A kéktúrázás napja Szabolcsban
Tavaly annyira megfogott bennünket a Nyírség hangulata, hogy idén is igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy itt vezethessünk egy túrát a Kéktúrázás ünnepén, október második szombatján. Ezúttal a Nyírség és a Rétköz határán, Vajától Gyulaházáig vittük a kis csapatunkat a 20 km-es útvonalon.
A nap végére igazán ütős kis egység alakult ki a 19 fős csapatunkból. Élvezeti túrázóként, Első Feleségemmel most sem a teljesítményre, hanem a minőségre hegyeztük ki a túranapot, így kicsit lassabban haladtunk, de sikerült életre szóló élményeket is szerezni a résztvevőknek. Hamisítatlan „Másfél milliós” hangulat alakult ki, annak minden sava-borsával.
Kedvesemmel már pénteken megérkeztünk Tiszakanyárra a Menyecskeház panzióba, ahol a főhadiszállásunkat ütöttük fel erre a pár napra. Délután amolyan prológ jelleggel lejártuk a Tiszakanyár-Pácin szakaszt, amit kicsit el is számoltunk, és majdnem sok lett aznapra, de ez egy másik sztori. Magdi néni szállása lassan kezd olyan ikonikus hellyé válni az Alföldi Kéktúrán (AK), mint egykoron szegény Vilma nénié Makkoshotykán. Tüneményes házigazdát ismertünk meg személyében, aki szereti és istápolja a kéktúrázókat, és minden földi jóval ellátja a hozzá betérőt. A kínálatból bizony nem hiányozhat a jófajta szabolcsi alma- és szatmári szilvapálinka sem, és az invitálásnak egyáltalán nem lehet ellenállni.
Másnap 7.45-re kellett Vajára érkeznünk a gyülekezőre, ehhez már fél hét környékén be kellett gyújtanunk gépesített járműveink motorját, hogy oda is érjünk. Két gépjárművel rongyoltunk Vaja irányába, de egyiket útközben letettük Gyulaházán, hogy a végén ne legyünk időponthoz kötve. Alig múlt fél nyolc, mikor begördültünk az egykori kuruc fészekbe, hisz a település gazdái minden korban a szabadságért harcoltak, náluk hazaszeretőbb nemest bizony keveset lehet találni.
A falut a 13. sz. harmadik fertályában adományozta a Vay családnak a „második honalapító” IV. Béla, és a birtokrendszer a család kezén maradt egészen a szocialista eszme terjedéséig, az 1940-es évek végéig, mikor is az elvtársak ezt a patinás birtokot az elsők egyikeként államosították. Vaján a középkorban terjedelmes erősség védte az oda behúzódó szabolcsi rendeket a török és a tatár ismétlődő támadásaitól.
Kétszer is kimagasló szerepet játszott hazánk történelmében. Először 1703-ban, amikor is a II. Rákóczi Ferenc személyesen jött tárgyalni Vajára a Vay testvérekkel, hogy segítsenek a szabadságharc oldalára állítani a szabolcsi rendeket. Ez volt az ún. Tiszaháti felkelés, mely a szabadságharc előzményének tekinthető. Második alkalommal a kastélynak akkor lett országos jelentősége, amikor 1711-ben Pálffy Péter horvát bán ebbe a kurucfészekbe jött el megtárgyalni a szatmári béke feltételeit. Pálffy e falak között akarta rávenni a fejedelmet, hogy hajtson térdet a Habsburg-ház előtt, és minden vagyonát visszakaphatja, de Rákóczi hazaszeretete ezt nem engedte meg, így a bujdosás keserű kenyerét választotta.
Ugyancsak ezt a száműzetést választotta Vay Ádám is, aki a fejedelem egyik legbizalmasabb embere volt. Vay Ádám is a bujdosás során halt meg Danzigban. Érdekesség, hogy holtestét ugyanakkor hozták haza, mikor II. Rákóczi Ferencét és a többi bujdosóét (1906), őt Vaján temették el újra, ahol sírja egyfajta zarándokhellyé vált. Vaja történetének van még egy nagyon szomorú mozzanata, 1939. Ekkor több mint 500 református ember hagyta el a falut és költözött együtt Baranyába, Magyarbólyba, ahol szinte egy új falut alapítottak. A miértekre nem sikerült magyarázatot találnom.
Mindezt akkor meséltem el a túra résztvevőinek, mikor körbejártuk a kastély parkját, ahol az összes jelentős kuruc vezér mellszobra található. Központi helyen természetesen a fejedelem és Vay Ádám emlékművei állnak, melyeknél egy-egy rövid főhajtás erejéig elidőztünk. Vaja és Szabolcs történetét István egészítette ki, aki barátjával, Lacival Nyíregyházáról érkezett a Kéktúrázás napjára. Mesélt még Mária Terézia szánkójáról, a megyéről, és hogy hogyan alakult ki az Alföldi Kéktúra útvonala a megyében. A két barát tapasztalt természetjáró és helytörténész, sok érdekességet tudtunk meg tőlük, nagyban emelték a túra színvonalát.
A legérdekesebb és minket is érintő történet az az AK nyomvonala Szabolcsban – igen, Szabolcsban, mert a vármegye Szatmár és Bereg részét egyáltalán nem érinti ez az országos útvonal! Pedig a térség esszenciája ott van! Túristvándi, Tiszacsécse, Szatmárcseke, Tarpa, csak pár név a sokból, ami kimaradt! Ennek roppant prózai oka volt, tudniillik, mikor az AK nyomvonalát itt kijelölték, a megyei potentát épp egy sarkos katonaember volt, aki fogott egy vonalzót, és Nyíracsádtól húzott egy egyenes vonalat Kisvárdáig, egyet meg onnét Sátoraljaújhelyig. Hát így esett meg, hogy Szabolcs majd összes lerobbant települését és annak is elgettósodott részeit érinti az AK. Ez van, országismeretnek jó ez, ahogy van.
Na, már ezzel a bevezetővel majd félórás késébe kerültünk, és még egy szót nem beszéltem a Kéktúrákról, a Természetjáró appról és egyéb „szakmai” kérdésekről. Enélkül ugyanis nem lehet az én olvasatomban a Kéktúra napján túrázni. Az emlékév (110) kapcsán még megemlékeztünk dr. Vízkeleti Lászlóról, a mai kéktúra megálmodójáról, és Rockenbauer Pál természetfilmesről, aki a „milliós” filmekkel magyarok tömkelegével ismertette meg a kéktúrák eszmeiségét, útvonalát. Előbbi 100, utóbbi 90 esztendeje született. Na, de ezzel még mindig nem tudtunk a távozás mezejére lépni, hisz hátra volt még a védjegyünk, a pezsgős túraindítás! Pár korty BB-pezsgő mindenkinek (a fiatalságnak alkoholmentes), kiosztottuk a kékszalagokat, és amolyan kellysen kiadtam a jelszót: „Iiiiiindúúúúúlj!”, és elindult a gyaloglás több mint félórás késéssel.
Az első 2 km-t a Móricz Zsigmond túraútvonal piros sávján tettük meg.
Ez az útvonal mutatja be a vármegye sava-borsát,
és visz el olyan helyekre, amit az AK nagyvonalúan kihagy. Bakancslistás mozgalom! Szokásomtól eltérően én vezettem a menetet, és elég gyors tempót diktáltam, mert a 2 km alatt elég jól megnyúlt a sor az AK útjelzőoszlopáig, ahol az első pecséteket ütöttük be az itinerekbe. Meg is kaptam a zrikát állandó túratársamtól, mikor beért a hátsó vonallal: „Na ugye, tudsz te, ha akarsz!” Itt szembesültünk vele, hogy bizony vannak kezdő kékezők is velünk, akik még alig, vagy egyáltalán nem jártak semelyik kéktúraútvonalon. Ráadásul még igazoló füzete sem volt többüknek, csak hallották, hogy van ez a megmozdulás, és gondolták, eljönnek megnézni, mi is ez. Javasolnám a szervezőknek, hogy jövőre tegyenek már a csomagba pár füzetet is minden szakaszfelelősnek, biztos elkelne pár darab belőle! A megvalósítás, tudom, nem egyszerű, de biztos lehetne találni rá megfelelő megoldást.
Szakaszfelelős társammal meg is beszéltük, hogy cserélünk, és innét kedvesem diktálja a tempót, de nem gyújtja be az utánégetőket (csak néha), szerénységem és Misi pedig kicsit lemarad az érintettekkel, és a kékezés, valamint a túrázás mélyebb bugyraival is megismerteti őket. A kezdő kis csapat a Bodrogközből (Kisrozvágy) szervezetten érkezett a polgármesterük vezetésével. A csapat nagyrésze serdülő és fiatal volt, reméljük, sikerült beléjük plántálnunk a túrázás szeretetét. Első feleségem elöl, a keménymaggal másfajta diskurzusba fogott, hisz a csapat első részével gyalogolt.
A köztudatban a Nyírség aranyaként az alma jut először eszünkbe, de bizony már inkább az akác az. Nem részletezem, de bizony így van. Vándorlásunk során egymást váltogatták az aranyat adó alma- és akácfák. Persze, a széles földút amúgy rendesen porzott, ja, nem is porzott, hanem „homokozott”. Az a finom, süppedős nyírségi homok található itt, ami egyáltalán nem könnyítette meg a haladásunkat. Átkeltünk a Nyíregyháza-Vásárosnamény vasút sínjein, majd a 41-es főút aszfaltcsíkján, és percek múltán már Rohod főutcáján köszöntöttük a jöttünkre előbújó embereket. Megszokták már a csodabogarakat, akik gyalog érkeznek, amikor busz, autó is van, de hát ekkora csapatban! Na, az aztán nem mindennapi.
Először a helyi becsületsüllyesztőbe rongyoltunk be, ahol a helyi erő már bőszen képviseltette magát, és bizony néhányukat már a korai időpont ellenére masszívan támasztotta a kocsmapult. Viszont volt hozadéka is a velük való társalgásnak, hamarosan képbe kerültünk a helyi viszonyokról, és különféle pikáns sztorikból azt is megtudtuk, hogy a hely tulajának a komája Oszter Sándor volt, akivel Bodrogi Gyula is sokszor eljött vadászni a faluba. Ezután bebocsájtást nyertünk a „szentélybe”, az ívó „tiszta szobájába” egy különterembe, ahol minden erről a két színészlegendáról és a családjukról szól. Egy lépés, és ugrottunk egy világot, megint egy óriási kontraszt.
Csapatunk is fogyasztott, volt, aki itt ette meg a reggelijét, így megint csak csúszás lett a nóta vége. Azért igyekeztünk tempósabbra venni a frissítést, mert már hetekkel ezelőtt megbeszéltem Dr. Magyari Ildikó rohodi tiszteletesasszonnyal, hogy bemutatja az Árpád-kori alapokon nyugvó református templomot, mely Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye egyik csodája a hétből. Sajnos a tiszteletesasszony nem tudott ott lenni, de gondoskodott róla, hogy a gyülekezet tagjai várják kis csapatunkat. Kirakatta a település és a templom történetét tartalmazó dossziét, melyet egyik társunk olvasott fel. Ezenkívül frissítővel, desszerttel és édességgel vártak bennünket. Miután mindenki felfedezte a templomot a pincétől a padlásig.
Ezután hosszan gyalogoltunk még rendezett és rendezetlen porták között, majd újra elnyelt bennünket a végtelen akácerdő, melyet időről-időre megszakított egy-egy almafás. Rengeteg kisebb-nagyobb őzlábat fotóztunk, birkanyájat és annak nyomait kerülgettük, szagolgattuk. Hét kilométer után futottunk be Nyírkarászra a helyi Hanappi stadionnál, ahol az aranylábú ifjak éppen edzést szimuláltak. Bizony elég meleg, nyárias idő volt ma, ezért kitikkadva vártuk, hogy a helyi szellemi élet központjához érkezzünk, ahol hideg itallal tudjuk pótolni a folyadékveszteséget. A delet már bőven elütötte a toronyóra, mire beléptünk a szebb napokat is látott ivóba, ahol már bőven verték a blattot, és késhegyre menő csatákat vívtak egymással a kapatos úriemberek, nem éppen szalonképes stílusban kommentálva a történteket.
Csapatunk tagjai vérmérséklet szerint rendeltek italt, mindenki bélyegzett a füzetébe, mivel Nyírkarász egyúttal igazolópont is.
Kedvesemmel emlékbélyegzőt nyomtunk mindenkinek a füzetébe, akinek nem volt, annak egy papírlapra, sőt, néhányan a kézfejükre is kértek.
Majd egy órát elidőztünk, mire útrakeltünk és belevágtunk a túra utolsó harmadába, mely kb. 5 km lesz. Hosszan koptattuk a lábainkat még a faluban, majd azt elhagyva hatalmas dohányelosztó mellett slattyogtunk. Mire meguntuk az aszfaltkoptatást, újra ráfordultak a jelzések egy földútra, és kezdődött újfent a gyaloglás a homokban. Annyi változatosság volt a dologban, hogy egy helyen még az AK ösvényét is elszántotta a gazda, itt a szántón battyogtunk. Ezután jó pár száz méteres dzsungelharc vette kezdetét egy erdősávban. Ezen átverekedve magunkat megint almás kezdődött, és ripsz-ropsz kint is voltunk az országúton, melyen már Gyulaházáig gyalogoltunk.
A helységtáblánál a szokásos csatakiáltás, fotózkodás, majd telefonáltam Bardi Béla László polgármesternek aki a legrégebben hivatalban lévő településvezető hazánkban. Az őskorban is már lakták a falu környékét, mely Gyula vezérről kapta a nevét. Bardi urat 1976-ban, nagyon fiatalon helyezték Gyulaházára tanácselnöknek, aki azóta is őrzi településvezetői pozícióját. Érdekesség, hogy a választásokon a részvételi aránytól függetlenül minden alkalommal 100%-os támogatottsággal választották meg. Meg is látszik a takaros falun a gondos gazda keze nyoma.
Bevártuk a leszakadókat, beütöttük a túra zárópecsétjét az itinerinkbe. Megeresztettem még egy telefont a szervezőknek, hogy célban a csaptunk, látják-e a jeladó megerősítő jelzéseit, illetve, hogy minden rendben volt a túrán, minden résztvevő abszolválta a penzumot. Ezzel a program a végére ért volna, ha meg nem fejeljük egy kicsit. Már hetekkel előtte leegyeztettem Bardi úrral, hogy várni fog minket a falu híres szülöttének szülőházánál. Farkas Bertalan, az egyetlen magyar űrhajós 1980-ban a Szojuz 36 fedélzetén járt a világűrben Valerij Kubaszov szovjet űrhajóssal és fontos kísérleteket folytattak a Szaljut 6 űrállomáson.
Farkas Berti (ahogy a helyiek hívják) űrhajós, űrkutató, vadászpilóta tiszteletére egy MiG-21F-13-as vadászrepülő emlékmű van közvetlenül a szülőháza mellett. A fentieket és még további érdekességeket ezen hatástalanított vadászgép alatt tudtuk meg polgármesterúrtól, aki mesélt a falu múltjáról, jelenéről és reménybeli jövőjéről. Aki akarta, megnézhette az Űrhajózási Múzeumot, mely most átalakítás alatt van, de ha minden sikerül, a Közlekedési Múzeum repüléstörténeti kiállítása itt fog helyet kapni.
Nem maradt más hátra, mint az érzelmes búcsúzkodás és az ígéret, hogy lehetőség szerint jövőre is találkozunk valamelyik nyírségi túrán a Kéktúrázás napján, mivel jó kis csapat alakult ki a nap végére.
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma
2024.10.15.Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább
