A Júliai-Alpok legszebb menedékházában aludtunk
Fenyőillat, frissen csörgedező patakok, távoli kolompszó a hajnali ködben – talán hasonló kifejezésekkel kezdené Jókai, ha a Júliai-Alpokról kellene tájleírást adnia. Kora nyári túránk esetében azonban a kevésbé giccses „szaharai por” és a „mentőhelikopter-berregés” kulcsszavakat is muszáj lesz használnunk. Ottalvós csúcsmászás via ferratával, haladóknak.
A Júliai-Alpok az Alpok legkeletibb gyöngyszeme, már nevéről is a szépségére asszociálhatunk. Bár a változatos formavilágú mészkőhegység ikonikusabb ormai Szlovéniában emelkednek – a népszerű Triglav (2864 m) vagy a jellegzetes formájú Mangart – most a hegycsoport olaszországi oldalára látogatva egy kevésbé ismert, de hasonlóan impozáns csúcsot veszünk célba, a Foronon del Buinz magaslatát, melynek különlegessége, hogy az éjszakát is odafent tölthetjük. A legtetején.
Hűtve ajánljuk
Otthon tombol a kánikula, úgyhogy irány Észak-Itália. A közel 8 órás utazás után a türkizkék Predil-tóban mártózva frissülünk fel, a hosszú úton elült tagjaink csakhamar újra zsibbadni kezdenek, de most már a hideg víztől. A tó tükrén fejjel lefelé táncoló csúcsok között már ott van valahol a mi célpontunk is. Az autót Sella Nevea-ban parkoljuk le, innen 3 órás túrával érjük el a fahatárt, zöldellő fenyveseken és alpesi legelőkön keresztül.
Patások birodalma
A tengerszint feletti magasság miatt a természet itt „késésben” van, az alhavasi látkép így június derekán is tavaszi hangulatot áraszt: a szabadon kószáló tehenek jóízűen tépdesik a még zsenge füvet, gondosan elkerülve a sisakvirágok mérgező csokrait. A virágszőnyeg még a sziklák közé érve is folytatódik, azonban az üde magaskórós növényzet kockásliliomait és gyűszűvirágait egyre inkább törpenövésű társaik váltják, feljebb már csak a kék enciánnal találkozhatunk.
Az állatvilág képviselői is megmutatják magukat, éles hangon riaszt egy mormota, de a hegyi kecskék sem ritkák errefelé. Néha szinte kerülgetni kell őket az ösvényen, alig néhány méternyire is bevárnak, hogy aztán – orrlyukaikkal képzett és a mormotáéhoz meglepően hasonló – füttyel figyelmeztessék a hirtelen felbukkanó veszélyre közelben legelésző gidáikat. A kicsik még egészen világos színűek, alig néhány hetesek lehetnek, de már magabiztosan állnak meg a legélesebb sziklaperemen is.
Történelmi kalandsport
Az ösvény itt egyre meredekebbé válik és cikk-cakkban halad, egészen a sziklák tövéig, innentől a csúcsig kitett hegyoldalon vezet a jelzés, melyen néhol via ferrata-szakaszok is vannak. Ezek a „vasalt utak” először az első világháborúban épültek ki, a környező magaslatokon és hágókban található őrhelyekhez vezettek. Akkoriban természetesen a mainál kezdetlegesebb módszereket alkalmaztak, vasszegeket és csapokat verve a falba, melyeket nemcsak a kenderkötelek rögzítésére, hanem a mászást segítő lépésekként, fogásokként is használtak.
Az isonzói hadszíntér emlékei ma is kézzelfoghatóak, a mászás során többször is láthatunk sziklába vájt, lőrésekkel ellátott barlangokat, valamint erődített épületek romjait,
sőt, a figyelmesebbek egy-egy töltényhüvelyt vagy monarchiabeli pénzérmét is találhatnak. Szerencsére a via ferrata drótkötelei már nem ilyen régiek, a közelmúltban felújított szakaszok békés célokat szolgálnak, és megfelelő felszereléssel készülve komolyabb nehézség nélkül teljesíthetőek. Beülő, via ferrata-kantár és sisak nélkül tehát semmiképp ne induljunk útnak, ahogyan a nagy magasságban történő magabiztos mozgás és a jó erőnlét is elengedhetetlen.
A via ferrata-utak egyre népszerűbbek, nem véletlenül, hiszen ezek az ösvények olyan helyekre vezetnek, amelyek egyébként csak profi szikla- és hegymászók számára lennének elérhetőek, a balesetek elkerülése érdekében azonban ennek a túrának is csak megfelelő tapasztalat birtokában vágjunk neki.
A csúcson kell abbahagyni
Miután becsatolunk az első drótkötélbe, még két óra változatos mászás vár ránk egyre izgalmasabb szakaszokon, míg végül elérjük a Buinz néhol alig kétméteres szélességű gerincét és megpillantjuk a bivakot, ahol az éjszakát tervezzük tölteni.
A 2531 méteren fekvő menedéket a lavinában elhunyt hegymászó, Luca Vuerich családja építtette.
Az előre gyártott faház 2012-es megnyitása óta biztonságos és ingyenes menedéket nyújt a természetjárás szerelmeseinek.
Az okos háromszög-kialakítás megakadályozza, hogy a hó felhalmozódjon rajta, déli fekvésű nyílása pedig lehetővé teszi, hogy a télen felgyülemlett havat elolvassza a Nap. A 16 négyzetméteres kunyhó építőanyagaival 18-szor fordult a helikopter, majd egy 12 fős, profi munkásokból, hegyimentő-önkéntesekből és Luca barátaiból álló csapat rakta össze – mindössze egyetlen nap alatt.
A 8 férőhelyes menedék nem várt komforttal fogadja a megfáradt túrázókat: az emeletes ágyakon kényelmes matracok, napelemes világítás, tartalék gázpalack, edények, és némi tartós élelmiszer mellett még pálinkát is találunk a házikóban. Természetesen ez utóbbi kettőhöz nem nyúlunk, hiszen alapos ellátmánnyal indultunk neki az ottalvós kalandnak, a két pakli franciakártyához viszont annál inkább, hangulatos kártyapartiban végződik a nap, melyhez egy időközben befutó 6 fős cseh csapat is csatlakozik. Összehúzva magunkat pont elférünk, de a szezon közepén és főleg hétvégén
alighanem érdemes korán érkezni, hogy még a visszaút is beleférjen egy esetleges teltház esetén.
Bár odalent 30 fokos hőség izzik, itt a csúcson nem szívesen töltenénk a szabadban az éjszakát, mert mire lemegy a nap, a hőérzet körülbelül 5 Celsiusra csökken, és ezen az időközben viharossá fokozódó szél sem segít. A menedékben azonban jó meleg van, éjjelre épphogy csak magunkra dobjuk hálózsákjainkat.
Sivatagi napfelkelte
Nyugodt éjjel után kellemes napsütésre és internacionális lábszagra ébredünk. Itt a reggeli rutin sem hétköznapi, a mellékhelyiségből is gyönyörködhetünk a környező csúcsokban: a gerinc mentén északra a Jof Fuart tömbje sötétlik, míg délre az impozáns Jof di Montasio magasodik, mely a maga 2754 méterével a Júliai-Alpok második legmagasabb csúcsa.
Keleti irányban a Kanin víznyelőkkel lyuggatott fennsíkja terpeszkedik, ezt azonban csak sejteni lehet, mert meglepően havas még a hegy. A látási viszonyokkal nincs szerencsénk, jelentősen gyengébbek a megszokottnál, amiért elsősorban a napokban a hegyek közé is beülő szaharai porfelhő a felelős. Furcsa látvány, azonban nem bánjuk annyira, az afrikai por misztikus fekete-fehér hatást kölcsönöz a tájnak.
Kötelező kötelek
A körtúrát folytatva búcsút intünk a kényelmes házikónak, a cseheknek azonban nem, mert egyhamar szembesülünk azzal, hogy a gerinc árnyékos oldalában néhol kiterjedt hófoltok akadályozzák a továbbjutást, melyeken ők is csak a mi kötelünk segítségével tudnak átkelni. Ez néhol nem is veszélytelen mutatvány, arról nem is beszélve, hogy a meredek hófoltok körbemászásával vagy a biztonságos lépések kialakításával rengeteg időt vesztünk.
Kissé korán jöttünk tehát, ez a túra inkább a nyár második felére ajánlott, akkor alighanem gond nélkül teljesíthető. Az ösvény innen aztán majdnem szintben vezet a Punta Plagnis csúcsáig, közel egy kilométeren csak egy keskeny párkányon haladunk, tériszonyosoknak nem való ez a vidék. Ha ez nem volna elég, további nehezítő körülmény, hogy felettünk, a meredek falakon közlekedő hegyi kecskék nemritkán kisebb köveket is levernek a patáikkal, így a sisak miattuk is kötelező.
Kényszerleszállás
Délután érjük el a Monte Cregnedul tömbjét, ahol a jelzett út visszafordulva az északkeleti falon folytatódik, itt azonban egy jókora hómező állja utunkat, melyen nem kísérelhetjük meg az átkelést, így egy jelzetlen, de az eddigieknél jóval biztonságosabb nyomon jövünk le a hegyről, amely – ahogy a lövészárkok és épületmaradványok is mutatják – világháborús ösvény. Cseh bajtársainkat azonban már hiába értesítjük, hogy inkább erre érdemes lejönni, ők időközben a széltől kissé megrémülve a 112-t tárcsázva próbáltak tudakozódni, ott azonban az útvonalakra vonatkozó információ helyett ellentmondást nem tűrve helikoptert küldtek értük,
így végül akaratuk ellenére lementik őket.
A helyzet inkább komikus, mint tragikus, hamarabb érünk le a parkolóba gyalog, mint ők repülve, ráadásul a nagy szél miatt a helikopter a fent hagyott táskáikat is csak másnap reggel tudja lehozni, így most hálózsákok, kocsikulcs és telefon nélkül üldögélnek egy padon. Mondhatnánk, hogy igencsak csehül állnak, így némi süteménnyel, saját derékaljainkkal és sátrainkkal próbálunk segíteni újdonsült barátainkon, levonva a klasszikus tanulságot: ne ess pánikba!
A kirándulás akár egy hétvége alatt is teljesíthető, de hétköznap nagyobb eséllyel lesz helyünk a bivakban. Mindenképpen vigyünk magunkkal megfelelő via ferrata-felszerelést, de nem várt akadályok esetén a kötél is jól jöhet. Két napra elegendő vízzel készüljünk, hiszen a mészkőből álló hegyen nincsenek források, kulacsainkat a menedékben sem tudjuk újratölteni. A túra teljesítéshez leginkább a július közepétől szeptemberig terjedő időszak ajánlott, de mindig alaposan tájékozódjunk előre a várható időjárásról, az aktuális hóhelyzetről, és a megfelelő térképeket se hagyjuk otthon.
Mályinkai kőtúra pazar panorámákkal
2024.07.03.A Bükk kevésbé ismert, ám annál látványosabb panorámával szolgáló szikláit barangolhatjuk be egy Mályinkáról indított körtúrával.
→ Tovább
Rapid túra a Pinka szurdokában
2024.06.27.Akár évmilliókról is beszélhetünk, míg kialakult a ma látható meseszerű, vadregényes Pinka-szurdok, mely persze csak igen jóindulattal vethető össze más nagy testvéreivel, de érintetlensége minden évszakban más báját mutatja meg, így Vas vármegye legmegejtőbb túraútvonalát fedezhetjük fel, ha eljutunk Felsőcsatárra, ahol más titkos csodákat is lesz módunk megismerni.
→ Tovább
A cárok festőjének nyomában Külső-Somogyban – 2. rész
2024.06.23.A Dél-Dunántúli Piros Túra Bábonymegyer-Kapoly közötti szakaszáról szóló beszámoló második részében Bótapusztától folytatjuk a túrát, elidőzünk a somogyi dombok rejtőzködő gyöngyszemében, Zalában, Zichy Mihály festőművész szülőfalujában, majd Kapolyon fejezzük be túránkat.
→ Tovább
