Az elmúlt napok időjárása lehetővé tette, hogy a magasabb hegycsúcsokra felkapaszkodó természetjárók szebbnél szebb felhőtengerben úszó szigetvilágot és napsütésben ragyogó, deres erdőtájat örökítsenek meg, nem kis irigykedést kiváltva a szürke és fojtogató ködréteg alatt ragadtakban. Ezzel mi is így voltunk, ezért túratársammal az egyik legtutibb helyszínt szemeltük ki a mások által megosztott egyedi tájélmény átéléséhez, mégpedig a mesésen szép Bükk-fennsíkot, ahol a 900 méter feletti szint és a közelmúlt aránylag alacsony ködmagassága elvileg garantálta a felhő feletti kilátást. Indulás előtt tájékozódtunk a meteorológia adatokról, a várható felhőalap és felhőborítottsági értékekről, majd a biztató előrejelzés arra ösztökéltek minket, hogy idővesztegetés nélkül egészen a fennsíkon fekvő Olasz-kapuig autózzunk. Itt különváltunk, és ki-ki a maga útján indult a kék ég és a hegyvonulat alatt elterülő habfürdőre emlékeztető felhőréteg megcsodálására.

Ilyesmi látványban reménykedtünk (Ez a kép a Csóványoson készült)

1 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Fagyvirágos csodavilágban
Verőfényes napsütésben, szikrázó zúzmarás tájban vágtam neki az erdő zimankós magányának, ami az idevezető hosszú és egyhangú szürkeségbe burkolózott autózás után valósággal felvillanyozott. Az elém táruló fagyos világ sejtelmes mozdulatlanságában még a leheletem is csak lassan, dermedten lebegett, és legszívesebben magam is csak egy darabja, része lettem volna az erdő mindent átható statikus állapotának, nem pedig zajosan csörtető vendége. Lábaimat ugyanakkor hajtotta a várva várt ködpamlagos panoráma, illetve a -5°C-os hőmérséklet is, ami egy-egy bámészkodós megállás során már-már kezdett csontig hatoló lenni.

Szikrázó téli fények varázsoltak életet a kietlen tájba

2 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Erőtlen napsugarak ragyogtatták a fák téli díszleteit, varázslatos atmoszférát teremtve a Bükk-fennsík lágyan hullámzó rengetegébe, amely bárki erre járót elbűvölt volna. Most viszont csak én voltam itt, s ettől teljesen a magaménak érezhettem a természet eme mesebeli pillanatát, amiben az idő és a tér öröknek ható menedéknek tűnt. Ebben a hangulatban tartottam a festői kilátást ígérő Tar-kő irányába, útba ejtve a Bükk egyik kuriózumát, egy nem mindennapi látványt nyújtó sziklaüreget.

A Körös-barlang hatalmas ablakán át egészen egyedi perspektívából látjuk az erdőt

4 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Kapcsolódó cikkek

A Bükk egyik legszebb szurdokában – Csondró-völgy

Tovább

Kéktúra: téli éjszaka egy bükki barlangban

Tovább

A Körös-barlang ablakában
Hazánk legnagyobb tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő barlangja a turisták által is szabadon látogatható Körös-barlang. Az 1993 óta fokozottan védett inaktív forrásbarlang legfőbb attrakcióját a tágas, felszínre nyíló mennyezeti ablaka adja, ami a mészkőben kialakult barlangoknál egyáltalán nem ritka jelenség, viszont annál izgalmasabbá teszik a járat látványát. Ez az „ablak” számos fotóötletet ad a turistáknak, illetve a hely egyedi hangulata is hozzájárul, hogy itt hosszabb időt eltöltsünk a szemlélődéssel. Magam is így tettem, miközben misztikus ködfoszlányok kezdték körbelengni a vadregényes sziklatömböt.

Egyedi kilátás a barlangból

5 / 15

Fotó: Gulyás Attila

6 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Vegyes érzésekkel haladtam tovább a fennsík deres és egyre inkább ködfátyollal lepett hatalmas sziklakertjében. Kénytelen voltam végignézni, ahogy a hepehupás táj mélyebb részeire lassan bekúszik az ünneprontó szürkeség, majd a pompás bükkök fehérlő díszeit is magába olvasztva körös-körül némán szétterül. Tudtam, ebből már aligha lesz panorámafotózás, de a természet eme hódító látványosságának is megvolt a maga fennkölt szépsége és magával ragadó titokzatos légköre, ami némiképp kárpótolt az elvesztett élményért.

Fagyvirágos díszek lepték a fákat és a köveket egyaránt

8 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Módosítottam az útiterveim, és már nem siettem sehova. Konstatáltam, hogy ez alkalommal nem állhatok a felhők felett, tekintetem nem merülhet el egyik kedvenc helyem napsütötte felhőtengerének végtelenjébe. Maradt a tájra rátelepedő rideg téli zordság, a misztikus fénytelenség varázsának átélése, ami a terepen számomra sose volt rémisztő vagy lehangoló, idegen vagy taszító, mint sokaknak. Szeretem a mindent elfedő ködöt, mint a természet számos más barátságtalannak ítélt időjárási tényezőjét. Ezek a körülmények nekem csak fokozzák a vadonélményt, amit vízhatlan és meleg ruházatom biztonságos menedékéből meghittséggel szemlélek.

Egy igazi nomád hegyi menedék

10 / 15

Fotó: Lánczi Péter

A Cserepes-kő sziklaodújánál
Miután okafogyottá vált a Tar-kői úti célom, a kék jelzésen egy igazi hegyi menedék felé vettem az irányt. A Cserepes-kő kultikus barlangszállását sokan ismerik, már csak az Országos Kéktúra egyik igazolópontjaként is, de a nomád táborozást kedvelő kalandoroknak nem a pecsét, hanem a rusztikus élmény jut egyből az eszükbe. A jellegzetes hasadék félköríves bejárata mögött egy fapriccsel és vaskályhával szerelt menedéket találunk, illetve masszív füstszagot, amit hamar meg lehet szokni, ha nem vagyunk finnyásak. Sajnos a menedék nem teljesen vízhatlan, amit a plafonra rögzített nem túl esztétikus nejlonok is jeleznek. A mészkövön átszivárgó nedvesség ugyanis időnként hangos koppanással zörgeti a műanyagot, s ez némiképp elvesz a hely bájából.

A plafonról csüngő nejlont leszámítva egészen takaros a kis menedék

12 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Részleteiben és összeségében is lenyűgöző a téli világ

13 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Egyre vastagabb ködben a Bükkre oly jellemző ördögszántások között haladtam, miközben az elszaladt idő lassan kezdte elsötétíteni az erdőt. Túratársam – aki szintén csalódott a beígért alacsony felhőtakaró miatt – új találkozópontunkon, Bélapátfalván várt rám az autóval. A Pes-kő-kapu és a hegyhát boronált sziklamezője után már a piros jelzéseket követve ereszkedtem a végcélhoz, ekkor már kissé eltelve az erdő és a tél magányos légkörével. A látótáv lecsökkent, a sötétedő szürkeség vak homályba veszejtette a tájat, a lépteim pedig monotonná, unottá váltak. Nem mintha az éjszakai erdőnek ne lenne kelleme – amit én egyébként szeretek –, de a hosszú, szemlélődéssel töltött megállók kissé áthűtöttek és elcsigáztak.

Végtelen csend honol a ködfátyolos erdőben

14 / 15

Fotó: Lánczi Péter

Elszámoltam az időt, és már sötétben poroszkáltam le a hegyről. Fejlámpám fényében még sűrűbbnek hatott a mindent körbevevő fehérség, szinte az orrom hegyig sem láttam. De a hegylábtól levezető aszfaltút már könnyen követhető úttal szolgált egészen a település határában fekvő horgásztóig. Itt ért véget téli élménykavalkádom, ami ha felhőpaplanos panorámát nem is, de fagyvirágos erdőt és lenyűgöző sziklavilágot, illetve magával ragadó ködtengeres hangulatot kínált hazánk egyik legszebb, minden évszakban gyönyörű, egyedi látképet és élményt nyújtó vidékén.

A cikk először 2020 decemberében jelent meg.