A Dél-dunántúli Piros túramozgalom a Sárköz széléről, a Szekszárdi-dombságon keresztül a Mecsek 5-600 méteres csúcsaira emelkedik, majd a Zselic dombjai között ismerkedhetünk a régmúlt betyárvilágával, hogy végül Kaposvár után egy sokak által ismeretlen tájon felfedezzük Külső-Somogy zárt világát, majd a végén a mindig nyüzsgő Siófokon csaphatunk célba, a víztoronynál.

Mára egy rövidebb etapot szemeltünk ki, és azt kötöttük össze a Somogy megyei Természetbarátok emléknapján szervezett Töröcskei Emléktúrával, melyet hagyományosan május utolsó szombatján szervez a Somogy Megyei Természetbarát Szövetség.

Az ünnepség menetrendje is hagyományosnak mondható. Először a megyei szövetség és az egyesületek képviselői elhelyezik a megemlékezés koszorúit, szalagjait az emlékműnél.

A Természetbarát-emlékművet 1982-ben avatták fel, a szervezett somogyi turistáskodás megalapításának 70. évfordulóján, ugyanis az 1912-ben Mojzer Imre nyomdász vezetésével megszervezett „Természetbarátok Turista Egyesületének Kaposvári Csoportja” az első ilyen szervezet volt Somogy megyében. A somogyi turistáskodás gyökerei azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza, hisz azt minden jel szerint Balla Pál erdésznek köszönhetjük, aki 1770. május elején a várost meglátogató II. József trónörökös tiszteletére forrást foglalt a város déli határában, egy vadregényes völgyben.

Az erdészről elnevezett Balla-kút aztán kirándulások kedvelt célpontjává vált a városi polgárság számára. Az emlékoszlopot Merendy József tervei alapján állították, és a városszépítő egyesület elnöke avatta fel. 2012-ben, a 100 éves évfordulón pedig a Somogy Megyei Természetbarát Szövetség újította fel.

A néma főhajtás után a résztvevők közösen elénekelték a Himnuszt és a Szózatot, majd Balázs László megyei elnök beszámolt az elmúlt év eredményeiről, az elvégzett munkákról (jelzésfestés, új turistautak létrehozása), és felvázolta az előttünk álló időszak terveit. Ezután kiosztotta az emlékbögréket, amiket az elmúlt évben kiemelkedő munkát végző sporttársaknak ítéltek oda a megyei egyesületek ajánlása alapján. Nagy meglepetésünkre mi hárman (feleségem, Csernus L. Gábor és szerénységem), a Dél-balatoni Várak túramozgalom megalkotói, mozgatói is részesültünk a fényképünkkel ellátott díjazásban. Nagy megtiszteltetés ez számunkra!

Az ünnepség után a szép számú résztvevő átvonult a Vackor tanyára, ahol a szövetség jóvoltából szendvicset és üdítőt szolgáltak fel. A bátrabbak azonban saját kontóra keményebb italokat is elfogyaszthattak, élén a hely specialitásával, a vackorpálinkával, melyet csapolt sörrel, ne adj isten fröccsel kísérhettünk le. A kötetlen beszélgetést követően pedig ki-ki egyénileg lépett a távozás mezejére.

Kedvesemnek és nekem azonban rendhagyó volt ez az emléktúra, hisz összekapcsoltuk a kellemest a hasznossal, és egy füst alatt egy rapid túrát is lenyomtunk a DDP-n. Kiindulási pontnak Kaposváron a vasútállomást néztük ki, de a mellette lévő P+R parkolóban egy árva helyet sem találtunk, ezért rövid kerülővel a Berzsenyi felüljárón át áthajtattunk az 1872-ben átadott duna–drávai vasúti fővonal túlsó oldalára, ahol a város egyik leghíresebb szülöttének, Csík Ferenc úszó, olimpiai bajnoknak (1936, Berlin) a nevét viselő városi uszodánál találtunk szabad parkolóhelyet.

Számításaim szerint kicsit késésbe kerültünk a kerimbózsálással (téblábolás), ezért úgy döntöttünk, a vasútállomási pecsétet majd visszatértünkkor szerezzük meg. Miután bemelegítettünk a Jókai parkban, bele is csaptunk a lecsóba, és felsőbb fokozatba kapcsoltunk volna, ha nem kellett volna percenként megállni, megismerni, lefotózni valami érdekességet.

Városi uszoda, régi vasúti átjáróból kialakított emlékmű, a jövőt idéző, az égbe törő új vasúti gyalogos felüljáró, egy űrközpontra emlékeztető autóbuszállomás, a felújított és régi fényében tündöklő vasútállomás, a Kapos-folyó, Szent Kereszt-templom, Megyei Levéltár a legfontosabbak. Ez még egy városnézés során is feszített tempó, nem hogy egy túrán, amikor minden perc számíthat.

Miután áthámoztuk magunkat a látnivalók sokaságán a donneri városrészben, a meredeknek mondható Bartók Béla, majd a Géza utcán kaptattunk a Kapos-hegy (közel 195 m) csúcsa felé. Kaposvár Rómához hasonlóan hét dombra épült, ezért inkább meredek utcák jellemzik, mint egyenesek. Kedvesem szokásához híven nem finomkodott, és igyekezett behozni az elvesztett időt, már fönek begyújtotta a fáklyákat. Most én sem hisztiztem, hanem hagytam, hadd égjen a zsír. Törölgettem is hamarosan magamról a kövér izzadságcseppeket!

Először a Szent Szűz-kápolnánál álltunk meg egy fotó kedvéért, és máris rongyoltunk tovább az innét gerincútra váltó utcákon. Takaros ingatlanok között haladtunk a Vasházak fantázianevű városrészen, majd pár percet toporogtunk a mai reggel is roppant forgalmas 67-es főút szegélyén, hogy át tudjunk kelni azon. Miután próbálkozásinkat végre siker koronázta, vagy kétszáz lépést tettünk meg külvárosi hobbitelkek között, majd jelentősen megváltozott a táj, beléptünk a Gyertyánosi-parkerdőbe.

„Egy csöpp a Zselic javából”, így is nevezhetjük az 1973-ban kialakított 77 hektáros parkerdőt, melyhez évente tízezrek látogatnak el.

Töredelmesen be kell valljam, hogy elkötelezett somogyi túrázóként még nem jártunk ezen a lebilincselő helyen. Tátva is maradt a szánk, és sokáig úgyis maradt! Nem győztük kapkodni a fejünk a sok csoda láttán. Mindenre számítottunk, de erre nem!

Meredek domboldalban keskeny ösvényen ereszkedtünk egy patakocska fölött, melyen hamarosan kétszer keltünk át a csörgedező vízen keresztül. A lerakott fadaraboknak köszönhetően száraz lábbal, és máris a völgy egyik fő ékkövénél a Négytestvér-forrásnál tartottuk meg szokásos forrásprocedúránkat. A forrást a Kaposvári Természetbarátok építették ki Lévai József György vezetésével társadalmi munkával.

A forrás négy fivérről, Árpád vezér hősi halált halt gyermekeiről kapta a nevét. Jutas, Üllő és Tarhos a pozsonyi csatában, Levente pedig a bolgárok elleni hadakozásban esett el a honfoglalás eseményei alatt.

Továbbállva aztán egy újabb turistaemlékbe botlottunk, egy mesterséges szigeten állított Rockenbauer Pál-emlékoszlopba, melyet a helyi Magyar-Román Baráti Társaság megbízásából két tárkányi fafaragó készített. Avatására 2013 októberében került sor. Az oszlop helyén egykoron a szép emlékű Forrás nevű kulcsos faház állt, amely az annalesek szerint tűzvész áldozata lett. A szigetet elhagyva hamarosan elérhetjük a Kőér-forrást, melynek foglalatát 1978-ban alakították ki.

Az 1973-ban épült és 2021-ben felújított Gyöngyvirág kulcsosház is ebben a festői környezetben található. Az erdei szálláshely a SEFAG Zrt. kezelésében áll, annak használatbavételéről az erdészet honlapján kaphatunk tájékoztatást.

Fejet hajtottunk a hazai természetjárás egyik ikonjának emléke előtt, elhelyeztünk egy emlékezőszalagot, tébláboltunk egy cseppet ezen a hangulatos kiránduló- és piknikezőhelyen, melyen a viszonylag korai órának köszönhetően ketten voltunk. Visszatérve a Piroshoz egy rövid, de meredek emelkedőn kapaszkodtunk ki a Gyertyános-völgyből a Töröcskére vezető országútra, hogy pár száz métert aszfalton koptathassuk bakancsaink talpát. Itt aztán beletettünk pár száz többletlépést mai gyaloglatunkba, hisz nem vettük észre a dús vegetáció miatt a behívásra felhívó jeleket. Egy idő után kezdtük furcsállni, hogy eltűntek az eddigi kiváló jelzések. Rápillantva applikációinkra, rögtön belénk hasított, elszúrtuk! Adósai maradtunk az ördögnek vagy fél kilométerrel!

Visszaslattyogtunk a letéréshez, amit ezúttal nem tévesztettünk el, és beléptünk a Töröcskei-parkerdő hetven hektáros tölgyesébe, gyertyánosába, melyet egy lassan elerdősült egykori fás legelőből hoztak létre 1981-től kezdődően.

A tó kialakításának elsődleges célja az volt, hogy az időnként hatalmasra duzzadó patak kevesebb vízzel terhelje a Kapost, ezáltal csökkentve az árvízveszélyt is.

Ez parkerdő sem volt semmivel vadregényesebb, hangulatosabb, mint az előbb elhagyott Gyertyánosi. Itt is meredek domboldalon szinteztünk, ereszkedtünk a keskeny ösvényen hatalmas vízfolyások mellett, felett, miközben a több tíz méter mély szurdokban most barátságosan folydogált a kis patakocska. Elképzelni is szörnyű, látva a jeleket, mi lehet itt zivatarok idején, vagy hóolvadáskor! Időszűke végett, most csak a domboldalról néztük meg a Cserkész (Vándor)-forrás foglalatát, mely így távolról úgy látszik, most nem üzemelt. Ezt a forrást is a már említett Lévai József György és Borsos András vezetésével foglalták 1982-ben. A következő utunkba eső forrás, az Eszperantó lett, de ehhez a több száz méteres kitérőhöz nagyon sajnáltam az időt, pedig feleségem nagyon kapacitált, hogy térjünk ki.

A forrást 1983-ba hozták létre több egyesület kezdeményezésére, Borsos András és Gulyás István vezetésével. A forrás elnevezését a jeles somogyi turista és eszperantista Vukov György kezdeményezte, annak ellenére, hogy hazánkban már több ilyen nevű forrás is található. 2012-ben elvileg átnevezték Spanyol-forrásnak, azóta mindkét nevén ismert. A forrás része a Töröcskei Emléktúra nyomvonalának, de már évek óta nem tér ki ide a vándorlás az információk szerint elapadt, beomlott forráshoz.

Mindig mondogatom, hogy Isten nagy tervező! Ennek újabb ékes bizonyosságát tapasztalhattuk meg ezúttal is. Ahogy továbbálltunk, a forrásjeltől egyre erősödő zsivajra lettünk figyelmesek, és lásd, pont egyszerre léptünk a kereszteződésbe, ahol a mi jelzéseink elérték az emléktúra nyomvonalát! Előbb Lacit, a megyei elnököt pillantottuk meg, aki ez alkalommal a túrát vezette, majd mögötte a majd száz fő résztvevőt. Volt ám csodálkozás, vállveregetés, hogy ilyet még szervezni sem lehetett volna pontosabban. Mindenki kifújta magát egy kissé, mert a mai nap leghosszabb és legmeredekebb emelkedője várt ránk, amit ki-ki erőnléte szerint abszolvált. Most lassabb volt a tempó, így szerénységem is egy szuszra felért!

A nyeregben a túravezető bevárta a leszakadókat is, és felvázolta a lehetőségeket, hogy a bátrabbak mehetnek a jelzett, de meredekebb útvonalon, míg a többiek kis kerülővel a biztonságos szerpentinen közelítik meg a Természetbarát-emlékművet. Nekünk persze, hogy a rázósabb verziót kellett választanunk, de nem bántuk meg, hogy a vadregényes szakaszt abszolváltuk. Az emlékműnél a már felvázolt események zajlottak le, majd következett a kötetlen program a Vackor tanyánál. A résztvevők ritkulása után búcsút vettünk a még ott levőktől, és folytattuk a DDP-bejárásunkat.

Kicsit rendhagyó módon, nem a piroson folytattuk, hanem az embermagasságú fűben átvágtunk a tó partján futó zöld és sárga jelzésekhez, melyen kényelmes erdei, tóparti gyaloglattal vonultunk a Bagó-rét ingoványosabb, sárosabb területéhez. Néhol derékig érő csalánosban tudtuk csak kerülgetni a hatalmas tócsákat, dagonyákat. Sebaj, legalább vérkeringésünk ezúttal is kapott frissítő ingereket! Még másnap este is sajgott, bizseregtek lábaink, kezünk vékonyabb, érzékenyebb részei! Vártuk, nagyon vártuk, hogy elérjük a piros jelzést, de előbb még át kellett kelni egy korlát nélküli hídon a Töröcske-patak fölött. Na, itt én voltam a nagylegény, hisz kedvesemnek az ilyen szituációk, átkelések a gyengéi, legyen is bármilyen alacsony a vízszint.

Kicsit ténferegtünk a nem látható jelzések végett, és elértük a pirosat, de a várakozással ellentétben, nem javult a helyzet, sőt romlott! Még több pocsolya, hatalmas dagonya, még nagyobb gaz, csalán.

Aztán mire megszoktuk volna a helyzetet, már el is értük Töröcskénél a buszfordulót. Itt tudatosult bennünk, hogy elszúrtam! Nem jól emlékeztem a helyi járat indulására, és fél órával előbb elment, a következő, majd másfél óra múlva jön. Na kaptam hideget, meleget, de aztán hamar megvigasztaltam kedvesem. Udvaroltam, beígértem neki egy falunézést. Megbékélt, továbbálltunk, mentünk még vagy három buszmegállónyit Töröcskén, melyet 1973-ban csatoltak Kaposvárhoz.

Elértük a településrész piciny központját, de se bolt, se kricsmi, a busz meg majd egy óra múlva jön. Letelepedtünk a hangulatos parkban a hősi emlékmű mellett egy padra, kicsit frissítettünk, pótoltuk koffeinszintünket, sőt asszonykámnak még hintázni is támadt kedve a 19. század végi harangláb tövében. Lassan megérkezett járatunk is, mellyel Kaposvár vasútállomásáig hajtattunk, de a túrának még nem volt vége, hisz el kellett érni indulási pontunkat. Vagy 25-30 éve nem voltunk a vasútállomáson, így mikor beléptünk a kívülről már rengetegszer látott, felújított épületbe, bizony földbe gyökerezett a lábunk! Valahogy így kéne kinéznie minden jelentősebb vasútállomásnak Magyarországon! Ha ide érkezik egy idegen, bizony nagyon jó behatások érik, máris jók az első benyomások.

Mikor felocsúdtunk, szereztünk bélyegzőket a roppant kedves pénztáros hölgytől itinerjeinkbe, melyekből ma három fajta is volt nálunk. Ezután még tébláboltunk, megvártuk a Fonyódra közlekedő Bzmot indulását, majd az űrközpontra emlékeztető autóbusz-állomáson keresztül a hiper-szuper gyalogos felüljárón át értünk vissza a Csík Ferenc fémjelezte uszodához, gépesített járművünkhöz. Elhajtattunk még a Rippl-Rónai-villához, hogy többedszerre is megnézzük, és szerezzünk egy stemplit egy másik túramozgalom füzetébe. Ugyancsak így tettünk Szennán, ahol a Skanzen meglátogatása után üttettük be az ittjártunkat bizonyító lenyomatokat. Hazafele Somogyvárnak vettük az irányt, hogy ott is tudjunk pecsételtetni itinerjeinkbe. Hazaérve mediterrán napot tartottunk, olaszos menüvel (Minestrone leves, rizottó) és egy flaska champagne-val jutalmaztuk magunkat. Hát, így kezdődött egy újabb hosszú kaland hazánk egy másik turistaútján!