Nyáron azért jó éjszakai túrázni, mert nem égünk le, nincsen kánikula, a táj, és az erdő is egészen új arcát mutatja. Ragyogó naplementében és csillagfényes panorámában jártuk végig a Dél-börzsönyi tájat.
Ha egy kellemes nyári éjszakán indulunk útnak, akkor még egy százszor bebarangolt táj is hathat újnak. Ez még akkor is így van, ha a Zebegény éjszakai 25 túrát már harmadjára teljesítjük. Kiváló időjárással, jó szervezéssel és remek társasággal a Dunakanyar és a börzsönyi táj az egyik legjobb helyszín egy éjszakai portyázásra. Erről győztem meg útitársaimat is - akik korábban még nem jártak a Dél-börzsönyi éjszakában -, így a felsorolt feltételek mindegyike teljesült.
Anikóval és Attilával azzal az elhatározással vágtunk neki a Zebegényből induló - és oda is érkező - túránknak, hogy nem fogunk rohanni, teljesítményt hajhászni, csupán kiélvezzük a tájat és annak minden kilométerét. Ezt a kényelemre törekedő tervet némiképp veszélyeztetni látszott Anikó indulás előtti döbbent felfedezése - az éjszakai túrázók rémálma -, a fejlámpa hiánya. Merthogy az neki valahogy otthonmaradt. De szerencséjére - pont, mint a mesékben - a zebegényi bazárban még volt egy darab fejlámpa, ami nem hiszem, hogy a kínai ipar büszkesége lett volna, de most a célnak tökéletesen megfelelt. Mi ebből a tanulság? Csak Anikónak van akkora mákja, hogy a rajttól pár méterre találjon egy lámpát, úgyhogy sose hagyjuk otthon, mert különben nehéz dolgunk lesz!
Még jócskán világosban, este hattól lehetett indulni a rajtból. Bár éjszakai túráról volt szó, a szervezők nemcsak a koromsötét ösvényalagutakat és a csillagfényes panorámákat akarták megmutatni a túrázóknak, hanem a Dunakanyarra és a Magas-Börzsönyre ráereszkedő narancssárga esti fényeket is, melyek kétségtelenül hozzátartoznak egy ilyen kiránduláshoz.
Indulást követően nem sokkal a Zebegény feletti Libalegelőn megcsodáltuk az ereszkedő nap által egyszerre arany- és ezüstszínnel felékszerezett Dunát. A kék ég alatt elnyúló árnyékok kezdtek egyre hosszabbak lenni. A fák és bokrok élénkzöldje besötétedett, a kaszálók dombokon hullámzó sárga tarlója pedig dűnékre kezdett emlékeztetni a lemenő nap fényében.
Kezdetben szalagozással jelzett csalitos utakon haladtunk nyugatnak, később északnak, Csurgópuszta és a Magas-Börzsöny irányába. A rövid, de meredek zebegényi sípályán ereszkedtünk le a Márianosztrára vezető útra, ahol szintén a táj és a fények voltak a főszereplők.
A Köves-hegy oldalában színkavalkádos kaszálók, kukoricaföldek és napraforgók mentén élveztük az alkonyat minden árnyalatát. Nyugatról narancsszínnel festett lombkoronák és tarka felhők, északról fényes, ezüstös kerítésként magasodó hegyek határoltak. Kisebb dombokon átkelve és naplementével kísérve értük el a kóspallagi műutat, ahol a túra ellenőrző és frissítőpontja is volt.
Már jócskán Törökmező felé tartottunk, mikor a nap még egyszer, utoljára - ekkor már rózsaszínű felhőkkel - végleg elbúcsúzott tőlünk, hogy átadjon minket a várva várt éjszakának. A Törökmezői turistaházat már sötétben értük el, de az éjre egyáltalán nem jellemző hangzavarban. Kellett egy-két perc, mire megfejtettük, miért üvölt torkaszakadtából egy tucat kisfiú a házban. Aznap volt a vízilabda döntő a vizes VB-n. Hangerejükből és lelkesedésükből arra következtettünk - és nemcsak mi, hanem az egész erdő, és benne minden lakója -, hogy nyert a magyar válogatott, pedig ez sajnos nem így volt.
Törökmezőtől az Országos Kék jelzéseit követve Köves-mező irányába tartottunk. Út közben is akadt kilátás a Börzsöny legmagasabb hegyeire, de a hegység és a túránk legszebb panorámája kétségtelenül a Julianus-toronyban várt ránk.
Köves-mezőt ragyogó csillagfényes nyiladékban értük el, ahol a Göncölszekér és a Tejút is végigkísért bennünket. Innen már csak egy párszáz méteres kaptató várt ránk a páratlan kilátáshoz, és egyben az egyik kedvenc helyemre, a Hegyes-tetőre.
A csúcson a Julianus-toronyból újra találkoztunk a sötétben némán kanyargó Dunával. Ezúttal nem a nap, és nem is a hold ragyogtatta fodrozódó felszínét, hanem sárga parti fények nyúltak el rajta, mint a megfolyt festék.
Éjfél is elmúlt már, mikor megkezdtük az ereszkedésünket Zebegény felé. A kilátótól továbbra is a kéken haladtunk, majd a szalagozást követve meredek, ágaktól és kidőlt fáktól szemetes úton ereszkedtünk a cél előtti utolsó ellenőrzőpontunkig.
Az Ernő-forrásnál még frissítettünk egy utolsót, de már inkább a sört kívántuk, semmint a vizet. Nincs is annál jobb, mint célba érni, és megjutalmazni a testet - és ezáltal a tudatot is - minden földi jóval, de ekkor erről még csak ábrándoztunk. Hátra volt még három kilométer a célig. A forrástól egy párszáz méteres meredek szerpentinezéssel értünk fel a Cerinka oldalába, majd innen kanyargós lejtmenetben értünk ki a Zebegény fölötti kilátóhoz, ahonnan újból megcsodálhattuk a kanyargó folyón táncoló fényeket.
Innen a trianoni emlékmű már csak egy köpés, a cél pedig csak egy kőhajítás. Pár perc múlva beérkeztünk az éjszakában oázisként világító Mókus sörözőbe, túránk rajt/cél helyére. Miután átvettük a díjazást, kényelmesen elhelyezkedtünk a kocsma teraszán, és vágyainknak engedve habos korsókkal koccintva vártuk a felkelő napot és az első vonatot.
Kattints a térképre a nagyításért!
Egy kis csalódottság azért mégis beárnyékolta ezt a jól megszervezett és tökéletesre sikerült túrát. Sajnos a népszerűsége ellenére a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület jövőre már nem rendezi meg a Zebegény éjszakai 25 túrát. Kár érte! Mert nemcsak az éjszakai túrák, hanem általában a teljesítménytúrák között ez egy igen jó tematikájú és színvonalú rendezés volt. Ezért reméljük, hogy a BTHE csapata még fog hasonló látványos túrát szervezni.
Kapcsolódó cikkek:
DÉL-BÖRZSÖNYI KILÁTÁSOK
