Vízesések a Mátra rejtekén
Mátrakeresztestől alig 10 percre, könnyen és gyorsan megközelíthető helyen találunk két vízesést, amelyek csapadékosabb időben páratlan látványt nyújtanak. E ritkábban látogatott természeti szépségek mellett több meglepetéssel is szolgálnak az ide tervezett túrák.
A Nógrád megyei Mátrakeresztes, Pásztó legtávolabbi városrésze, a Csörgő- és a Kövicses-patak völgyeinek találkozásánál bújik meg az erdő mélyén. Történetéről túl sokat nem tudunk, a pásztói ciszterciták alapították az 1700-es években. Régi nevét - Alsóhuta - mára, a fölötte magasodó Keresztes-hegy miatt, Mátrakeresztesre cserélték.
A fakanálkészítésről híres település lakói kedves, barátságos emberek, már messziről köszöntik a látogatót. Ha ténylegesen meghitt, nem pedig kirándulóktól zajos természeti környezetre vágyunk, érdemes a Nyugati-Mátra felé venni az irányt. Mátrafüred felől már a hegyen keresztülvezető erdei szerpentin is külön élményt jelent.
Pásztóról indulva, a Hasznosi-víztározót is magunk mögött hagyva érkezünk a csodálatos völgyben elhelyezkedő telelpülésre. Az Óvár vendéglő előtti parkolóból a jelzések a patak felett átívelő hidacskán vezetnek, a látszat ellenére nem az étterembe, hanem az erdőbe. Az utóbbi évek nagyobb áradásai, a hegyekből lezúduló víz miatt a meder partfalát dróthálóba zárt kövekkel (ún. gabionokkal) erősítették meg, kordában tartva az időnként nagy erejű sodrást. A közút túloldaláról Ágasvár és a Csörgő-patak vadregényes szurdoka közelíthető meg.
A meredek földúton felfelé haladva hamarosan elágazáshoz értünk, ahol a jobbra tartó piros keresztet választottuk. Az ösvényt kísérő patak hangosan csordogált. Pár méter megtételét követően kétirányú kitérőhöz érkeztünk. Jobbra a piros barlang jelzés a mátrai betyár üregéhez vezet. A Zsivány-barlang (miskolci társához hasonlóan) egykor Vidróczki Márton búvóhelye lehetett. Ha innen óvatosan leereszkedünk a sziklákon, elérjük az Alsó-vízesést. Párjával, a Felső-vízeséssel együtt nem szerepelnek ugyan a legtöbb útikönyv ismertetőiben, de tavasszal, nagyobb vízhozamú folyamként lezúdulva ékességei a mátrai erdőnek. Most, a nyár derekán, száraz időben, csak egy kis csermely csordogált alá a zöld mohával fedett kövekről.
A piros háromszögön rövidke, szurdokszerű patakvölgybe jutunk. A vízmosás két oldalán ügyeskedve értük el a Felső-vízesést, amelynek helyét csak a nedves kövek jelezték. A borostyánfüggöny előtt állva csak képzeletünkben jelent meg az áradó víz, amely fölött a Sziklakapu nyílásában megcsillan a délutáni napfény. Ez lett volna csak az idilli látvány! A szép idő ellenére az összeboruló, sűrű lombkorona árnyékba borította a mélyen fekvő szurdokot. A mohák és a borostyán zöldje élénkítette a félhomályt. A jellegzetes alakú Lyukas-kő fantáziát megmozgató módon ível át a vízesés felett, sziluettje akár egy megvadult bikáé. Az andezitbreccsatömböt az erózió lyukasztotta át.
Miután száraz lábbal visszaértünk az eredeti ösvényre, hegynek felfelé folytattuk utunkat. Az Ülés nevű kopár gerincről a hátunk mögé pillantva a Mátra bércei magasodtak fölénk. Az Erdész-réten át a Mocsár-bükk 602 méter magas platójára érkeztünk. Az eddig megtett változatos terepviszonyú út a piros sáv jelzéssel találkozik. Eredeti tervünk szerint itt visszafordultunk volna, de a túrázás magával ragadó élménye továbbhaladást, nagyobb körtúrát diktált. Hol széles szekérúton, hol sűrű bozótoson kellett átvágnunk. Elkélt volna a hosszúnadrág, amelyet a meleg miatt rövidre váltottam.
A ligetes bükkerdőt fenyves követte, mire a Vörös-kő-bércre értünk. Délnek fordulva a zöld kereszt lett a vezérünk. Az útszéli tarvágásnak köszönhetően érzékelhető volt, hogy a Mátra mélyén járunk. 20 perc után a ritkán álló fák közül már ki-kivillant az alattunk fekvő völgy mélysége és a Felső-Mátra ormai. A 686 méter magas Szalajkás-tetőn a térkép szép kilátást ígért, de a vadvirágos fennsíkról épphogy csak a szemközti Óvár-Ágasvár csúcsait láthattuk.
A Mátrára jellemző, fajgazdag hegyi rétek virágai közül csak a terjőke kígyószisz képviseltette magát az elszáradt fű között. Erdészeti munkagépekkel is könnyen járható dózerút mellett kivágott farönkök gúlái sorakoztak. A Hidegkút-hegyről pár métert ereszkedve a Hideg-kút vizétől frissülhettünk fel. Kulacsainkat teletöltve, a turistaház melletti, szépen karbantartott környezetben elhelyezett pihenőpadokon fújtuk ki magunkat. A menedékház régi épülete előtt szalonnasütésre is alkalmas tűzrakó hely szolgálja az erdőjárók, itt pihenők kényelmét.
A sárga sáv jelzésen újból észak felé vettük az irányt. A falu felé közeledve, a hegyek között, a temető fehér síremlékei már messziről látszódtak. Mire kiértünk a fák árnyékot adó hűvöséből, szerencsére a nap már lemenőben volt, úgyhogy az út hátralévő része is kellemes sétával telt. A település határában lévő szántók, rétek mellett átvágva értük el az első házakat. Az Ófalu barátságos épületei között, az aszfalton ballagtunk vissza a vendéglőhöz, ahol ízletes vacsorával jutalmaztuk meg magunkat a túra végén.
Szöveg és fotók: dr. Kocsis Tünde
Örményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ TovábbEgy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ TovábbDolomitok – a túrázók paradicsoma
Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább