Legutóbbi tatai kirándulásomon eltértem a klasszikus útvonaltól, kihagytam a várat és az angolparkot, viszont felkerestem jó néhány régi vízimalmot, egy izgalmas kilátót és a különös hangulatú Kálvária-dombot.
A tatai vasútállomástól, nyakamban sötét zivatarfelhőkkel, húsz perc alatt értem be a tóhoz. Épp akkor, mikor elkezdett esni az eső. A zuhé végét egy kiskocsmában vártam ki, s míg kint esett, a délelőtti törzsközönséget a közeli vízimalmokról kérdezgettem.
Tatát ugyanis nemcsak „az élővizek városának”, de akár a vízimalmok városának is nevezhetnénk. Még ma is jó néhány egykori malomépület látható a városban. Persze, malomként ma már egyik sem működik, az egyikben fogadó, a másikban halászcsárda van, és van, ahol boltot vagy múzeumot alakítottak ki a régi épületekben. De még így, funkciójukat és kerekeiket vesztve is szép látványt nyújtanak.
A vízimalmok városa
Tata környékének eredetileg vizenyős, mocsaras területein már a rómaiak is végeztek vízrendezési munkálatokat, és itt alakították ki Zsigmond király idejében az ország egyik első mesterséges halastavát. A tó a török időkben elmocsarasodott, az 1700-as években Mária Terézia utasítására, Mikoviny Sámuel, korának nagy polihisztora készített terveket a mocsarak lecsapolására és a vizek elvezetésére. Mikoviny két vízelvezető csatornát épített, az egyik az Által-ér vizét vezette el a Duna felé, a másik a Fényes-források vizét gyűjtötte össze. A helyi vízimalmok tulajdonosai azonban egyáltalán nem örültek az ármentesítésnek, attól féltek, hogy a vizek elvezetése miatt elveszítik megélhetésüket.
A tatai vízimalmokat már a 13-14. századi források is említik. Mátyás király idejében kilenc malomról írnak, egy 1830-as feljegyzésben 15 malom szerepel, de még száz évvel később, 1930-ban is több mint egy tucat malom működött a városban.
Az első vízimalom, ami az utamba akadt a Nepomucenus-malom volt, melynek szép, bár kissé málladozó falú épületében ma a Német Nemzetiségi Múzeum kapott helyett. Nevét a malom homlokzatának fülkéjében álló Nepomuki Szent János-faszoborról kapta. Az Öreg-tó középső zsilipjénél épült Cifra-malom a legnagyobb tatai malom volt. Egyelőre üresen és még méltósággal viseli az idő múlását. A 16. századi épület átvészelte a török időket is és 1960-as évekig őröltek benne, malomkerekei ma is megvannak. Innen nem messze, a tó partján is áll egy malom, a bájos nevű Pötörke-malom, mely nevét az egykori tulajdonos, Pötörke családról kapta.
Ahol császárok adták egymásnak kilincset
Az Öregvár közelében egy másik épület is rögtön megkapja az ember tekintetét. Eszterházy Miklós kastélya és a környező melléképületek, bár egyelőre kissé romosak és megfakultak, így is árulkodnak egykori szépségükről. A Fellner Jakab tervezte barokk kastély jelenleg sajnos nem látogatható, egy ideje már felújítás alatt áll. A tervek szerint az épületben lesz majd látogatóközpont rendezvényhelyszínekkel és kiállításokkal, szeretnének többek között méltó emléket állítani a barokk városkép kialakításában nagy szerepet játszó Fellner Jakab életművének, és a barokk főúri élet élményszerű bemutatását is tervezik.
A kis kastély nagy események szemtanúja volt a történelem folyamán, és több neves személyiség is járt itt. I. Ferenc osztrák császár és magyar király, valamint felesége, Ludovika királyné ide menekült a napóleoni harcok elől, és az uralkodó itt írta alá 1809-ben a napóleoni háborúkat lezáró bécsi vagy schönbrunni békét. 1897-ben Ferenc József és II. Vilmos német császár szállt meg a kastélyban a tata környékén zajló „Császármanőver" elnevezésű hadgyakorlat alkalmával, 1921 októberében pedig itt fogták el az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt és feleségét, Zita királynét, az I. világháború utáni sikertelen visszatérési kísérletük után.
A kastélytól egyenesen a tópartra mentem, magam mögött hagytam a Víz, Zene, Virág fesztivál nyüzsgő forgatagát, és hamarosan teljesen egyedül maradtam a kis erdei úton. Jól esett a csend és az árnyas erdő hűvöse, a nádassal övezett parton csak kacsák és vízityúkok bukkantak fel néha. Az volt a tervem, hogy egy darabig a tóparton haladok majd, míg el nem érem a Kálvária-dombhoz vezető ösvényt. Ezt azonban, ha volt is, nem találtam meg, jelzést sem láttam, így miután már kezdett gyanúsan hosszú ideig tartani az út, egy kis ösvényen csak letértem a város felé. Rövid erdei bolyongás után végül kiértem egy műútra, ami mentén szépen visszaballagtam a városba. Tavasszal ezen az útszakaszon egyébként nemcsak jármű-, de meglehetősen nagy kétéltű forgalom is van, ezért ebben az időszakban önkéntesek segítik a szaporodás lázában égő békák és gőték úttesten való átkelését.
A varázslatos Kálvária-domb
Szerencsére olyan nagyon nem kavarodtam el a tóparti erdőben, és pár percen belül rá is találtam a Kálvária-dombra és a Szabadtéri Geológiai Múzeumra. Az egykori kőfejtő udvarában kialakított múzeum igazi csemege lehet a megszállottaknak és a műkedvelő geológusoknak, az egykori mészkőbánya falában ugyanis a földtörténeti középidő teljes rétegsora végigkövethető. Ami engem leginkább lázba hozott, az az volt, hogy a kőfejtő tele van ősmaradványokkal is. Láthatóak itt ammoniteszek, a kihalt, külső vázzal rendelkező és ettől csigaszerű külsőt kapott lábasfejűek, Brachiopodák (pörgekarúak) vagy tengeri liliomok maradványai is. Mindez azonban ezúttal csak elméleti információ maradt számomra, mert sajnos egyetlen ősmaradványt sem sikerült találnom.
A kőfejtő oldalában egy termálkarsztbarlang is nyílik. A Megalodus-barlang nevét az itt tömegesen megtalálható megalodus kagyló kövületekről kapta. A barlang azonban fokozottan védett, így oda nem lehet bemenni, a szabadtéri múzeumot viszont belépőjegy ellenében, szakvezetéssel bárki bejárhatja. A kőfejtő udvaráról a Kálvária-domb meredek falán egy korlát mentén lehet felmászni. Ahogy kapaszkodtam felfelé, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagyon rövid, könnyű kis via ferrata útvonalon lennék éppen. De az érzésnek hamar vége is lett, mert már fel is értem a dombtetőre, ahol egy különös hangulatú helyre csöppentem.
A tisztás füvét sárgára égette már a nap, csak egy-két virág tartotta még magát. Előttem egy szép kis kápolna, kicsit távolabb a hatalmas Kálvária-szoborcsoport. A kápolna előtt a 14. századi gótikus templom romjai láthatók. A barokk kápolnát a korábbi templom helyén Eszterházy József építette 1754-ben. A templom mögött egy másik karakteres építmény áll, a város 1968-ban emelt, műemléki védelem alatt álló víztornya, ahol olykor kiállításokat és hangversenyeket is rendeznek. És ezzel még mindig nem volt vége a látnivalóknak, a kis fennsík legmagasabb épülete hívogatott a háttérből.
Kilátó, meglepő múlttal
A Fellner Jakab-kilátó eredetileg egészen más feladatot látott el, itt működött a Turul sörétöntöde. Stieber Antal 1939-ben igen jó üzleti érzékkel fogott bele a sörétgyártásba. A két világháború között ugyanis nagy igény mutatkozott az apró lövedékre, amit korábban csak külföldről lehetett beszerezni. A torony nem csak nagyzolás, az apró sörétek gyártáshoz régen tényleg egy egész toronyra volt szükség. A sörétet ugyanis hajdan úgy készítették, hogy a magas söréttorony tetejéből csepegtették az olvadt ólmot a földszinten található, vízzel teli edénybe. Az ólomcseppek zuhanás közben gömbalakot vettek fel, a vízben pedig már ilyen formában szilárdultak meg. A hatvanas évek óta a gyártás már más módszerrel folyik, ezért később már nem építettek ilyen tornyokat. Az országban csak egy hasonló építmény van, Tolna megyében, Borjád településen.
A 37 méter magas kilátóba 175 lépcsőfok visz fel. De megéri megküzdeni a lépcsőkkel és a tériszonnyal, mert csodaszép fentről a város és a környező vidék, a Gerecse hegyei, Tatabánya és Dunaalmás is látszik fentről. A kilátó névadója, Fellner Jakab az egész napomat végigkísérte, a város tele van az általa tervezett épületekkel. A kastélytól kezdve vízimalmokon át, a város legnagyobb templomáig, minden a neves uradalmi építőmester nevéhez fűződik. A városban sétálva végig lehet követni Fellner munkásságát, a kapucinus rendháztól kezdve, ahol még mint segéd kezdte bontogatni szárnyait, a hatalmas Szent Kereszt-templomig, melynek elkészültét már nem élhette meg. A város nagyhírű építészét itt a kriptában helyezték örök nyugalomra, és egész alakos szobra a templom mellett áll.
Reggel az eredeti tervem még az volt, hogy megkerülöm a tavat, de menet közben annyi érdekes látnivalót találtam, hogy a tókerülésre végül már nem maradt időm. Úgyhogy legközelebb az Által-ér torkolatáról folytatom Tata és környékének felfedezését.
Kapcsolódó cikkek:
Ahová a királyok is lazítani jártak - Tata
Rejtélyes források és muzeális gőzhajók - Dunaalmás és Neszmély
Európa egyik legnagyobb madárszobra, a tatabányai turul
