A legkönnyebben talán úgy tudnánk definiálni a csúszómászókat, hogy vagy sokkal kevesebb, vagy sokkal több lábuk van, mint nekünk. A keményre fagyott börzsönyi hegyeken ilyenkor nem találkozni velük, bevackolták magukat a kövek alá békés, nyirkos odvukba, téli álmukat alusszák. De ilyenkor sem marad a Börzsöny ilyen állatok nélkül, hiszen már 20. alkalommal hívogatja ez a különleges teljesítménytúra a túrázók, futók százait a legmagasabb bérceire. Idén sem adta könnyen magát a maratoni táv…

A résztvevők igazi téli körülményekkel szembesülhettek: 750-800 méteres tengerszint feletti magasságnál már hóban mehettünk, lejjebb fagyos talaj, a legrosszabb fajta, aminek nem lehet látni, melyik része csúszik, így az első testrészünk, ami ezt észre veszi, az a hátsónk, jó reflexekkel esetleg a tenyerünk. Egyes szakaszokon csak estünk-keltünk, hullottak az emberek, mint valami világháborús film aknamezős jelenetében. Csak a legalacsonyabban levő helyszíneken volt egy minimális sár, amiben végre biztonsággal elmélyülhettünk, olyasmi megállapításokat téve, hogy

A túra a jól bevált útvonalat követte a Központi-Börzsöny hajdanán aktív rétegvulkánjának kalderáján. A tűzhányó maradványának pereme 600-900 m magas, aminek a Börzsöny legmagasabb hegycsúcsa, a Csóványos is a része a maga 938 méterével. A vulkán egy kb. hat km átmérőjű katlant zár körbe, de az évezredek tektonikus mozgásai és eróziós folyamatai több völgyet is belevágtak ebbe, ami a túra szempontjából azért érdekes, mert

Akik jók matekból, azok már fel is szorozhatták, hogy ez alsó hangon háromszor 500 m szint, és akkor az útközbeni huplikat még nem is számoltuk… Egyszer Királyrétről fel a Nagy-Hidegre, aztán a Csarna-völgyből fel a Salgóvárra, végül a Magyar-völgyből megint fel a Nagy-Hidegre. A 42 km-es teljesítménytúra 2216 m szintet ígért, de nem ez volt benne a nehéz.

Itt hallhattunk olyan kommenteket, hogy „inkább egy combos emelkedő, mint ez!”, vagy pl. „tavaly lábszárközépig érő hó volt, és abban sokkal könnyebb volt menni”. Az tény, hogy nem lehetett rutinból robogni, minden egyes lépést gondosan meg kell ilyenkor tervezni, és még így is jó eséllyel borulunk néha. A technikás terep nagyon fárasztó, sokat kivett a versenyzőkből.

A rajt Királyréten volt, mi úgy indultunk el, hogy reggel még ne kelljen a lámpa, így már hunyorgó világosságban vágtunk neki a Palóc piroson a Magas-Taxnak. De a hegyet csak a visszaúton érintjük, egy éles balossal most letértünk a Cseresznyésfa parkolóhoz, hiszen itt kellett benyomni az első ellenőrző pecsétet a füzetünkbe. A parkolóból a K+ majd a K◼ jelzéseket követve jutottunk fel a 864 méteres Nagy-Hideg-hegyre,

Az ellenőrzőpont a felújítás miatt zárva tartó turistaház legelső kis szobájában volt, ahol a pecsét mellett egy-két bögre forró teát is magunkévá tehettünk.

Bár a Csóványos fele vezető útvonal a nagy-hideg-hegyi csúcsot elkerüli, túratársammal azért fölmentünk a csúcskőhöz, és most sem csalódtunk: remekül mutatott rajta a zúzmara. A Börzsöny legmagasabb hegye felé vezető útszakasz az egyik személyes kedvencem a hazai felhozatalból, a kissé elcsépelt winter wonderland plecsnit ezúttal is kiérdemelte a három km-es szakasz. Alul hó, a fákon zúzmara, köztük pedig köd, mesebeli fekete-fehér tájban caplattunk, és csak az egyre fogyó futók színes hacukái vittek színt a látványba.

A Hangyás-bércre semmi értelme nem volt most kitérőt tenni, zéró kilátásra lett volna csak kilátásunk, ahogy a csóványosi kilátóra sem lépcsőztünk fel a felhőben. Bepecsételtük a kötelezőt, haraptunk egy falat kaját, és már haladtunk is tovább Kemence irányába a zöldön. A hóhatár alatt kezdődött a már említett necces terep,

A Sas-út csodaszép, kilátópontokkal is gazdagon tűzdelt szikláiról remek panorámánk nyílt a ködre, alig-alig sejlett csak fel a kaldera öt km-re levő másik széle. Brutál lejtőn ereszkedtünk le a Csarna-patak kereken 300 méteren húzódó völgyébe a Fekete-völgyi vadászházhoz, ahol a Kemencei Erdei Múzeumvasút végállomása is van. Sajnos vonatot épp nem láttunk, ahogy kenyeret sem az ellenőrzőponton, így az egyébként guszta disznózsír-hagyma kombót inkább kihagytuk így magában.

De legalább mászhatunk fel újra a vulkánra, igaz, a kalderának ez a nyugati pereme kicsit alacsonyabbra sikerült, mint a keleti. A legmagasabb pontja a Salgóvár 715-ön, de addig is több olyan 600 fölötti helyszínt is érintettünk, ahonnan tiszta időben remek kilátás nyílna a vulkán katlanába.

Sajnos a Jancsi-hegy és a Holló-kő sem volt így túl látványos, a Salgóvárnál viszont az óriási szikla némiképp feledtette a túra talán legnehezebb szakaszának a kínjait: a Vár-nyeregtől a Vár-bércig tartó 350 méter minden centiméteréért küzdeni kellett a meredek, extra csúszósra fagyott hegyoldalon. A várban viszont újabb bélyegzés várt, plusz egy kis meleget is begyűjtöttünk a tábortűznél.

Némi lejtőzés után elégedetten mehettünk tovább a 714 m magas Magyar-hegy felé, majd tovább Nagybörzsönynek, ahol a falu határában fordultunk vissza meredeken a Börzsöny irányába a kéken. Megint 300 méteren vagyunk, úgyhogy következett a túra utolsó nagy hegymenete, de előbb még pár percre megpihentünk az ellenőrzőponton. Ez egy fullextrás pont volt,

Ahogy az erdészeti úton óvatosan emelkedtünk a Magyar-völgyben Bányapuszta felé, úgy vette át a Kárpátia lendületes tempóját a finoman csörgedező patak diszkrét csobogása. A tempónk is valami hasonló dinamikát követett: Bányapusztáig alig emelkedtünk 150 métert, aztán bevadult a vulkánoldal. Pintér-hegyese volt az első keményebb ellenfél, ami 656 méterével újra fölemelt minket a kaldera szintjére. A tíz méterrel magasabb Kis-Hideg-hegy ehhez képest semmiség volt, de a Hanák-réten az útvonalat ismerőknek minden maradék mosolya lefagyott az arcáról.

Ilyen: szűk 1 km-en 150 métert mászunk, közben újra a hóban találjuk magunkat, a köd mind sűrűbb, és sötétedni is kezd. Azon morfondírozom, hogy ebben a ködös kékórában milyen jól mutatnának a túratársak fejlámpával, de senki nem kezd most el ezzel bíbelődni, hiszen itt a ház, az ellenőrzőpont már ellenőrzött minőségű teával, ahol úgyis megállunk. Tanulság: ehhez a képhez kb. fél órával korábban el kell indulni Királyrétről…

Rég esett már ilyen jól menzatea, azért már kezdtük érezni a lábainkban a 2200 méternyi szintet – hoppá, innen nincs több mászás, csak lefele megyünk úgy 6-7 km-en át! Ez a felismerés, a tea és a célban lebegő gulyás képe egészen működő motivációt adott, hogy nekiessük a túra végső, igazából legkönnyebb szakaszának.

Már teljesen sötétben kezdtünk leereszkedni a Nagy-Hidegről a fejlámpáinkkal felvértezve. Lehetett volna méregetni, kié nagyobb, de ebben a ködben már sokra nem megy az ember az ezer lumennel… A havas erdőben a negyede is bőven elég, hogy szépen belássuk a környező tájat is, és ne csak a túlélésre kelljen koncentrálnunk.

Az itiner szerint az utolsó ellenőrzőpont a Taxi-réten vár ránk. A Taxi-réten nem találtunk pontot, így némi aggodalommal indultunk tovább, de hát csak nem vétettük el?! Nem vétettük el, 200 méterrel később a Grófi út közepén halványan pislákoló tábortűzhöz közeledtünk, ahol gyors pacsi és pecsét után máris battyogtunk tovább a piroson Királyrét felé.

Begyűjtöttük a jól megérdemelt zsákmányokat, az oklevelet, a jelvényt és a forró gulyást, aminél finomabb ételt ott és akkor elképzelni sem tudtunk volna. A Börzsönyi Vulkántúra remek rendezvény, aki szereti a kihívásokat, annak itt a helye!