Az autóúton döngetve elgondolkodtunk, hogy mi is a cél, Mátrafüred vagy Mátraháza? Keverjük a kettőt. Kis tanakodás után végül Mátrafüredre tettük le a voksot, mintha azt jelezte volna a térkép a túra kiindulópontjának. Pár perccel és kilométerrel később elértük a települést. És itt hol van a parkoló? - kérdezem én. Sofőrünk azt mondja, még messze van a hegy, Mátraháza lesz a jó falu, amúgy is csak pár kilométer innen.

1 / 12

Az út egy szerpentinen vezetett, mely Mátraházán is keresztül ment. Mi itt megálltunk egy méretes parkoló közepén, felvettük a bakancsunkat, és elővettük a térképet tájékozódni. A csapatunk három főt számlált: Apukámat, a sofőrt és térképolvasót, barátomat, Marcit a csendes erdőjárót és jómagamat, a fotóst. A térkép a sárga négyzet jelzésen mutatta az ösvényt egészen az úttörő vándortáborig. Mivel elég régi a térkép (1990-es kiadású) ezért már lehet, hogy nem fogunk tábort találni, így megbeszéltük, arra is kell figyelnünk, hogy jobb kéz felől fog lecsatlakozni a zöld kereszt jelzés.

Elindultunk az először laza földúton, majd kevés séta után igazi dagonya fogadott bennünket. A héten nagy esőzések voltak, és ez ennek köszönhető. Útközben nagyon sok kidőlt fát láttunk, többet a megszokottnál. Hallottunk róla, hogy hatalmas károk keletkeztek a hegyekben az áprilisi hó miatt, de hogy ennyire? Volt olyan fa, amelyik gyökerestől fordult ki, de olyan is akadt, aminek erős gyökerei kellően beleszőtték magukat a köves, sziklás talajba. Ezeknek a törzse roppant ketté. Persze túlélőket is találtunk bőven, de így is elég nagy mészárszék volt. A hömpölygő csermelyek lassan patakká álltak össze, a kisebb patakok egybefolyva pedig igen komoly vízhozamú folyócskákká lettek. Útközben egy forrással, a Bükkfa-kúttal is találkoztunk, melynek vizéből most nem merítettünk. Nehéz lett volna, ugyanis a földből kitörő víznek nem volt elég nagy elvezetőárok ásva, így a csövet nem sokkal a saját vízének pocsolyája fölött találtuk.

2 / 12

Ahogy meneteltünk, el is értük a vándortábort. Csak egy bökkenő volt. A tábor és a mi utunk is a patak túlfelén volt. Nem tudom, hogy szerencsénk volt-e, vagy csak a kihívásfaktorból vett visszább az út, de volt a vízfolyásban egy gázló. Levéve bakancsunkat csak bokáig és nem sokkal fölötte lettünk vizesek, sima átkelés volt. Rögtön utána a Kárpátok Vándorai Természetjáró Egyesület egy házát is megpillantottuk, előtte egy széken ülve hölgy olvasott. Őt sem hatották meg különösebben a rosszul járható ösvények, na meg egy kis sár, és látszott rajta, hogy több napra rendezkedett be a házikóba, igazi túrázó volt.

3 / 12

Egy jó ideig a Nagy-völgyben haladtunk, a régi erdészeti vasút nyomvonalán. Sok helyen már csak a töltés, a hidakból csak az andezittéglából kirakott két hídfő, esetleg rajta egy-két korhadt gerenda maradt meg. A hidak helyzetéből is látszott, hogy most már teljesen máshol folyik a patak, mint egykor a működő vasút idején.

4 / 12

Ahogy kutyagoltunk, megint átkelés következett, ám most egy kidőlt fa könnyítette meg a dolgunkat, rákapaszkodtunk, és úgy jutottunk a túlpartra. Vaddisznótúrást és egy korhadt rönkön érdekes gombatenyészetet is láttunk.

5 / 12

A nap folyamán még rengeteg átkelési formát kipróbáltunk, volt kidőlt tuskón egyensúlyozás, két törzsön áthaladás (egyik felül, másik alul, és a felsőbe kapaszkodtunk), köveken átegyensúlyozás, patakátugrás, mezítláb átsétálás, és ezek kombinációi. Kellemesen elfáradtunk ebben a három-négy órát igénybe vevő tevékenységben, és örömmel vettük mikor aztán egy tisztásra érve találtunk egy pár összevágott fát, aminek a tetejére felülve úri kényelemben költhettük el ebédünket.

6 / 12

Jóllakva átvágtattunk a mellettünk lévő autóúton, és egyenesen tovább a zöld kereszt jelzésen elértük a Vörösmarty turistaházat. Már látszott a TV-torony. Innen a sárga kereszt jelzést kellet megtalálnunk, ami a Sombokor nevű kis gerincen keresztül felvisz egészen Kékestetőre.

7 / 12

Hamar megtaláltuk az utat, ami először kellemesen, aztán igazi bitang emelkedőbe váltva vitt a Rákóczi turistaúton. Két három pihenővel és sok liter verejtékkel később, izzadságtól átázva ugyan, de elértük a Sombokor névre keresztelt kis gerincet. Ez 900 méterrel a tenger szintje felett húzódik, tehát már nem volt jelentős szintkülönbség az 1014 méter magas csúcsunkig. Gyakorlatilag egy kellemes séta az erdőben. És még itt is találtunk érdekességet. Egy fa úgy nézett ki, hogy a közepe teljesen elhalt, és három külön fává változott. Két vezérága a derékszögnél jóval lejjebb hajlott. Látszott benne az élni akarás. Arra nem tudtam rájönni, mi tette ezt vele, de az biztos, hogy szívós fajta, életerős példányt találtunk. A sárga sáv jelzést is rá festették, így a tekinteteket mágnesként vonzó fa útbaigazításra is szolgált.

8 / 12

9 / 12

Ahogy tovább baktattunk lassan, de biztosan elértük a csúcsot és a sípályát, ahol már annyiszor le akartam siklani, de eddig még soha nem jutottunk el rá télen. Az idő tökéletes, ragyogó napsütés, enyhe szellő, száraz levegő, melyben a tájat sokkalta messzebbre is látni. Az erdő az erdei madarak csiripelésétől, sivítozásától volt hangos. Most először jutottunk fel gyalog országunk csúcsára, autóval, busszal már rengetegszer megjártuk, de abban semmi különleges nincsen. Átlagos erőnléttel, gyalogszerrel se kihívás, de jólesően fárasztó, és mikor körbenézel, azt érzed, megérdemled a látványt, a beletett munka miatt még varázslatosabbnak hat.

Lefelé egy kihelyezett alumíniumtáblán néztük meg a térképet: Mátrafüred le a zöld sáv jelzésen. Induláskor először egy tüdőszanatórium mellett vitt az utunk, benne fenyvessel és egy elhanyagolt fa esőbeállóval, itt még egy kevés havat is láttunk egy kupacban. Utána már csak robogtunk lefelé az ösvényen. Utunk átvitt a Mátra Monsterroller-pályáján, amit elég vacak, vékony, gyenge minőségű deszkákból raktak ki. Ezek már korhadásnak indultak, és szerintem nem kell már neki sok esztendő, hogy végleg tönkremenjen. Utána egy roskatag házikóval is szembetalálkoztunk, melynek andezittégláiról régen lehullott a vakolat. Az egykori szállás most már csak a tűzifa tárolására szolgál.

10 / 12

Miközben lefelé suhantunk, találtunk egy forrást. Vályus-kút névre keresztelték, és hűs vize nagyszerű szomjoltónak bizonyult, ugyanis lefelé már-már rohantunk, mikor meredekebbe váltott az út, és ebben eléggé megizzadtunk. Apu mondta, hogy nem is baj ez a kis pihenő, addig legalább megnézi a térképet, hogy hol vagyunk, már sok ideje jövünk, és még mindig se híre, se hamva a településnek. Kihajtogattuk az atlaszt, megkerestük a Vályus-kutat, és akkor esett le: mi nem Mátrafüreden, hanem Mátraházán parkolunk, ami sokkal, de sokkal közelebb volt a csúcshoz, mint ahol éppen jártunk. Így aztán kicsit mérgesen ugyan, de elindultunk visszafelé, persze a hosszú sétában hamar véget ért a szitkozódás, és arra gondoltunk, hogy legalább ennyivel is többet vagyunk az erdőben, ebben a nyugodt közegben.

11 / 12

Másfél óra múlva ismét felértünk Kékestetőre, itt ismét térképnézés következett. Mátraháza kék vonal jelzés, és ha jó tempót megyünk, fél óra alatt lent vagyunk. Így is lett, iszapos utunkon még pár biciklinyomot is találtunk, elismerésem annak, aki ebben a dagonyában is fel tudott tekerni a hegyre. Előttünk szerencsére már nem állt ehhez hasonlítható kihívás, így mosolyogva, jókedvvel értünk az autóhoz. Utunk végén még egy csilivili fociközpontot is találtunk, látszott a kinézetén, hogy az ország legmegfizetettebb focistái járhatnak ide.

Tanulság: a rossz idők ellenére nyugodtan vágj neki magyar hegyeinknek, érhet meglepetés, de ez a lényeg. Az út, a hegy mindig változik, tud újat mutatni, csak esélyt kell adni neki, hogy megmutassa.

12 / 12

Szöveg és fotók: Marosi János