A Gyömbértől a Chopokig az Alacsony-Tátrában
Szeptember végén még éjszakának érzed a hajnalt, amikor a 4 órai ébresztő - és a véredben azonnal felcsapó adrenalin - kivet az ágyból. A hátizsákot már tegnap degeszre pakoltad - nem is bírt tovább várni, az oldalára borult, és talán az ajtóig is elaraszol, ha időben fel nem támogatod. De ma eljött az ő napja.
A hajnali homályban elvesznek a kilométerek és az órák. Az égre tekintve lelkesen konstatáljuk: remek időre számíthatunk.
Szlovákia szíve felé közeledve a GPS bolondul kanyargó és egyre emelkedő utakra terel minket, időnként ideges hangon felidézve az aktuális sebesség-korlátozásokat. Trangoska arra! - bök a bátyám az út menti táblára, és pár száz méter után az erdő sűrűjében találjuk magunkat. Ha azt hinnéd - ahogy én is gondoltam -, hogy Trangoska egy takaros kis vidéki falu tót stílusú faházikókkal és kavicsosra kopott úttal, némileg csalódottan jelentem, hogy az egészet három nagy parkoló és a köréjük települt idegenforgalmi mini-agglomeráció képezi. Megcélozzuk a 2-es számú betonlegelőt, ahonnan az ösvény az első célpontunk, a Gyömbér felé indul.
Mire a karórám elketyegi a 9-et, befut a Facebook berkeiben összeverődött társaság többi tagja is: mintegy tíz fiatal, az Ifjú Természetjárók csoport képviseletében. Bakancsban, hátizsákkal, arcukon még idegen, de máris szimpatikus vigyorral. Szerintem vágjunk neki - viszonzom az elszánt tekinteteket.
1120 méter - mintha a Kékesről indulnánk meg felfelé. Lassan elül, és halk lihegésbe fullad a kezdetben élénk beszélgetés, ahogy azt a tapasztaltabb tátrajárók már jó előre látták. Az erdő 1500 m táján kezdi elhagyogatni lomblevélzetét, később a fenyők is zsugorodásnak indulnak.
A végtelennek tűnő kapaszkodás után keskeny nyeregre érünk, ahol leplezetlen ujjongással konstatáljuk, hogy a kanyar mögött már a Stefánik menedékház lapul szürkén, ám hívogatóan.
Itt, 1728 méteren leroskadunk, és az elemózsiánknak csaknem a felét egyből el is pusztítjuk. Ki vízzel, ki teával, ki sörrel vagy pálinkával öblíti, persze csak csínján, mert a hátralévő 300 méter szint során az egyensúlyérzékünkre még szükségünk lesz.
A Gyömbér felé tartó ösvény széles és komfortos. Ki a fene épített ki ilyen civilizált utat a kövek hátán? - merül fel sokadjára a kérdés, amire még mindig nem tudom a választ, de a művelet mikéntje még jobban érdekelne. Most a hegy oldalán fut, nem meredek, épp kényelmes. Az egyre szebb kilátást se zavarja semmi, így talán lassabban haladunk, mint az imént hegynek fel. Sebaj, lámpa van, ráérünk.
No és a Gyömbér-csúcs. Ezúttal elesünk a turistajelzés keresgélésének izgalmaitól: a csúcsra kanyarodó leágazásnál takaros tábla hirdeti a cél közeledtét.
Odafent télbe hajló zimankó, szél és 0 fok közeli hőmérséklet fogad bennünket; sapka, sál, kesztyű után kapunk. Diadalmasan pillantok végig a társaság vacogó tagjain, akik az izzasztó kaptatókon mászva nyíltan megkérdőjelezték vészjósló időjárás-előrejelzésem hitelességét.
Amíg a csoport az elégetett energiát igyekszik pótolni, és a türelmesen álldogáló kereszttel szelfizik, a lábaim a távolabbi, csendes hegyoldal ellenállhatatlan vonzásának engedve megindulnak. Az útba eső sziklákat megkerülve eltűnik a szemem elől a csúcs, elhal a turisták zsivaja. A lábam körül puha, hosszú, napszítta fű; a meredeken zuhanó völgy egymásba karoló hegyekben folytatódik a látóhatárig. Nem azok a szigorú, kopár, csipkés ormok, hanem a csalogató, lankás fajta, amely olyan szelíden nyeli el a felkészületlen embert, mint a nyugodt vizű tó.
A társaság már menetkész. Gyors ereszkedés után a Deményfalvi-nyeregben találjuk magunkat, ahol a szél néhány figyelmeztető lökéssel emlékeztet rá, hogyan illik vendégségben viselkedni.
Az út továbbra is szélesen és kényelmesen fut, vagy inkább ballag. Öregesen, hiszen ráér, ahogy ráérünk most mi is, fiatalok: dacosan fittyet hányva a délután szaladó perceire és átadva magunkat az időtlenség ritka érzésének.
Három óra körül érünk utolsó célpontunk, a Chopok csúcsa alá. Vegyes érzelmekkel méregetjük a felvonó és a sípálya modern, ám a maga helyén otromba épületeit. Orrom alatt a fejlett infrastruktúra áldásos, egyben átkos hatásain morfondírozva tapodom a csúcsra felvezető, lépcsősen kialakított járdát, de méltatlankodásom süket fülekre talál; társaim kitörő kedvvel szökdelnek fel az utolsó métereken.
Valóban, a látvány mindent feledtet. Habár a távoli hegyek már ködbe vesznek, kelet felől még dereng a Gyömbér masszív tömbje, és a lábaink előtt tisztán futnak a mélybe a kopár völgyfalak.
A zsebekből fényképezőgép, telefon kerül elő. Engedek a lármás követelőzésnek, és a gépemet egy szlovák turista kezébe nyomva összehajolunk egy hiánytalan csoportkép erejéig. Csízre semmi szükség, a mosoly megvan.
Valamivel később kipihenten indulunk meg lefelé, de hamar rájövünk, az ereszkedés csaknem olyan fárasztó, mint felfelé kaptatni. Térdünkben érezzük már a kilométereket, ami mindig vészjósló, ha az ember a jövőben megmászandó hegyekre gondol. Szerencsére a sors az utunkba sodorja a választ egy éltes vándor személyében. A térd kímélésének titka a lassú, nagyon lassú ereszkedés - tudjuk meg, és tekintve, hogy ő még így is messzebb jutott ma, mint mi, hiszünk neki.
Hat óra múlt, a nap búcsút int a völgyben botladozó társaságnak. Az út a felvonó jókora épületei közé érve kiszélesedik, jelentősen megkönnyítve az ereszkedést. A partot érés pillanatait a szokásos eufória kíséri; hosszúra nyúlik a búcsú.
Míg a lelkes csapat a következő túra részleteit tárgyalja, fáradt agyam visszalopakodik a hegyre: még egy mély lélegzet és egy köszönet erejéig. Egyikből sem lehet soha elég.
Képek és szöveg: Lőrincz Rebeka
Örményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ TovábbEgy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ TovábbDolomitok – a túrázók paradicsoma
Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább