A Cserhát délkeleti lábánál fekszik, mégis Mátraszőlős annak a Nógrád megyei kis községnek a neve, melyet túránk célpontjának választottunk. A földrajzi elnevezésben jelentkező ellentmondás magyarázata a Habsburg Monarchia korában keresendő. Az egyre terjeszkedő állami vasutak azonos nevű állomásait megkülönböztetvén kapta nevét, az eredetileg Szőlősként ismert település a Zagyva bal partján lévő vasúti megállója révén a Mátráról. Földtörténetileg is a Mátra vulkáni tömbjének nyugati peremvidékéhez tartozott ez a régió, mígnem a Zagyva-árok besüllyedésével Keleti-Cserhátként emelkedett ki. Az évmilliókkal ezelőtti vulkáni tevékenység egyedi megjelenése a Mátraszőlős közelében található Függő-kő is.

 

Takaros házak között, az út mentén vezet a kék kereszt jelzés, melyet követve, a község szélén értük el a bányát. A szőlősi asszonyok egykori „mosodáját”, a Hévíz-patak forrását a vízmű kerítése zárja el. A bányaudvarban az 50-es években építettek vízfogó gátat, miután a II. világháborút követő években egy nagy felhőszakadás eredményeként sárlavina árasztotta el a falut. A bányászati tevékenység megszűntével került a turistaút is erre, a mai nyomvonalra. A védmű kapuját elhagyva, gyönyörű őszi színektől izzó cserjésen keresztül sétáltunk fel a Vöröskő-bányába. Két hatalmas kőtömb őrzi a bejáratot. A körülöttünk emelkedő magas sziklafalak között az ember máris a vulkán kráterében képzelheti magát.

 

A szép őszi időben melengető napsugár és a kellemesen kialakított pihenőhely szomszédságában korántsem éreztük magunkat kellemetlenül. A Függő-kő aláhajló, vöröses-szivacsos andezitsziklája hosszasan tanulmányoztuk. A tájékoztató tábláról megtudtuk, hogy ez a hólyagos szerkezet egy tenger alatti kitörés eredménye, mikor is a feltörő, víztől megszilárduló láva lehűlve összetöredezett. Az izzó láva és víz találkozásának következtében felszabaduló gőz alakította ki azt a ritka barlangot is, melyet továbbhaladva, a Függő-kő másik oldalán szemlélhetünk meg.

 

A Függő-kő-völgy hangulatos szurdokában a mohával fedett, kisebb-nagyobb kövek élénkzöld kupacait kerülgettük. A zsákfai legelőre érve, ismételten az évszakváltás színeit csodáltuk, mielőtt visszakanyarodtunk volna a rozsdásodó erdő árnyékába. A Garábi-nyeregnél úgy döntöttünk, hogy teszünk egy rövidke kitérőt észak felé, és megnézzük a Nagy Kő-tető átjátszóállomását. Az építmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a remélt szép kilátás elmaradt. Kissé csalódottan baktattunk vissza a nyeregre, és vettük délnek az irányt. Az útjelző szerint innen egy röpke órácska a Tepke. Újult erővel vágtunk neki a Kék emelkedőnek. A természet nem fukarkodott, hamarosan garábi panorámával ajándékozott meg. A gerinc kopár kiszögelléséről beláttuk az egész falut.

 

A vulkánosság megszűnése utáni évmilliókban a Cserhát felszíne erősen lepusztult, keleti vonulatán kívül kiemelkedései alig érik el a hegymagasságot. Az előttünk álló úton végigkísérhettük a legmagasabb csúcsokat, a Macska-hegy (572 m) és a Purga (575 m) előzik meg az 576 méteres Tepkét. Szelíd hullámvasútként kanyarog az erdei ösvény a gerincen. Az uralkodó cser ellenére nem láttunk csak többnyire tölgyest. A Macska-hegy tekintélyt parancsoló, öles fái már bizonyosan végigkísérték kéktúrázó eleink kirándulásait is. A Purga előtti szakaszon már felvillan a kilátó csúcsa, innen már alig egy kilométer. A 2001 novemberében felújított fémvázas kilátótorony nem éppen egy építészeti remekmű, de az általa nyújtott palócföldi körpanoráma bizonyosan lenyűgöz mindenkit.

 

Több emeleten nézhetünk szét, ha felmászunk a meredek, keskeny fémlépcsőkön. A több mint 22 méter magas emelvény tetejéről 360 fokos a fák feletti látóhatár. Észak felől a Karancs-Medves vidéke, a Hollókői várral, délnyugatról a Cserhát dombjai, keletről pedig a Mátra bércei előtt a Zagyva völgyében pihenő Mátraszőlős tárul elénk. A tisztás, a két éve elhunyt Pálinkás Gábor nevét viseli, aki - mondhatni - a nógrádi természetjárás egyik legjobb ismerője volt. Uzsonnánkat elfogyasztva, a Mária-utat választottuk, ami a térképpel ellentétben nem a Purga nyergétől, hanem innen kanyarodik vissza. A Tepke vonulatának nagyrészt őshonos erdőségei mellett, itt, a lába felé ereszkedve találkozhatunk telepített fenyvessel is, mely kissé változatosabbá teszi a tájat. Könnyű szekérúton ereszkedtünk le a község határában lévő, hosszan elnyúló legelőkre. A távolban emelkedő templomtorony romantikus festményre emlékeztet.

 

A településre visszaérkezve, útba ejtettük Árpád-házi Szent Erzsébet nevét viselő, 750 éves római katolikus templomot és Nepomuki Szent János szobrát is. A túra méltó befejezéseként, azon az alsótoldi Bablevespusztán költöttük el vacsoránkat, melyhez a Tepke csúcs kéktúra irányjelző táblája szolgáltatta az étvágygerjesztő ötletet.

 

Szöveg és fotó: dr. Kocsis Tünde

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!