákon, gleccserek által lehordott kőtörmelék-foltokon kellett átmennünk.

 

 

Hosszú gyaloglás után befutottunk Kieron állomásra. Az állomás egy madárról, a nyírfajdról kapta a nevét. Tökéletesen véletlen egybeesés volt, hogy itt bontottuk meg félliteres műanyagpalackban hozott Famous Grouse viszkinket is, aminek a nevében (grouse) benne van a nyírfajd.

 

 

Gabit inkább a palacsinta érdekelte, amit a pecsételőhely mellett kaptunk, azt falta a lábosból. Evés után felkerekedtünk. Idővel most jól álltunk, mert rövidebb szakaszt kellett megtennünk. Három kilométerre állítólag volt egy jó sátorhely az Abiskojaure (tó) partján.

 

 

Egyre több nyírfa bukkant fel.

 

 

A tóparthoz már konkrét dzsungelen kellett keresztültörni magunkat.

 

 

A tópart igazi beach volt, a partján sűrűben tucatnyi sátor.

 

 

Mi is felvertük a miénket.

 

 

Lefürödtünk a jéghideg (8-10 fokos) vízben, (a híres nyírfajd segített), majd tüzet raktunk. Élveztük az eszméletlen luxust. Víz, amiben fürödni lehetett! Tűz, ami mellett melegedni tudtunk!

 

 

Olyan jó kedvünk támadt, hogy elhatároztuk: megesszük a Surströmminget. A lapos konzervet még Kirunában vettük, Dani biztatására, aki szerint a benne rejtőző rohasztott hal a világ legundorítóbb eledele, mind szagra, mind ízre. Nem hagyhatjuk ki. Maga a bolt eladónője is figyelmeztetett erre, de minket nem lehetett eltántorítani. Azt a tanácsot adta, hogy akkor legalább együk kenyérrel, nyers lila hagymával és paradicsommal, úgy talán megmarad bennünk.

 

 

Elővettük a fémdobozt, ami közben felpúposodott a benne fejlődő gáztól. Víz alatt szúrtuk fel, de így is feltört vagy egy méterre a bűzös hallé.

 

Ezt a bekezdést érzékeny gyomrúak ugorják át! A csirizes-taknyos csuszpájzban úszó halnak a szaga olyan volt, mintha egy bomló haltetemet többnapos hajléktalanhúgyban pácoltak volna, de az összhatásba rohadó bőr, égett szőr, és ürülékszag is vegyült. Nem túlzok! Beleharapva rágtam egyet-kettőt a sikamlós, hideg haltesten, majd kiöklendeztem. Percekig utána úgy éreztem magam, mint akit szájba fingott egy gyomorrontásos bálna. Az este maradék részében lila hagymát rágcsáltunk, és hosszan öblögettünk viszkivel.

A Surströmmingtől eltekintve ez volt a túra legjobb helye. Az összes rohadt hallal érintkező fémet kiégettük, a papírokat elégettük a tűzben.

 

 

Reggel kialudva, jókedvűen ébredtünk. Ilyen volt a kilátás a sátorból a tóra.

 

 

Az utolsó, legrövidebbre hagyott szakasz következett: már csak 15 kilométer állt előttünk a célig. Elindultunk a végtelen tópartokon, a zsombékosban lefektetett pallókon. A tó közben folyóvá szűkült, ami egyre gyorsult.

 

 

A táj megint változott, vadabb szorosok, zuhatagok sorjáztak.

 

 

A távolban feltűntek a norvég hegyek, közeledtünk a határhoz.

 

 

És akkor az ideális táborhely után felfedeztük az ideális ebédlőhelyet is.

 

 

Úgy falatoztunk, hogy mellettünk néhány méterre a zuhatag bömbölt.

 

 

Újabb nyíres következett. Egyre több lett a szembejövő turista, és egyre több tábla mutatta, hogy közeledünk a végállomáshoz.

 

 

Abisko előtt a folyó még tartogatott számunkra egy szép zuhatagos részt. Abiskóhoz közeledve azt hittem, meccs van a városban, mert olyan hangot hallottam, mintha gólnak örülnének. Mikor odaértünk az utolsó állomáshoz, akkor láttuk, hogy a befutókat ünneplik a már befutottak. Minden egyes befutót üdvrivalgás, taps fogadott.

 

 

Megkaptuk mi is az utolsó pecsétet és a jelvényt a gratulációkkal. Nagyon jó volt utána hátradőlni, és végiggondolni, hogy min mentünk keresztül.

 

Konklúzió: Először az anyagiakról. A vonattal és repülővel az útiköltség 100 ezer forintra rúgott, ami nem kevés. A regisztrációs díj 50 ezer forint, ami szintén nem kevés. Ezen túl költeni már nemigen kell. De mit kapunk cserébe? Egy profin megszervezett túrát. Először röhögtünk, hogy könnyű lesz, napi húsz kilométer. De rájöttünk, tényleg nehéz. Az első és utolsó napot nem számítva teljesen kigyalogolunk a civilizációból, csak hegyek és végtelen tág völgy vesz körül. Az életritmus lelassul, beáll egy végtelen nyugodtság. Nem véletlen, hogy az útvonal mellett elszórva meditációs helyek vannak. Az út maga az erény, mondá vala a számi bölcs, akinek elfelejtettem a nevét. Haha, azt hiszem, igaza van.

 

Fjällräven Classic már Magyarországon is van 3 éve, csak Fjällräven Vándortúrának hívják. Nagyon jó, de nagyon más, itt írtam már róla.

 

Kommentelheted a posztot a Szép kilátás! blog Facebook-oldalán is.

 

(Az utat a FENIX Eastern Europe GmbH, a Fjällräven hazai forgalmazója támogatta felszereléssel.)