Az olaszországi tanulságok után az április, bizonyos versenyek, illetve szebben fogalmazva sportesemények szervezésével telt. Egy Gerecse túra, a maga több ezer résztvevőjével (pontosan 6700fő) majd a Mátrabérc Trail főrendezői kötelezettségei… Telik a hónap rendesen. Az edzések akadoznak, darál a stressz. Közben azért van egy hirtelen beugróm is. A Mátrabérc túra futva, egy szombati napon, amikor is középiskolai előadások után, a déli forróságban indulva, csaphattam bele. Hát igen. A Mátra varázslatos vonzása. Ahogy megláttam az autópályáról a Kékes felé húzódó gerinc hullámzó vonalát, nem tudtam ellenállni a csábításának… Leparkolok a jól ismert vasútállomáson, Sirokon, és már indulok is.(pedig az autós utam szimplán Szurdokpüspökire vitt volna)

1 / 5

 
A túra résztvevői kb hat órával előttem járnak. Érdekes a másság, a megszokott reggeli viszonyokhoz képest. Ahogy haladok, megcsap a sok érzés. Más szempontok érvényesülnek, különleges energiák kavarognak, amik ott maradtak a több száz résztvevő sóhajtásaival kiáramoltatva. A sár, amit a lábnyomok szélesre terítettek, aztán az erdő délutánból estébe forduló fényjátéka, amit egy zápor által életre keltett teljes ívű szivárvány koronáz fenségessé. A jóval tíz óra feletti teljesítési idővel pici győzelmet aratok az egóm felett, hiszen a valós időm inkább a fele környékén volt… De mindezt ajándékként érem meg ezen a napon…

2 / 5

Aztán május révén új lendület érkezik, felszabadulva a szervezések fojtó felelősségétől. Most kell menni, most lehet megnyomni… Elsején máris egy bő 35 kilométeres futáson eddzük magunkat a barátokkal. 28 kilométernél egy kisvasút sín talpfáin szaporázzuk. Beszélgetünk, vidámkodunk. Legelöl futok, kicsit hátrafelé sandítva. Jól érezzük magunkat, haladósan, tempósan futunk. Váratlanul megakad valamiben a jobb lábam. Reagálok, tehermentesítek és beaprózva belépek az előre lendülő súlypontom alá. Ez elég arra, hogy ne essek térdre-hasra. Viszont a kezeimmel ki kell támasztanom előre az esés irányába. A két tenyerem leér a talajra és csúsztat egy lendületfékező időtartamot. Visszaegyenesedek, és lesöpröm a kezemről a faleveleket. Megdöbbenve látom, hogy a jobb kisujjam kb 90-100 fokos szögben áll a normál módjához képest. Az adrenalintól még nem érzek fájdalmat. Levi megpróbálja visszarántani a helyére, de nem lesz sokkal jobb. Viszont a fájdalom lüktetve megérkezik. Nem lep meg, a fájdalom ismerős útitárs az ultra futásokon…Így hát folytatjuk a beszélgetést és az edzést. Visszaérve a civilizációba jön a szokásos menetrend. Ügyelet, röntgen, másnap műtét, drótok, kilenc öltés és gipsz.

3 / 5

Egy hét elteltével már egy romániai versenyen egyensúlyozok a gipszes kezemmel. Illetve azzal a kötéscsonkkal, amit meghagyok belőle. Ez a verseny csodálatos területen vezet. A Bucsecs környéke egyszerűen fantasztikus. A sok szépségtől meglepve, bambán, rácsodálkozva kocorászunk a pályabejárás közben. A táj látványa elkábít. Megfeledkezünk a futásról, most a lélek a szemen keresztül táplálkozik. A verseny kitűnő szervezésű. 1100 futó a két távon. Mindenki barátságos, mindenki ugyanazt szereti, ugyanazért rajong. A terepfutás nagy ünnepe ez. Nem megy jól a futás, de becsülettel, sok alázatot tanulva teljesítjük a távot.(Tócsa és Biga barátommal együtt) Mert most sok fájdalommal van kikövezve ez az út…

4 / 5

Aztán a május is eltelik. Az edzések olyanok, mint az időjárás. Változatosak. Tesszük a dolgunkat, de valahogy hiányzik valami. Ez a valami pedig nem más, mint a motiváció. Párás reggelek, fülledt esték. A nyár varázsa valahogy nem közeleg. Sőt, egyre rosszabb az időjárás. Sok az eső. A magasabb hegyekben hó esik. Nem utazok ki egy olasz versenyre, mert a nagy hó miatt lerövidítik a pályát, és nem megy még ezer méter fölé sem. Esőben, ködben egy völgy alján itthon is tudok futni. Ezért kár utazni 1200 kilométert. A verseny kihagyása nem dob a motivációs hézagon. Sőt inkább növel rajta. Pár hét, és nekiugrok egy osztrák versenynek. Hátha… Első nap negyven kilométer körül még 4 perccel vezetek az ötszörös terepfutó világbajnok előtt. Aztán jön a mostanság egyre ismerősebb legörcsölés. Talán ahogy öregszem, jobban kiszáradok? Veszitek is így vagy tíz percet. No meg pár pozíciót. Ez még nem olyan nagy baj. De veszítek mellé az oly fontos motivációból is. Ez már annál nagyobb gond. A második napon beletörődős, nem küzdős a futásom. Az eredménye nem marad el. Visszaesek.

Különös gondolatokkal küzdök közben.

Kell ez nekem? Miért, ha fáj. Miért, ha nem megy úgy? Elég legyőznöm magamat szimplán, vagy további szenvedésekbe hajtva magam az egót is kielégítsem. Számít az idő? Mit ér egy helyezés ide vagy oda. Mi alapján ítélem meg magam?...

5 / 5

Kavarodott elme nem ad tiszta képet. Az út ilyenkor rejtve marad. A versenyeken nincs eredmény. Az ember pedig a hétköznapok unalmas figurájává lesz. Ergo nem íródik a blog sem. Persze hiszen nem érzem, nem tudom, mit is írhatnék….

De aztán, valamiért, ami lehet csak egy mézes hársfa illat, vagy egy sóhajtásnyi jóérzés a langyos nyári széltől, vagy egy örömre emlékeztető dezsavű szerű pillanat, és megváltozik minden. Tettek, jövőbe mutató cselekedetek mozdulnak. Elkezdjük végre az OKT tesztmérését. Ettől aztán program, menetrend alakul ki. A helyére kerülnek a fogaskerekek, a természetben töltött napok pedig szépen kiegyensúlyoznak. Ahogy az értékrend a helyére kerül, a motiváció újjászületik. Én pedig előveszem a tollat és folytatom a blogom írását. Mert van mikor nincs sok közölni valója az embernek, de van úgy, hogy felülkerekedve magunkon, a látszólag rossz dolgok földjébe is képesek vagyunk, a JÓ vetőmagját elvetve „kertészkedni” egy kicsit. A jót mindig tudnunk kell meglátni, és meglátva azt mindig ápolnunk kell, még ha először parányinak is tűnik.

A gondoskodásunk, figyelmünk által válnak ugyanis az apró dolgok hatalmassá.

Lám az én „jó magom” most ismét megvan….

Lássuk, mit hozok ki belőle.