A cárok festőjének nyomában Külső-Somogyban – 2. rész
A Dél-Dunántúli Piros Túra Bábonymegyer-Kapoly közötti szakaszáról szóló beszámoló második részében Bótapusztától folytatjuk a túrát, elidőzünk a somogyi dombok rejtőzködő gyöngyszemében, Zalában, Zichy Mihály festőművész szülőfalujában, majd Kapolyon fejezzük be túránkat.
Az alig negyven lelket számláló Bótapusztán 1909-ben telepedtek meg a Felvidékről, Vágsellyéről érkező, szerencsét próbáló gazdák, és nem csak ők, de a leszármazottak is még ma is csak Kis-Sellyeként emlegetik a pusztát.
Bótapusztán aszfalt kanyarodott a lábunk alá, és azon vesztettük el az eddig megszerzett szintet. Leereszkedtünk le a picinyke Zala-patak völgyébe, majd megérkeztünk Zichy Mihály falujába, az Árpád- kori gyökerekkel bíró Zalába, mely ekkor a veszprémi káptalan birtoka volt. 1400-ban Zsigmond hűségéért Osztopáni Bálintnak adományozza, de 1478-ban az oklevelek már arról tudósítanak, hogy a település és a környéke Zichy György tulajdonában van. A Zichyek jól sáfárkodhattak a megszerzett vagyonnal, hisz Zala egészen a második világégés végeztéig a kezükön maradt. Az oszmán uralom alatt a falu jószerivel kihalt, a hagyomány azt tartja, hogy a Halomi-dűlőn a törökök valamilyen erősséget építettek, de erről a Magyar Kálmán – Nováki Gyula által összeállított szakkönyv, mely a somogyi várakat ismerteti, nem tesz említést. Valószínűleg a népnyelv a Halom-dűlőn talált halomsírokkal mossa egybe. A Római-korból származó halomsírról Csizmadia Gábor tesz említést a témában írt könyvében.
A török kiűzését követően lassú fejlődésnek indul Zala, olyannyira, hogy a 20. század elején majd ezer lélek élt a faluban, melynek lakossága mára alig 200 főre apadt.
Zala leghíresebb szülöttei Zichy Antal főrendházi tag, az MTA tagja és Zichy Mihály, az egyik leghíresebb honi festőink egyike, a magyar romantikus festészet úttörője, négy orosz cár udvari művésze, a grúzok nemzeti festője, aki ebben a kis Külső- Somogyi településen látta meg a napvilágot 1827 októberében.
Alkotásai láthatóak a lakóházából átalakított múzeumban, de Európa számos rangos képtárában is fellelhetőek, többek közt az Ermitázsban és a Tretyjakov Galériában is. Georgia (korábban Grúzia) fővárosában utcát neveztek el róla, lévén ő illusztrálta a grúz nemzeti eposzt, a Tigrisbőrös lovagot. Hazai alkotásai közül a legismertebb, hisz ezt majd mindenki látta már valahol, az Ember tragédiájához készült illusztráció-sorozata.
Zichy Mihály gondolkodására, világlátására legnagyobb hatással az európai irodalom legnagyobb alkotásai voltak, amelyekre a nagyapja könyvtárában talált rá. Itt ismerkedett meg Rousseau, Voltaire és Schiller eszmeiségével, az itt magába szívott tudás határozta meg a későbbi világpolgár gondolkodását, művészetét.
Kiemelkedő rajztehetsége már gyerekkorában megmutatkozott, de szülei más pályát szántak neki. Ő azonban mégis a képzőművészetet választotta.
Mindössze 15 évesen került Marastoni Jakab festő akadémiájára. Erről az időszakról idős korában így ír: „Marastoni szította lángra a pislogó parazsat, melynek meleg még most is, bár a hamu elijesztőleg halmozódott fel, éltetőleg hat rám”. 1846-ban itáliai tanulmányútja során eljut Velencébe, Lorettóba és Rómába is, 17 évesen pedig a kor egyik leghíresebb bécsi festőjének, Waldmüllernek a magántanítványa lett, és az ő ajánlásával kerül az orosz cári udvarba, mint rajztanító.
1847 decemberében érkezett Szentpétervárra, de az első években még mint retusőr dolgozik egy fotóműteremben, első komolyabb megbízását 1853-ban kapta a cári udvartól, 1856-ban pedig felkérték, hogy fesse meg II. Sándor koronázási ceremóniáját. A mű jól sikerülhetett, hisz 1859-ben kinevezték a cár első számú udvari festőjének. Ez a megbízása 15 évig tartott, ezen idő alatt több mint 500 kép került ki a kezei közül, mely a cári család mindennapjait örökítette meg. A kezdeti időkben bizony megtapasztalta a művészek sanyarú életét, pénztelenségét is. Ezekben az években ismerkedett meg feleségével, az észt főnemesi családból származó Jersova Alekszandrával, akivel évekig vadházasságban éltek, és az ekkor született gyermekeik is törvényen kívülinek számítottak. Később Szentpéterváron a katolikus templomban legalizálták az együttélésüket, de az akkori orosz törvények szerint házasságuk érvénytelennek számított.
Az Oroszországban töltött évek alatt Zichy rendszeresen hazatért Zalára, általában a nyarakat töltötték itt, de ekkoriban beutazta egész Nyugat-Európát is, ahol a kor számtalan jeles művészével ismerkedett meg, kötött barátságot. 1874-ben otthagyta Szentpétervárt, és a művészet akkori fővárosába, Párizsba költözött, és ott alkottott tovább.
Zichy Mihály 1881., Bécs
1880-ban alig egy esztendőt újra az ősi, zalai családi fészekben töltött, ahonnan a Kaukázusba utazott, ahol elsősorban Grúzia világa fogta meg. Beutazta az egész országot, és ekkor készítette el a grúz nemzeti eposz illusztrációját is. 1883-tól újra a cári udvarban vállal állást, és III. Sándor udvari festője lesz. Ez az újabb ciklus kisebb megszakításokkal egészen haláláig tartott. A cári udvarban kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint négy évtizedig szolgálta az orosz uralkodókat, I. Miklóst, II. Sándort, III. Sándort és II. Miklóst. Zichy oroszországi szerepét jól kifejezi Pintér Ákos, aki ekkoriban a Pesti Napló szentpétervári tudósítója volt:
Ez a látogatási hullám a Zalán eltöltött időszakokra is éppúgy érvényes, hisz birtokán az összes jeles magyar megfordult vizitálni, de a művész szívesen fogadta az egyszerű falubelijeit, kiknek szívesen magyarázott az alkotásairól. Egy ízben Jókai Mór is felkereste a kalandos életű világpolgárt és talán a legjellemzőbb leírással írta le a művészt:
A legnagyobb hatású műve, a viharos utat bejáró és a párizsi világkiállításra (1878) készült A rombolás géniuszának diadala, melyet az egyházi méltóságok nem is engedtek kiállítani. A századforduló környékén elkezdett betegeskedni, egyre rosszabb állapotba került és 1906. február 28-ának éjjelén megszűnt a szívverése. Pétervárott halt meg, de holttestét hazaszállították, mely március 17-én érkezett Budapestre, ahol a Fiumei úti sírkert díszparcellájában helyezték örök nyugalomra.
A Zichy kúriát az 1790-es években kezdték építeni, akkortól ez a család fészke. Zichy Mihály itt született ide tért vissza időről időre, és a zaklatott oroszországi viszonyok miatt családját is ide menekítette.
A Zichy kiállítást először 1979-ben nyitották meg a kúriában, de a leromlott állapotú épületet az 1990-es években fel kellett újítani, Az átrendezést követően a megnyitónak megadva a rangját, maga Göncz Árpád akkori köztársasági elnök adta át 1992-ben. A gyűjtemény megőrzésében nagy szerepe volt Zichy Mihály leszármazottainak, elsősorban Csicsery-Rónay Istvánnak, a festőművész dédunokájának.
Bizony ezt a hosszú történetet már a tájvédelmi oltalom alatt álló tízhektáros park árnyas vasfái és szelídgesztenyefái alatt sétálva fejeztem be. Visszafele egy hatalmas ágyúlövedékre lettünk figyelmesek, melynek eredetéhez hosszú kutakodásra volt szükségem. Mint kiderült ez nem is emlékmű, hanem nemes egyszerűséggel egy síremlék. Az anekdota úgy tartja, hogy Zichy Mihály egyik unokája férjének volt egy kedvenc lova, amellyel végigharcolta az első világháborút. Amikor a nemes pej elpusztult, ezt a síremléket állíttatta neki. A mintegy egyméteres lövedék mellett egy roskadozó pihenőhelyet is kialakítottak, melynek egyik padjánál mi is letelepedtünk. Mivel a túra felénél jártunk, beállítottuk koffein- és energiaszintünket, melynek végeztével elbattyogtunk a múzeum bejáratáig beütni az "itt jártunk"-igazolást az ítinerjeinkbe. A múzeum meglátogatását, most köszönettel kihagytuk, mivel alig egy hónapja már felderítettük ezt a csodás épületet.
Rápillantva az órámra majd elájultam, több mint másfél óra alatt tettük meg a legutóbbi négy kilométerünket.
Valahol eltököltük az időt. Így most én kértem állandó túratársamat, felvezetőmet, hogy emeljen a tempón, hisz délután egy másik programunk van, és messze még az autónk. Több se kellett neki, és máris a jól ismert slágert énekelhettük: "Kapcsold az ötödik sebességet!”.
Lendületes tempóban kapaszkodtunk az enyhén emelkedő utcán, majd a falu után előbb a Halászrét, majd a Szappanos-dűlő szántói között, a zalai szőlőhegy árnyékában. Bő három kilométer után erős letörés következett, majd egy vadregényes mélyútban ereszkedtünk le Külső-Somogy egyik legjelentősebb vízfolyásának, a Jaba-pataknak a völgyébe.
A patak Pusztaszemesnél ered és Ádánd határában egyesül a Kis-Koppánnyal, hogy a Sión, majd a Dunán keresztül elérje a Fekete-tengert. Már sokszor morfondíroztam rajta, hogy mi vezethette a potentátokat, hogy lehozzák ebbe a jellegtelen völgybe a DDP útvonalát. A gerincen is át lehetne menni, a szántók melletti szép szekérúton Kapolyba, de nem, inkább tegyünk egy felesleges kurflit, hogy meglegyen a 300 km feletti távolság. Kereshettek volna erre szebb helyet is!
No, mindegy. Leérve a Jaba völgyébe és átkelvén a patakon a mai napra szánt dzsungelharc következett volna, de nem voltam hajlandó végigvergődni a bokros, szedres részen. Inkább kimentünk a pár méterre lévő poros szekérútra, és azon slattyogtunk kényelmesen, nem összekaristolva magunkat. Ötszáz métert ha mentünk ezen az alternatív úton, közben újabb patakátkelés a Bálványosi-patakon, és már meg is érkeztünk a Jaba újabb hídjához, melyen újfent a víz fölött jártunk.
Hangulatos legelőn, vadkörtefák, vadalmafák árnyékában vágtunk át és léptünk be újfent az erdőbe, hogy az imént elvesztett bő 80 méter szintet egy kiadós mászással újra visszaszerezzük. Nem mondom, hogy jólesett!
Most a változatosság kedvéért a Szappanos-dűlő nyugati oldalán váltottunk gerincvándorlásba a hatalmas szántók között, melyeket mondanom sem kell, hogy a nem épp régmúltban még hatalmas erdő fedett. Jó két kilométert rúgtuk a jó öreg somogyi homokot, mígnem egy hangulatos löszmélyútban ereszkedtünk a falu felé, közben a löszfalba vájt omladozó pincék sora mellett rongyoltunk el és élveztük a rengeteg nyíló ibolya bódító illatát. Hatalmas felüdülés volt beérni Kapoly első házaihoz, jött is a szokásos csatakiáltás.
Csak eggyel nem számoltam, hogy az autónk bő 3 km-re van még. Mikor ez tudatosult szerénységemben, bizony a jókedv is alábbhagyott. Egyet megtanultam: nagyon hosszú falu ez a Kapoly!
A dombok közé zárt 600 lelkes zsáktelepülésről először a 12. század második felében olvashatunk III. Béla adománylevelében, tehát most is egy Árpád-kori település utcáin koptatjuk bakancsaink talpát. A község osztozott a környékbeli települések sorsában, adták-vették a főurak, rengeteg tulajdonosa volt az évszázadok alatt. Megsínylette a török kort, majd az 1855-ös kolerajárvány sem kerülte el, ekkor megtizedelődött a lakosság. A 20. század elején több mint 1200-an lakták, mely mára megfeleződött.
Leghíresebb lakója a 20. század magyar történelmének meghatározó alakja Czermanik János József, alias Kádár János volt, aki a nevelőszüleinél három hónapos korától itt töltötte gyermekéveit, emlékét a zűrösen felújított Kádár-ház őrizte, míg nem fordult a politika kereke, azóta romos állapotban leledzik, nem oly rég vette meg egy alföldi illető. A történet non-plus ultrája, hogy a túlbuzgó Havasi elvtárs nem is azt a házat alakíttatta át, melyben a gyerek Kádár cseperedett, hanem a szomszédét, mert azt könnyebben, olcsóbban tudta kisajátíttatni. Ugyanakkor erről az egész emlékház mizériáról maga Kádár semmit nem tudott, hisz közismert szerénysége nem engedte volna, hogy megcsinálják. Korrajz a '80-as évek Magyarországáról.
Kihalt faluban értük el az igazolópontot, mely a bezárt kocsma előtt található. Az adminisztrációt követően rongyoltunk tovább a hosszú falun. Valóságos felüdülés volt bő 25 km megtételét követően célba csapni a Kapolyi-elágazás buszmegállójánál. Autóba pattanva begyűjtöttük a másik gépesített járművet és hazarongyoltunk, de útközben egy étteremben megjutalmaztuk magunkat egy fenséges estebéddel, és persze hazaérve a szokásos pezsgődurrantás sem maradhatott el.
Rapid túra a Pinka szurdokában
2024.06.27.Akár évmilliókról is beszélhetünk, míg kialakult a ma látható meseszerű, vadregényes Pinka-szurdok, mely persze csak igen jóindulattal vethető össze más nagy testvéreivel, de érintetlensége minden évszakban más báját mutatja meg, így Vas vármegye legmegejtőbb túraútvonalát fedezhetjük fel, ha eljutunk Felsőcsatárra, ahol más titkos csodákat is lesz módunk megismerni.
→ Tovább
A cárok festőjének nyomában Külső-Somogyban 1. rész
2024.06.21.Folytattuk a Dél-Dunántúli Piros Túrát, és első tavaszi gyaloglatunkon is a két gépesített járműves logisztikát preferáltuk, egyiket a Kapolyi elágazásnál hagytuk, a másikat pedig Nagybábonyban, egy hatalmas nyárfa árnyékában parkoltunk le. Indulás előtt elvégeztünk pár békebeli tornamutatványt, nyújtást, és ezúttal láss csodát, egyetlen nézőnk sem akadt. Talán csak egy kóbor macska slisszant el farkát behúzva, mikor rápillantott a csodabogarakra, akik nagyon furcsa mozdulatokat tettek, amilyeneket ő eddig még nem látott.
→ Tovább
Turistaparadicsom turisták nélkül – A zseniális Zselic
2024.06.13.Otthonomtól távol, szívemhez közel, ilyen a Zselic nekem. Már éltes túrázó voltam, mikor felfedeztem magamnak. Azóta másikkal is igyekszem megszerettetni.
→ Tovább
