Ekkor még bőven a síszezonban voltunk, de azért nézegettük a naptárat, hogy mikorra lehetne beiktatni a túrát. Meg is állapodtunk a május 25-ben, már csak azt nem tudtuk, hogy mikor fogunk felkészülni rá. A túra előtt végül kb. négyszer sikerült kijutni a hegyekbe, úgyhogy leginkább a téli felkészülésünkből terveztük megcsinálni a Vércsét. Bíztunk benne, hogy elég lesz, de azért mindketten tartottunk tőle, mert 100 kilométer az 100 kilométer, és ilyet még nem csináltunk eddig.

1 / 32

Gondolkoztam azon, hogy miért akarom megcsinálni, mi motivál ekkora mazochizmusra? Az egyik ok az érem volt. Gyönyörű darab. A másik, hogy egy ilyen túra tökéletes önismeret-fejlesztő tréning. Amikor az ember ennyire sokáig gyalogol, előbb-utóbb csak elfárad, sérülhet, eléri a holtpontot, elveszti a motivációját és kikerül a komfortzónájából. Engem az érdekelt, hogy milyen vagyok most, 2017-ben, ha kikerülök a komfortzónámból.

2 / 32

A túráról tudni kell, hogy előzetes követelmény a Vérkör 77 km-es távjának teljesítése, bármikor meg lehet csinálni, a megjelölt fákon elhelyezett QR-kódokkal lehet igazolni a teljesítést, a szintidő pedig 20-22 óra között változik, nekünk 21 óra 30 percünk volt.

A Vérkörön elkövetett hibákból tanulva most sokkal tudományosabban készültünk fel erre a túrára. Először is megfogadtuk, hogy a vízvételi lehetőségeket kihasználjuk. Ez a Vérkörön nem így volt, meg is lett a böjtje. A másik, hogy nem csak vizet fogunk inni, hanem izotóniás, sőt hipotóniás italt. Utóbbi az ozmózisos nyomás miatt gyorsabban felszívódik, mint az izotóniás, így hamarabb pótolja a vízveszteséget. Vettünk sót, magnéziumot, és energiazseléket is.

A Vérkör utolsó 10 km-én nagyon fájt a combom a rázkódás és a vibráció miatt. Alig tudtam lépni. Ezt kiküszöbölve most kompressziós cuccokat szereztünk be. Elolvastuk és kinyomtattuk a szervezők által küldött itinert és a szinteket, és a térképen bejelöltük az útvonalat.

3 / 32

Csináltam egy táblázatot, ahová beírtam, hogy ha fix 5 km/h-val haladunk, akkor melyik ellenőrzőpontnál mikorra kell ott lennünk. Írtam levelet az egyik szervezőnek, és kértem, hogy írja meg, hogy ha GPS nélkül megyünk, akkor hol lehet elkeveredni. Kaptam egy pár pontot és visszaírta, hogy ne szórakozzunk, vigyünk GPS-t! Szétnéztünk a piacon, de mivel sosem használunk amúgy, csak erre a túrára nem akartunk venni, így maradt a térkép. Vettünk szuper zoknit, amiben majd tuti, hogy nem lesz vízhólyagunk, valamint szarvasfaggyú krémet, és kivételesen vittünk fejlámpát, sőt pótelemet is.

Tatabányán töltöttük az éjszakát, és hajnali negyed háromkor keltünk. A rajt a Ranzinger-kilátónál volt. Lehúztuk a kódot és hajrá, elkezdődött. Örültem, hogy megint úton vagyok. Teljesen sötét volt, fejlámpával kerestük a jelet, és mentünk meredeken lefelé a hegyről. A szintemelkedés elvileg 2700 méter a túra teljes távja alatt. Abban bíztam, hogy nem börzsönyös szintemelkedések lesznek, hanem olyan kis „lightos” pilisesek, de már az első domb nagyon meredeknek bizonyult. Hajnali négykor ez nem esett jól.

4 / 32

Amikor kicsit vízszintesebbre értünk, hallottuk, hogy veszettül csipognak a madarak. Hamarosan hajnalodott, és az erdő feléledt. Folyamatosan zörgött mellettünk valami. Aztán egyszer csak tőlünk kb. 5 méterre sok kis lapos apróság keresztezte az utunkat. Jaj, nyuszik, mondtam, de aztán láttuk, hogy nagyon kockaformájú mindegyik, így rögtön kapcsoltunk, hogy ezek vadmalacok, és hamarosan a mellettünk lévő bokor morgása is meggyőzött erről. Abban a pillanatban a nyakunkba kaptuk a lábainkat, és gyorsan odébb álltunk, mielőtt a vaddisznómama gyerekgyilkosoknak nézne minket. Később őzgidákkal is találkoztunk, kétségbeesett hívták az anyjukat. Pont olyan hangjuk volt, mintha bárányok lennének.

5 / 32

Amikor elértük az első ellenőrző pontot, már kezdett felkelni a nap. Nemsokára beértünk Tardosra is, ahol fogadalmunkhoz hűen megtöltöttük a kulacsunkat, és célba vettük a Gerecse TV-tornyot. Még csak reggel 6 óra volt, és mi már a következő hegy lábánál voltunk. Jó sokáig haladtunk viszonylag sík területen, majd, hogy összejöjjön a kiírt szintemelkedés, 100 méteren gyorsan emelkedtünk 200-at. Ezek nem esnek olyan jól, még mindig túl korán volt. Mire a hegy tetejére értünk, már a nap is kezdett kisütni. Megtaláltuk a 2. pontot is, és irány a következő. A TV-toronytól lefelé nyuszit is láttunk. Nagyon szép volt az út.

6 / 32

21 km-nél leértünk Héregre, ahol a temetőben lett volna a következő vízvételi lehetőség. Addigra kiittuk már mind a két-két kulacsunkat, így szükségünk is volt rá. Tudtuk, hogy a következő kút majd csak 53 km-nél lesz. A temetőben aztán azzal szembesültünk, hogy a kút nem működik. A kapura ki is volt írva, hogy csőtörés miatt elzárták. 30 km-re csak nem indulunk el víz nélkül... Akkor gyerünk, keressünk valahol. Reggel fél 8 volt, ilyenkor még nem csönget be az ember csak úgy a házakhoz, viszont fogyott az időnk.

7 / 32

8 / 32

Elindultunk a falu felé, és egy kútnál feltöltöttük a kulacsokat, aztán vissza a túraútvonalra, legalább 10-15 perc késéssel.

9 / 32

Jött a Bánya-hegy, ami a Gerecse 50-ről nekem emlékezetes maradt, mert ugyan rövid, de olyan meredek, hogy csak cikkcakkban tudtam rajta felmenni. Elértük végre a 3. pontot, de nem állhattunk meg, mert a tervhez képest lemaradásban voltunk. Jött egy lejtő, abba belekocogtunk, hogy hátha tudunk valamit hozni a szintidőn, amit a csőtörés miatt elvesztettünk. Fotózni és enni is szinte csak menet közben tudtunk, de pisilni néha meg kellett állni. Ez még nem megy menet közben, van hova fejlődni.

A következő pont Koldusszállás volt. Hamar megtaláltuk, és onnan indultunk fel a Somlyó-hegyre. Ez a mászás nagyon kellemes volt, valószínűleg bemelegedtem már, és a bioritmusom is kezdett észhez térni így 30-35 km után. A Somlyó tetején lenyűgöző a kilátás. Megtaláltuk a pontot, természetesen a legtávolabbi fán, és gyorsan leültünk az aljába bekenni a lábunkat szarvasfaggyúval a vízhólyagok ellen. Csak reménykedtünk, hogy beválik, de ez újabb 10 perc mínuszt eredményezett.

10 / 32

A Somlyó után jött Szárliget, a túra féltávja. Előtte egy meredek lejtő következett, amit lelkesen megfutottam, de utána éreztem, hogy ezt nem kellett volna. A talpam nagyon érzékennyé vált, féltem, hogy ebből még baj lesz. Szárligeten vettünk ennivalót, innivalót, csokit és jégkrémet is. Egy pillanatra leültünk megtekergetni a derekunkat, és már mentünk is tovább. Újabb 15 perc mínusz.

Átértünk a Gerecséből a Vértesbe. A Szárliget-Várgesztes közötti út valahogy nagyon lassan fogyott, az istennek sem akart jönni az a pont. Elkezdtem érezni, hogy a talpam nem oké. Ajaj, innen még nagyon sok van hátra. Az út szép helyeken vezetett, de már annyira szűkösen voltunk az idővel, hogy lehajtott fejjel nyomtuk végig. Alig néztünk fel.

11 / 32

Végre iszonyú nehezen, de elértük a 67 km-es pontot Várgesztes felett a Zsigmond-kőnél. Oda persze még fel kellett mászni, természetesen nem az út melletti fán volt a kód. Leereszkedtünk Várgesztesre, ahol kutat kerestünk, de végül egy kocsmában vettünk inni. Újra bekentem a lábam, megvizsgáltam a vízhólyagjaimat, és már mentünk is tovább (újabb pár perc mínusz). Már csak 30 kilométer volt hátra, viszont vízhólyaggal már más a helyzet. A tempón nem lehetett csökkenteni, sőt inkább növelni kellett volna, mert úgy számoltuk, ha nem húzunk bele, nem fogunk szintidőn belül beérni, és akkor hiába gyalogoltunk le 100 kilométert, nem kapunk érmet.

12 / 32

Sérülten már nem úgy teszi az ember a lábát, mint ahogy addig, máris másképp terhelek, az rögtön kihat a térdre és a csípőízületre is. A csípőhorpaszom már így is kegyetlenül meg volt rövidülve, de mivel időnk nem volt, még nyújtani sem álltunk meg. Rohantunk lehajtott fejjel, ahogy tőlünk tellett. Ati gyorsabb volt nálam, előrement, időközönként megvárt, de az embernek sokkal jobb a saját tempójában menni. Amíg várakozott, addig picit lazított, de nekem esélyem sem volt lazítgatni.

Közben az erdő ismét feléledt, újabb őzcsordákkal találkoztunk. Erősen sötétedett, elő kellett kotorni a fejlámpát. Természetesen a hátizsák legalján volt a sok feleslegesen cipelt vacak alatt, úgyhogy meg kellett állni, kiszedni mindent, fejlámpa elő, majd visszatenni a cuccokat és menni tovább. Újabb 3 perc. „Rohanás” tovább, de lefelé sokkal rosszabb volt már, mint felfelé, úgyhogy kissé burleszkbe illő mozgással osontunk. Nem esett jól, de menni kellett, nem volt mese. Nappal kétszer-háromszor eltévesztettük a jelzést, ami szintén néhány perces időveszteséget eredményezett, de most, koromsötétben, egy nyamvadt fejlámpa fényében még nehezebb volt tájékozódni. Nagyon kellett figyelni, de egyre többször volt másképp a jelölés a fákon, mint ahogy a mi térképünkön.

13 / 32

Elértünk Mindszentpusztát, már csak 20 km volt hátra, és 17 órája voltunk úton. Ekkor már láttam, hogy Ati is vízhólyaggal küzd, nála szintén megjelentek a sérülések, de úgy voltunk vele, hogy most már fél lábon is behúzzuk ezt a túrát, ha már eddig eljöttünk. Fizikailag és fejben jól voltam, nem volt gond, jól bírtam. Egyedül a talpam fájt, és ebből adódóan a térdem és a csípőm, de az már nagyon.

Még 20 kilométer, 4 óra. Menni fog, csak a szintidő legyen meg. Innentől kezdve az ellenőrzőpontok már sűrűbben követték egymást. A következő a kék és sárga kereszteződés volt 84,4 km-nél, ahová előző nap előrelátóan letettünk egy palack vizet is. Pont behúzva, palack összeszedve és elindultunk a sárgán tovább. Itt szerintem az elmúlt 10 évben az eddigi 28 vércse-teljesítőn kívül senki sem járt, derékig ért a bozót. A szervezők fényvisszaverő jelekkel pöttyözték ki a sárga utat, amiért roppant hálásak voltunk, mert különben lehet, hogy még mindig ott keringenénk.

Ahogy ott küzdöttem, azon gondolkoztam, hogy mit keresek én az erdőben az éjszaka közepén, ahelyett, hogy otthon olvasnék feltett lábakkal a kanapén? Bár nagyon vártam, hogy majd jön a holtpont, kikerülök a komfortzónámból, és akkor elgondolkozhatok az élet értelmén, de ez nem történt meg. Nem kellett extra erőfeszítéseket tennem, hogy motiváljam magam.

14 / 32

A sárgáról letérve elfogytak a fényvisszaverő pöttyök, és azonnal el is tévedtünk. Ati böngészte a térképet, és kezdtünk iszonyúan kétségbe esni, hogy kicsúszunk az időből. Végül telefonos segítséget kértünk. Megtudtuk, hogy teljesen logikátlan módon nem a jelzés után kellett balra bemenni, ahogy mi gondoltuk, hanem a jelzés előtt kb. 100 méterrel. Ezt az éjszaka közepén, egy szál fejlámpával elég nehéz lekövetni.

Annyira siettünk, ahogy csak tőlünk tellett. 85 km-rel a lábunkban úgy toltuk fel magunkat a hegyre, mintha az lett volna aznap az első. Az adrenalin csodákra képes. A szöveges itiner szerint fel kellett menni a Géza pihenőhöz egy hosszú meredek emelkedőn. Ott a zöld jelzés jobbra megy, a Géza pihenő balra van, a kód pedig ott található egy fán. Az emelkedő tetején persze semmit sem találunk, csak egy kék jelzést jobbra. Nézzük a térképet, azon teljesen másképp vannak a jelek. Még jó, hogy legalább a Vértes ott van, ahová rajzolták, mert azon kívül semmi nem stimmel. De jó lenne egy GPS! Megint telefonos segítséget kértünk, és 400 méter múlva megvolt a kód. Tűnés tovább.

Az út innen már viszonylag egyszerű. Zöld, amiből piros lesz, és az már bevisz Oroszlányba. Ekkor már este 11 óra volt, és több mint 19 órája voltunk úton, 90 km-t tettünk meg. Mind a kettőnknek fájt a talpa, de mentünk tovább. Már csak egy kód és vége. De 10 km az még két óra. Az nagyon sok...

Most kell elkezdeni mással foglalkozni. Ilyenkor szoktam énekelgetni magamban, ez már bevált, azzal jól elvagyok sokáig. Amikor eljutok ebbe az állapotba, akkor általában már olyan fáradt vagyok, hogy egy dalnak sem jut eszembe rendesen a szövege, így azzal foglalom le az agyamat, hogy a kedvenc számaim szövegein gondolkozom.

Elértünk a Dobay kúthoz. 96 km. A kód egy fán az út mellett, fel kellett hozzá mászni. Betöltöttem a kódot, de nem ugrott fel az ablak, mert E volt 4G helyett. Aztán kicsit errébb betöltött.

Már csak 5,7 kilométer, bár még nyakig az erdőben voltunk. Én már nem tudtam futni, de Ati még picit igen. Neki be kell érnie szintidőn belül, mert egy sikeres teljesítés felviszi újra a szintidőt, és akkor van esélyem nekem is. Így ő elég érdekes mozgással „elfutott”, én meg, ahogy tőlem tellett, rongyoltam utána.
Nem gondoltam volna, hogy 4 óra alvással, 22 órányi túrázás után, 100 km-rel a lábamban hajnali egykor vízhólyagokkal és fájó tagokkal nekem majd „rohannom” kell, hogy meglegyen a szintidő ezen a túrán. Végre kiértem az erdőből, és már láttam Oroszlány fényeit. Megtáltosodva szinte rohantam, hogy beérjek. Elmentem az ipari park mellett, ahol a biztonsági őr bácsi épp egy filmet nézett a számítógépén. Beértem a pályaudvarra, ahol előző nap vonatra szálltunk.

Csak párszáz méter, és ott vagyok. Kiértem a főútra, már láttam a sportcsarnokot, és akkor megpillantottam a Mazdát kigurulni a mellékutcából. Megállt, és az anyósülésről egy srác ugrott ki a kocsiból. Jött felém lelkesen, hogy „Gyere gyorsan, még meglesz a szintidő!”. Akkor láttam, hogy Csige Fecó az, aki a Vérkörös befutónknál is ott volt, pedig az is éjfélkor történt. Ati visszament a parkolóba, én pedig még megküzdöttem az utolsó lépcsősorral, ami a végét jelentő QR-kódhoz vezetett. És végre elértem a kódot, beértem, megcsináltam, megállhattam. 21 óra 26 perc 37 másodperc.

Fecó szorongatta a kezem, gratulált, jött Ati is, megpróbált fellibegni a lépcsőn, bár ez neki sem ment egyszerűen. Örültünk nagyon, nem mindennapi élmény, teljesítmény, kaland. Fecótól megkaptuk a gyönyörű érmet, és ha már az önismereti rész kimaradt, az érem legalább meglett. Gyönyörű! Ilyen azért nem sok mindenkinek van. Velünk együtt összesen 30 embernek.

15 / 32

16 / 32

Megpróbáltuk behajtogatni magunkat a kocsiba (a Vérkörből tanulva most nem mentünk haza, hanem Oroszlányban aludtunk), utána pedig valahogyan megpróbáltunk kikecmeregni a kocsiból. A panzió folyosóján úgy csoszogtunk végig, mint két zombi.

17 / 32

Nem mondom, hogy mostanában vágyom egy következő ilyenre. Nagyon jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, hogy önerőből képes vagyok ekkora távot megtenni, hogy ilyen megbízhatóan bírom a gyűrődést, és emiatt tudom, hogy a jövőben még rengeteg kalandban lesz részem. Elégettem egy nap alatt majdnem tízezer kalóriát, így most lehet, hogy belefér még egy jégkrém.

Szöveg és fotók: Vasziljevics Erika

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!