A cárok festőjének nyomában Külső-Somogyban 1. rész
Folytattuk a Dél-Dunántúli Piros Túrát, és első tavaszi gyaloglatunkon is a két gépesített járműves logisztikát preferáltuk, egyiket a Kapolyi elágazásnál hagytuk, a másikat pedig Nagybábonyban, egy hatalmas nyárfa árnyékában parkoltunk le. Indulás előtt elvégeztünk pár békebeli tornamutatványt, nyújtást, és ezúttal láss csodát, egyetlen nézőnk sem akadt. Talán csak egy kóbor macska slisszant el farkát behúzva, mikor rápillantott a csodabogarakra, akik nagyon furcsa mozdulatokat tettek, amilyeneket ő eddig még nem látott.
Bemelegedvén ütemes trappolásba kezdtünk a Tengődre vezető erdei aszfalton. Először az 1906-os végleges átadást követően a Magyar Királyi Államvasutak kezelte Siófok - Kaposvár közötti mellékvonalat értük el, mely napjainkra az egyik legrettegettebb vasútvonal dicső jelzővel bír, lévén a 100 km-es távon bő három óra a menetidő a helyenként kritikán aluli minőségű pályán.
A sínpár megörökítését követően máris a Csillagó-hegy 300 méteres magasságában eredő és a Sió-csatorna felé igyekvő Kis-Koppány medre fölött keltünk át a közúti hídon. Bő 1300 lépést követően hagytuk el a meglepően forgalmas erdészeti aszfaltot és csaptunk bele a Csapóné-hegy 270 métert meghaladó magasságának bevételébe.
Széles kaszálóból alig észrevehető jelek mellett haladva kanyarodtunk be a sűrű erdőbe, mely hamarosan be is zárult fölöttünk.
Az enyhe időjárásnak köszönhetően már rengeteg virág nyílott, melyek közül férfiasan be kell valljam, sokat egyáltalán nem ismertünk. Üröm az örömben, hogy a valóságos virágszőnyeg mellett szemétszőnyegen is át kellett caplassunk, de ezek a zavaró halmok, ahogy egyre beljebb, feljebb hatoltunk az erdőben, szerencsére elmaradtak. Elég küzdelmes rész volt, jó pár meredek szakaszt kellett megmásszunk, miközben nagyon sok kidőlt, kivágott fát kellett kerülgessünk. Első menyasszonyom el is nevezte a szakaszt "mini Buroknak". Ahogy az ösvényeken elértük a gerincet, egy széles földútnál a környezet is egycsapásra megváltozott, szép szálas erdőben értük el az imént elhagyott aszfaltot. Egy pillanatra el is révedtem rajta, vajon hány túrázó választja a sokkal egyszerűbb, könnyebb szerpentint, hogy elérjék a Csapóné-hegy és a Dékány-hegy közötti nyerget.
A kereszteződésben lévő kellemes hangulatú pihenőnél frissítettünk, majd a hangulatos, rendezett Csalányi-erdőben emelkedtünk mai csúcspontunk irányába, a 283 méter magas csúcsra. Ahhoz, hogy ezt elérjük, bizony egy jó másfél kilométeres kitérőt is meg kellett tegyünk, de nem azért, hogy elmondhassuk, hogy bevettük a Dékány-hegyet, hanem egy másik túramozgalom miatt fel kellett, hogy keressük a csúcsra 1985-ben épült geodéziai tornyot, hogy leolvashassuk róla az igazolókódot. Ha már így esett, a toronynál benyomtuk a mai nap csúcscsokiját, hisz magasabbra ma már nem fogunk hágni.
Visszatalálva a piros sávra hosszan kanyarogtunk a szálerdőben, de sajnos szemünket és kedvünket nagyon rontotta a hatalmas tarvágás, melynek végterméke az út két oldalára, magasra halmozott méterfa között valóságos fafolyosón haladtunk hosszú percekig.
Flikk-flakk kanyarok után kiléptünk az erdőből és hatalmas szántók mellett kanyarogtunk tovább Tab és Kánya határán. Sok-sok lépést tettünk meg a mezsgyén és élveztük a gerincről elénk táruló Zselic látványát, melynek dombjai mögött még a Mecsek nagyobb csúcsai is jól kivehetőek voltak, sőt a nap sugarai még a misinai adótorony üvegjein is meg-meg csillantak. Az Ősi-dűlő hatalmas parcellái mellett jártunk, melyeket a nem oly régi múltban hatalmas erdőségek borítottak, de eleink csillapíthatatlan mohósága a művelt földek iránt megpecsételték ezek sorsát, pedig még a 19. században is igaz volt a mondás: „Nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben!”
Óriás póznák tartotta magasfeszültség alatt keltünk át, melyből épp a Kossuth rádió szólt. A kultúrprogram után hamarosan éles északnyugati fordulatot vettünk, és betonútra váltottunk. Elértük Tab szőlőhegyét. Présházak között kalandoztunk, lestük, van-e valahol élet és betolhatunk-e egy jó fröccsöt, de ezen a tavaszi szombat reggelen sehol nem láttunk életjelet, így maradt a jó öreg falmelléki.
Három horhosban vezető letörést követően érkeztünk meg az észak-somogyi város első házaihoz, mely elsősorban a híradástechnikai cégeiről híres, hiszen nem oly régmúltban az ország vezető híradásipari cégének, a Videotonnak itt volt egy gyáregysége, mely bizony sok száz környékbelinek biztosította a megélhetését. Aztán az esztelen privatizáció során megszűnt az ország egyik mintacége, helyette pedig külföldi multi telepedett meg a gyáregységben, modernebb technikával, és bizony kevesebb emberi erővel. Így múlik el a világ dicsősége!
Érdekes díszítésű omladozó putriszerűség mellett haladtunk el, majd Tab Hannapi stadionjánál újfent kereszteztük a 35-ös mellékvonalat és máris a város főutcáján kötöttünk ki.
Közben azért persze elmerengtünk a régmúlton, hisz mégiscsak egy Árpád-kori település járdáját koptattuk.
1211-ben még csak villa Thob alakban említik, ekkor a már bejárt falvak fontosabb települések voltak a Kis-Koppány medencéjében. Az 1300-as évek elején már saját temploma van a településnek, de a tulajdonviszonyok nagyon sokat változtak a hatalmi villongások során, rengeteg országos méltóság volt rövidebb- hosszabb ideig hűbérura a falunak. A török korban evidens, hogy oszmán kézre kerül, ekkoriban a defterek 12 adózó házat említenek, de a végvári csatározások következtében kihal a település, legközelebb csak 1660-ban említik a szigligeti vár tartozékaként. Buda felszabadulását követően kezdenek visszaszivárogni a régi lakosok, de az élet csak 1712. után tér vissza, amikor magyar, német és tót telepeseket hoznak a birtokosok.
Megkezdődik Tab lassú felvirágzása, és lassan a térség központjává növi ki magát, zsidó kereskedők telepednek meg és országszerte ismert téglagyár kezdi meg működését. Mezőváros, majd járási székhely lesz, de a két világégés megakasztja a fejlődést, sok száz életerős férfi veszett oda a háborúk poklában. 1944-től Somogy megye egyik legnagyobb gettója működik itt, ahonnan a szerelvények egyenest Auschwitzba vitték a megtévesztett áldozatokat, akik azt hitték, munkaszolgálatra viszi őket. A "dicső" Vörös hadsereg 1944 decemberében „szabadítja” fel a falut, majd egészen a rendszerváltásig itt volt az egyik legnagyobb laktanyájuk. Tab 1989-ben kapott városi rangot, majd 2013-ban visszakapta járási székhely státuszát. Leghíresebb szülöttei Takáts Gyula költő és Nagy Ferenc fafaragó, kinek tiszteletére galéria is működik a városban. Legszebb épülete a klasszicista Welsersheimb-kastély, mely napjainkban szociális otthonként működik, és nem látogatható.
Szombat reggel meglepően nyüzsgő élet jeleit láttuk a kisvárosban. Tab fő nevezetességének számító a 18. században épült barokk Utolsó vacsora római katolikus templom, mely műemléki védettség alatt áll, kiesett útvonalunkból, csakúgy, mint a református és az evangélikus templom. A viszonylag korai órán, 9-et ütött a toronyóra, pedig még a Nagy Ferenc Galéria ajtaján is hatalmas lakat lógott, így Tab látnivalóiból egyedül a 2000-ben felavatott Szent István lovasszobrát tudtuk „megvizuálni”, mely a csallóközi születésű Nagy Benedek szobrászművész alkotása. Azonban volt még egy fontos feladatunk, hisz igazolni kellett ellenőrző füzeteinkbe, hogy itt jártunk. Az adminisztrációt a galéria előtt lévő információs táblánál ejtettük meg. Kedvesem kicsit csavart a potmétereken, csak úgy elrongyoltunk a tűzoltószertár előtt, ahonnan természetesen nem hiányozhatott a Szent Flórián szobra sem.
Innen pár lépés múlva elkezdtünk kikapaszkodni a Kis-Koppány völgyéből, a jobbra átot a Welsersheimb kastélynál vezényelték jelzéseink. Tettünk egy próbát, hátha be tudunk jutni a város leghíresebb műemlékéhez, de ezúttal udvarias elutasításban volt részünk a lakók nyugalmára hivatkozva. Hosszan kapaszkodtunk a külvárosi utcán, egyre lepukkantabb épületeket, illegális szemétlerakónak használt homokbányát hagytunk el. Az utolsó épületeket követően elértük a 210 méter magas Kis-mező gerincét, amelyről elég pazar panoráma tárult elénk a környékről. Meglepő módon hatalmas szántók között rúgtuk a jó öreg somogyi port, üdvözlésünkre előreszaladt Bótapuszta öreg, éber őre, hogy díszkíséretével érkezzünk be a Zalához tartozó Bótapusztára.
Folytatása következik.
A Júliai-Alpok legszebb menedékházában aludtunk
2024.07.06.Fenyőillat, frissen csörgedező patakok, távoli kolompszó a hajnali ködben – talán hasonló kifejezésekkel kezdené Jókai, ha a Júliai-Alpokról kellene tájleírást adnia. Kora nyári túránk esetében azonban a kevésbé giccses „szaharai por” és a „mentőhelikopter-berregés” kulcsszavakat is muszáj lesz használnunk. Ottalvós csúcsmászás via ferratával, haladóknak.
→ Tovább
Mályinkai kőtúra pazar panorámákkal
2024.07.03.A Bükk kevésbé ismert, ám annál látványosabb panorámával szolgáló szikláit barangolhatjuk be egy Mályinkáról indított körtúrával.
→ Tovább
Rapid túra a Pinka szurdokában
2024.06.27.Akár évmilliókról is beszélhetünk, míg kialakult a ma látható meseszerű, vadregényes Pinka-szurdok, mely persze csak igen jóindulattal vethető össze más nagy testvéreivel, de érintetlensége minden évszakban más báját mutatja meg, így Vas vármegye legmegejtőbb túraútvonalát fedezhetjük fel, ha eljutunk Felsőcsatárra, ahol más titkos csodákat is lesz módunk megismerni.
→ Tovább
