Sakálvokál, mosómedvék és mesebeli rókák - Vadaspark-látogatás Budakeszin

Akit megismerünk, azt szeretjük, és akit szeretünk, azt védjük

Még emlékszem, milyen volt, amikor először láttam gyerekként oroszlánt. Az állatok királya mozdulatlanul, hosszan elnyúlva heverészett egy sziklán a rácsok mögött, és egyáltalán nem volt olyan hatalmas és méltóságteljes, mint előtte képzeltem. A feje körül valami bozontot lehetett felfedezni, a bundája kopott és loncsos volt, és nemhogy felállt volna, de még a farkát sem mozdította, hogy elhessegesse a körülötte röpködő, pimasz legyeket. Hát a rajzfilmekben nem erről volt szó. Az állat ásított egy nagyot, és nekem a maradék illúzióim is szertefoszlottak. Akkor még nem értettem pontosan, mi lehet a probléma, csak azt éreztem, hogy ez így nincs rendben.

 

Azóta eltelt jó pár év, és szerencsére sok állatkert és vadaspark felismerte: sem a látogatók, sem a lakók számára nem kedvező ez az állapot. Budakeszin 4-5 éve vette kezdetét a teljes arculatváltás, ami nemcsak azzal járt, hogy ma már sokkal modernebb és barátságosabb körülmények között tartják az állatokat, de a gondozók kapcsolata is jóval szorosabb velük és ezzel együtt a látogatókkal is. Munkájuk nem szorítkozik csupán az etetésre és a takarításra; naponta foglalkoznak minden egyes állattal, a mozgékony vadászgörényektől kezdve a gyönyörű, mesebeli vörös bundájú rókákon keresztül a robusztus barna medvékig, ráadásul nemcsak nyitvatartási időn kívül, hanem a vendégek szeme láttára, akik így könnyedén kapcsolatba léphetnek velük. Ők pedig bármilyen kérdésre nagyon szívesen válaszolnak.

Ha betérsz a vadasparkba, előbb-utóbb biztosan belebotlasz valamelyik gondozóba, aki éppen látványetetést prezentál, vagy - ahogy itt nevezik - kisállatsulis bemutatót tart. Jóba Katalin és Szilágyi Zsolt, akik az utóbbiért felelnek, mindent megtesznek azért, hogy szórakoztatóvá és emlékezetessé tegyék az állatokkal való ismerkedést. Hiszen ez a vadaspark filozófiája: megismertetni és megszerettetni az emberekkel a Magyarországon élő állatokat, azzal a nem titkolt céllal, hogy miután belopták magukat a szívünkbe, a védelmük iránt is elkötelezettebbek legyünk.

 

És ki ne szeretné meg az aranysakálokat, miután látta a kéjenc kiscicaként simogatásért törleszkedő Mucikát? A réti vagy nádi farkas, toportyánféreg és csikasz névvel is illetett faj itt lakó egyede 4 éves múlt, nagyon barátságos, és még az ízlése is jó, ugyanis rendszeresen olvassa a Turista Magazint. Ezt Kati ottjártunkkor viccesen jegyezte meg, mivel napi kontaktusban áll Mucikával, aki falkatársává fogadta, és rendszeresen beszélgetnek is egymással. A „sakálvokál” a kisállatsuli egyik legérdekesebb show-eleme, s nagyon valószínűnek tartom, hogy ilyet máshol nem fogsz hallani. A kommunikációt a gondozó kezdeményezi, pár másodperc múltán pedig Mucika is bekapcsolódik, és együtt vonyítanak sakál módra. Öröm hallgatni, csak úgy zeng a vadaspark. A hangorkán persze mókás is, de az benne a legjobb, hogy különlegesen bensőséges kapcsolatra utal.

A kisállatsulinak mindenki örül

A tréningek több szempontból is nagyon hasznosak. Az első és az egyik legfontosabb, hogy kiküszöböli az említett „lusta oroszlán”-problémát: a rendszeres foglalkozások által az állatok sokkal teljesebb és boldogabb életet élhetnek. Még mielőtt az olvasóban felmerülne, hogy „na persze, de a természetes élőhelyükön sokkal boldogabbak lehetnének”, szögezzük le, hogy már rég nem szabad vadon élő állatokat befogni. A Budakeszi Vadasparkban minden egyed fogságban született példány leszármazottja, és valószínűleg nem boldogulna, ha szabadon eresztenék.

 

Az ember közelségéhez szokott állatok viselkedését könnyebben meg lehet figyelni, és esetleges sérüléseiket is hamarabb észreveszik a gondozók. Az is fontos szempont, hogy sokkal egyszerűbb az orvosi beavatkozásokat, oltásokat, vizsgálatokat kivitelezni rajtuk. Persze a szórakoztatásfaktor sokat nyom a latban a vadaspark küldetésének beteljesítését illetően: a gyerekek észrevétlenül tanulják meg, hogy mitől albínó a görény, hogy milyen legenda övezi Japánban a nyestkutyákat, vagy hogy miért fekete a róka lába. Az előadásokat egyébként a felnőttek éppen annyira élvezik, mint a csemetéik: a kis gömböc mosómedvékre például alapból lehetetlen mosolygás nélkül ránézni, pláne ha még a gondozó „stand-up alakítására” is odafigyelünk.

 

Tréning a kulisszák mögött

A tréningezési módszer tulajdonképpen nem különbözik attól, ahogyan a kutyánkat tanítgathatjuk. Aki csinált már hasonlót, nagyon jól tudja, hogy három dologra van szükség: türelemre, kitartásra és kajára. Ez utóbbi hivatalosan pozitív megerősítés néven fut. A vadasparkban sokszor az állat automatikus mozdulatát jutalmazzák: tegyük fel, ha az aranysakál leül, azonnal kimondják az „ül” szót, és adnak az állatnak egy jutalomfalatot (vagyis többnyire kutyatápot). Így egy idő után összeköti a parancsot a mozdulattal, és azzal is tisztában lesz, hogy megéri engedelmeskednie, hiszen finom falatokhoz juthat. Más volt a helyzet, amikor a mosómedvéket tanították piruettezni, mert ugye magától körbeforgó állatot nem sokat látni, így őket rá kellett vezetni a mozdulatsorra. Először az orruk előtt köröztek egy csábító falattal, később elég volt, ha a levegőben rajzoltak egy kört az ujjukkal.

Csak rá kell pillantani a vadaspark mosómedvéire ahhoz, hogy tudjuk: Dagi és Stikli igen jól végezhetik a dolgukat, és bizonyára rengeteg pluszfinomsághoz jutnak, mivel igencsak jó húsban vannak - bár Kati szerint „nincs kövér mosómedve, csak divatosan telt”. A ketrecükben kis tavacska is díszeleg, jóllehet emberi mértékkel nézve inkább mélyebb pocsolyának mondhatnánk. Az állatok élvezettel keresgélik benne az odadobált falatokat, mancsaikkal valóban mosónőket megszégyenítő, fürge mozgást végezve. Amúgy bármilyen praktikus is lenne, mosni a szó szoros értelmében persze nem szoktak. Aranyos a jelenet, amikor Kati megkérdi az állatokat, mennyire örülnek a látogatóknak, és egy darab kutyatápot felemelve arra ösztökéli őket, hogy két hátsó lábukra álljanak, és mellső végtagjaikat kitárva hadonásszanak felfelé - juhé!

 

A pozitív megerősítés jól bevált módszer. Ma már sehol nem alkalmaznak fenyítést. Amikor olyat tesz az állat, amit a gondozó nem akar, egyszerűen nem kap jutalmat. Ha rosszalkodik, esetleg odakap, az ember megvonja tőle a társaságát, azt pedig egyik állat sem szereti, ha nem foglalkoznak vele, és nincs esélye extra jutalomfalatokat szerezni. A jövőben a vadaspark tervezi klikkerek beiktatását is a tréningmódszerbe: a kis kütyü segítségével az állatot sokkal gyorsabban, már a helyes cselekedet közben biztathatják a kattanó hanggal, amit természetesen finom falat követ a „mutatvány” végrehajtása után.

Otthon, ahol mindenkit óvnak

Mielőtt elindulsz a vadasparkba, egy dolgot jól véss az eszedbe: az állatok etetését nem viccből tiltják. Megvan az a jól átgondolt mennyiség és minőség, amit a vadaspark lakói magukhoz vehetnek egy nap, ezért ha még többet (és mást) esznek, az káros lehet az egészségükre. A látogató pedig könnyen megsérülhet, ha a ketrec felé nyúl az étellel, az állat ugyanis utánakaphat, odakarmolhat, haraphat. Ezt én is remekül alátámaszthatom egy, a látogatásom alkalmával megesett szomorú történettel. Botor módon ugyanis úgy döntöttem, hogy adok egy falat kürtőskalácsot Fülinek, a vadaspark területén szabadon kóricáló kedves cicának. Bár úgy rémlett, a macskák nem szeretik túlzottan az édességet, könyörgő tekintettel nézett rám, szóval meglágyult a szívem. Nagy hiba volt, mert abban a pillanatban, ahogy felé nyújtottam a kalácsot, egy gyors, ámde elegáns mozdulattal belemélyesztette a karmait a darabkát tartó ujjaimba. A falat leesett, a macska megszagolta, felhúzta az orrát, és nyomban el is pártolt tőlem. Abszolút vesztesként jöttem ki a sztoriból, csak annak örültem, hogy nem a hiúzokkal játszottam el ugyanezt.

 

A hiúz ugyanis hiába néz ki úgy, mint egy túlméretezett Felis silvestris catus (házi macska), valójában nagyon is Lynx - a vadasparkban közelebbről Csabi és Hubert. Előbbi 6, utóbbi 22 éves, valóságos matuzsálem, de öreguras külseje ellenére kimondottan jó egészségnek örvend, sőt, azt is megtudtuk, hogy Hubi pacsmagolás idején bizony nem restelli erőteljesen hallatni a hangját. Az, hogy nem dögönyözni való cicukról van szó, számomra akkor derült ki végérvényesen, amikor láttam Csabit egy pillanat alatt lazán felszökkenni a ketrec rácsaira a fölé tartott csirkehúsért, 5 centis karmaival ügyesen kapaszkodva.

A hiúzokhoz még az alkalmazottaknak is szigorúan tilos bemenniük, csakúgy, mint a medvékhez és az őstulkokhoz, ezzel szemben - meglepő módon - a farkasokhoz például nem. Őket már csak azért is érdemes megismerni, mert egyedeik (a hiúzokhoz hasonlóan) fokozatosan települnek vissza hazánkba. A három gyönyörű vadasparki példány, Bajir, Andzsin és Ulán látványetetéséhez fűzött előadásból megtudjuk, hogy egyáltalán nincs félnivalónk. A természetes környezetben élő farkasok kerülik az embert, és az állatok közül is a gyengébbet, idősebbet, beteget kapják el. Ahogy Kati fogalmaz, ők nem a gyors-, hanem a „lassúkaját” szeretik.

 

Az említetteken kívül a vadasparkban találkozhatsz még mókussal, hollóval, macskabagollyal, vaddisznóval, gím- és dámszarvassal, őzzel, és még jó darabig sorolhatnánk, de egy biztos: a csodálatos környezetet és a gondozók szívvel-lélekkel végzett munkáját látva azzal az érzéssel távozik az ember egy köztük töltött nap után, hogy jobb helyük nem is lehetne.
 

 

Érdekességek és kulisszatitkok a Budaleszi Vadaspark életéből - videó

 

Kapcsolódó cikk:

Megújult a Budakeszi Vadaspark emblematikus bejárata