A Békéscsaba közelében elterülő Kígyósi-puszta nem nyílik meg azonnal a látogatók előtt. Hogy felfedezzük szépségét, egyediségét, le kell hajolni, és közelebbről is szemügyre kell venni a finom részleteket. A táj egyik legjobb ismerőjével, Boldog Gusztávval, a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrével barangoltuk be a környéket.
A szabadkígyósi Wenckheim-kastély parkjában sétálgató turisták helyett most kertészeket látni, a park téli álmát alussza még, de a kis tavon a tőkés récék már érzik a tavaszt, és javában benne vannak a nászidőszakban. Miközben Békéscsabáról Szabadkígyósra tartottunk, Gusztit először egy sérült varjú miatt hívták, aztán egy tanító néni kért tőle tanácsot madárodúkkal kapcsolatban, majd alighogy megérkezünk, már a kastélyparkban munkálkodó kertészek egyeztetnek vele. Jó ismerősként köszöntik egymást, gyakran találkoznak itt, a park természetvédelmi felügyeletét ugyanis a nemzeti park igazgatóság látja el.
A Wenckheim-uradalom emlékei
Az 1875-79 között felépült szabadkígyósi kastélyt, mely alighanem az ország egyik legszebb kastélya, egy korábbi cikkünkben már bemutattuk. A Wenckheim család a kastély előtt egy franciakertet alakított ki. Az épületet körülölelő tájképi kertben a kor divatos fafajai mellett őshonos fákat is ültettek szép számmal, és állítólag Ybl Miklós is úgy tervezte a kastélyt, hogy a meglévő fák megmaradjanak. Ma is láthatunk még itt idős kocsányos tölgyeket, törzsükön a cincérek és a szarvasbogarak hagytak jól látható nyomokat. „A legenda úgy tartja, hogy Wenckheimék partiumi birtokaikról ökrös szekereken hozattak át idősebb tölgyeket, hatalmas földlabdákkal. Nemrégiben azonban ki kellett vágnunk egy balesetveszélyessé váló idős egyedet, megszámoltuk az évgyűrűit, és kiderült, hogy a fa közel 150 éves, vagyis épp a kastéllyal egyidős.”
A park egyik legszebb fája egy idős platán, de van itt száz évesnél idősebb páfrányfenyő is, melynek termései átható szagot árasztanak, ahogy átsétálunk rajtuk. A kis tavat öreg mocsárciprusok szegélyezik, az avarban már kibújtak a hóvirágok és a bájos pirosló hunyor is, melynek első tövei még a kerttelepítés idején kerülhettek ide. Megnézzük a kastély melletti fenyőn nappalozó erdei fülesbaglyokat is, akik érdeklődve pillognak vissza ránk. A parkban és annak közelében több egykori, a Wenckheim-uradalomhoz tartozó épület is áll, például az Ybl Miklós által tervezett magtár és egy fedett hippodrom, mely ma már rendezvényteremként funkcionál.
A Nagyerdő ösvényein
A kastély szomszédságában található az egykori Ókígyós, a Wenckheim-majorság hajdanvolt központja, az egykori cselédlakássokkal együtt itt áll ma is a kis kastély, amelyet 1810-ben építetett Wenckheim József Antal. A majorság bejáratánál, egy kurgán tetején áll a Szent Anna- kápolna, mellette az 1857-es császári látogatásra emlékeztető diadalív. Ferenc József császár és felesége Erzsébet királyné Orosházára tartva megpihent Ókígyóson, ahol a kastély későbbi úrnője, az akkor még kislány Wenckheim Krisztina verssel köszöntötte őket, de útközben tízezer fős lovas bandérium is üdvözölte a párt.
A császár és felesége tiszteletére épített diadalív egyik oldalán „Éljen a haza!” felirat állt, a másikon „Isten hozott.”, így, felkiáltójel helyett ponttal a végén. A legenda úgy tartja, a helyiek ezzel a kis jelképes lázadással fejezték ki azt, hogy nem örülnek maradéktalanul a látogatásnak. A diadalív túlélte a II. világháborút, de 1949 telén két traktorral lerombolták azt. A jelenlegi építményt, mely az eredetinek pontos mása, 2000-ben építették fel.
A Wenckheim család telepítette a Szabadkígyós határában található Nagyerdőt is, elsősorban vadászati céllal. Itt kezdődik a Körös-Maros Nemzeti Park tanösvénye is, amin mi is útnak indulunk. „Ebben az erdőben nem láthatunk 100-150 éves matuzsálemeket, a fák nem tudnak ilyen magas kort megélni, mivel a gyökerek nem tudnak mélyre hatolni, a fák csak a talaj felső fél-egy méteres rétegében tudnak megkapaszkodni, ráadásul a talaj sós is, ami szintén nem kedvez az erdőknek”- magyarázza Guszti.
Az erdőben ma is felfedezhetőek még azok a sétányok, ahol orgonákat telepítettek, és olyan növények is vannak, amelyek inkább kastélyparkokra jellemzőek, például hóbogyó, mahónia, télizöld meténg, hóvirág. Olyan mintha a telepítők odafigyeltek volna arra, hogy ne csak vadászatra legyen alkalmas az erdő, de kellemes legyen sétálni is itt.
Körülölel a puszta csöndje
Guszti esetében az „úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét” kifejezés egyáltalán nem túlzás, hisz már gyerekként is ezt az erdőt és a környező pusztákat járta. Az hogy életében a természet meghatározó szerepet tölt majd be, már gyerekkorában sem volt kérdés. Oszlopos tagja volt Réthy Zsigmond legendás természetvédelmi táborainak. Békés megye természettudományos közéletének emblematikus alakja, a helyi múzeum muzeológusa úgy ismerte a térség állat-és növényvilágát, mint csak kevesen. Guszti már gyerekként a legjobbtól tanulhatott, harminc éve pedig már a nemzeti park őreként járja a vidéket, és igyekszik az általa szervezett túrákon másoknak is megmutatni azt. Legutóbb épp közel ötven fotóssal járta be a tanösvényt.
Ahogy kiérünk az erdőből, elénk tárul a Kígyósi-puszta fokozottan védett, alacsonyabb fekvésű, szikes területe, a Nagy-Gyöp. A pusztát valamikor a Maros folyó töltötte fel, a tanösvény kilátó tornyából is jól látszanak az egykori Maros-ágak nyomai. Így február elején a természet nem kényeztet el bennünket színekkel, de ha jobban odafigyelünk, a kilátóból is felfedezhetjük a puszta finom részletekben megmutatkozó változatosságát. Itt egy kis zöld, ott egy kis barna, ott még barnább, a máig megmaradt, évtizedes, még a termelőszövetkezeti időkből származó traktornyomokban áll a víz, amott az őszirózsa fehér bóbitái pöttyözik a gyepet. Ha kelet felé nézünk, galagonya, kökény, vadrózsa bokrok kúsznak be a képbe, a talajadottságoknak köszönhetően a szukcesszió ennél többre itt nem is viszi.
A torony mellett aggastyán vadkörtefák álldogálnak, és várják a tavaszt, amikor virágba borulva a leggyönyörűbbek. „Olyankor, ha innen a toronyból rájuk nézünk, olyan érzés, mintha tejszínhab felhőben ülne az ember”- mondja Guszti. A csend pedig, ami körülvesz bennünket, tényleg lélekemelő a fővárosi zajhoz szokott fülemnek. A területen az emberi keze nyoma is tanulmányozható, nemcsak évtizedekre, évszázadokra, de akár évezredekre visszamenőleg is. A pusztán több tucat kurgánt találhatunk, de a Wenckheim család tájátalakító tevékenységének nyomai is, sőt 2. világháborús lövészárkok és bombatölcsérek is felfedezhetőek.
Felületes nézelődés helyett, értő figyelem
„Kígyóson nincs egyetlen, kiemelt zászlóshajó faj, mint például Dévaványán a túzok, nálunk ez a hihetetlen változatosság az attrakció. Szinte méterről méterre más a talaj fizikai-kémiai összetétele, ennek megfelelően a növényzet is változik. Innen fentről, még ebben a sanyarú télvégi időszakban is jól látszik, milyen mozaikos a terület. Ha valakinek van szeme erre, és kellő nyitottsága ehhez, akkor láthatja, mennyire összetett ez a táj. Számomra ez az egyik csodálatra méltó dolog itt”- mondja Guszti.
A látogatók nagyon hálásak, amikor megmutatja nekik a táj apró részleteit, és még a helybeliek is rá szoktak csodálkozni arra, mi minden van itt. Tény azonban, hogy ehhez le kell hajolni, és közelebbről is szemügyre kell venni a pusztát. „Ez nem olyan, mint egy hegyvidéki szurdokvölgy, csobogó patakjával, mohás sziklafalaival. Itt nem nyílik meg azonnal a táj, egy picit el kell szöszmötölni vele. A puszta csendje, nyugalma azonban az emberek többségét megérinti, még a legzajosabb lelkű embert is megnyugtatja egy kicsit.”
A csapadékvíz most, február elején a puszta legalacsonyabb területein gyűlt össze, közvetlenül a Békéscsaba -Arad vasútvonal mellett. A vízállásokon most több mint 1500 vadliba tanyázik, főleg itt telelő szibériai nagy lilikek, de akadnak köztük nyári ludak, sőt olykor-olykor egy-két vörösnyakú lúd, kis lilik és bütykös ásólúd is feltűnik a tömegben, és 300 daru is kering a környéken. A madarak nem szeretik a zavarást, ezért például télen a nemzeti park szürkemarháit sem legeltetik itt, a libák azonban a vonatokat már megszokták. Különleges élmény errefelé vonatozni, főleg a tavasz eleji nagy vizek idején, amikor olyan, mintha a tenger hullámzana a sínek mellett. Az ablakokból remekül meg lehet figyelni a madarakat.
Az Élővíz-csatornától a Duna-deltáig
Gusztit Békéscsabán mindenki ismeri, „zöld” kérdésekben nemcsak az iskolák, de a helyi médiai is megkeresi, van, aki csak a „viharsarki Attenborough”-ként emlegeti. A Zöld Csütörtök Természetvédő Kör, melynek ő a szakmai vezetője, eredetileg szakkörként indult, de ma már családi természetjáró közösségé nőtte ki magát. Kezdetben főleg a városi, majd a megyei zöld területek megismerése volt a cél, de ma már az ország távoli pontjaira és a határon túlra is utaznak együtt. De nemcsak kirándulnak, madarásznak, önkéntes munkát is végeznek. Az egyik nyáron például az Élővíz-csatornát tisztították ki. Békéscsaba fő vízfolyását ugyanis egy Dél-Amerikából behurcolt faj, az akváriumok és kerti tavak kedvelt dísznövénye, a kagylótutaj árasztotta el, és már-már ökológiai katasztrófával fenyegette a kis folyócskát. Guszti néhány évvel ezelőtt az Élővíz-csatornától nagy kalandra indult, társaival kis motorcsónakok fedélzetén egészen a Duna-deltáig szerettek volna eljutni. A túra tavalyi befejező szakaszán el is érték a Fekete-tengert.
A cikk először 2018 februárjában jelent meg.
