A komfortzónán túl
Az idei Ultra-Trail du Mont-Blanc (UTMB) alatt ért élmények hatása miatt született az alábbi írás. A nagy kérdés, hogy miért fut le valaki mintegy 170 kilométert a világ egyik legnehezebb terepén?
Az utolsó nagy emelkedő azon részén várom a futókat, ahol az égbetörő fenyők a laposan elterülő törpefenyőknek adják át a teret. Kicsit esik, ködös, nyirkos, hűvös a levegő. Feljebb a friss hó fehérlő porcukor szórása rajzolja fekete-fehérre a tájat. Az Alpok nyarának ajtaján idén korán bekopogtatott az ősz. Minden mozdulatlan, az időtlenség érzését csak a fázós remegésem töri darabkákra. Rajtam kívül mások is álldogálnak az erdőszélen, ebben a szürreális, értelmetlennek tűnő helyzetben. Értelmetlen? Talán…
159 kilométer és 9400 méternyi emelkedő van azok testében, akik hamarosan feltűnnek a szemem előtt. Tegnap kora este vágtak neki, hogy három országot keresztezve, völgyek és hágók mentén megkerüljék a Mont-Blanc tömbjét. Közben nem csak a távolsággal és az emelkedőkkel kellett megküzdeniük, hanem az időjárással, a sötétséggel és az elfogyó testi energiák lélekforgácsoló hatásaival is. Komfortzónán túli, agóniába hajló cselekedetük értelmetlen önmarcangolásnak tűnik. Értelmetlen? Talán…
Feltűnnek az első futók. A közönség felpezsdül, kiabálva, kolompolva buzdítja a versenyzőket. Ez a biztatás egyben elismerés, illetve a célig tartó kitartást szorgalmazza. Az élen futókat megfigyelve ezt tapasztalhatjuk: koncentrált éles tekintet, markáns arcvonás, komoly izomtónus. Hihetetlen, de szinte alig látszik rajtuk az elmúlt tizennyolc óra megpróbáltatása. Azonban ez csak pár emberre érvényes. A mezőny 99 %-ának külsején, mozgásán, fizikumán mély nyomokat hagy a megmérettetés. Karikás, beesett szemek, ráncos arc, aszalódott izomzat, totyogós zombiszerű mozgás. Idén több ezer futó hozta magát önként ilyen értelmetlennek tűnő állapotba. Értelmetlen? Talán…
A versenyzőket figyelve lekocogok a Chamonix-ba kijelölt célterületre. Közben el-elgondolkodom azon, hogy egy ilyen kihívás teljesítéshez vajon mennyi lemondás, mennyi áldozat, mennyi kitartás, mennyi edzésmunka szükséges. No és persze a világi mérték miatt, vajon mennyi pénzt kell beáldozni ezen „értelmetlenségért”. Itt aztán meg kell állnom, mert abszolút nem tűnik normálisnak az, hogy jóléti társadalmak épeszű polgárai pénzt és energiát nem sajnálva így leamortizálják itt magukat. Márpedig itt ez történik. Értelmetlen? Dehogy…
Civilizált társadalmunkban minden a komfortzónán belüli életről szól. Minden ezt szolgálja, normál elvárási szint a zónán belüli életmód. Ám egy idő után elkezd belőle hiányozni valami… Az ember alapvetően szeretne különleges, kimagasló, egyedülálló dolgokat is véghezvinni életében, amit fogalmazhatok úgy is, hogy szeretnénk mi is valahol személyes hőssé válni. Persze simán lehetünk a hétköznapi vagy akár a mindennapi hősök egyike, azonban a kényelmes lét megléte nem jár feltétlenül együtt az egyéni hőssé válás lehetőségével. No és innentől kezd hangsúlyossá válni a dolog. Nem csak egyszerűen belecsöppeni szeretnénk egy hősiességbe, hanem azt egy előre kitűzött célként, önként vállalt teljesítésként átélni, megtapasztalni. Mire ezt felismerjük és kutatóan körbepillantunk, már oda is dobta elénk a kihívás kesztyűjét a sors, amire az UTMB van ráhímezve…
A hétköznapi emberek mára tudatosan keresik az olykor őrültségnek látszó fizikális kihívásokat. Az azon történő megfelelés, teljesítés, akár fizikális romboló hatása ellenére kellően konzerválja őket a mindennapok átlagossága ellen. Egyéni hősök ők mind, akiknél az értelmetlenre az ésszerű cél elérése a válasz. A terepfutás pedig remek eszköz ehhez, aminek népszerűségsége mára hatványozódik. Hiszen itt nem csak az egy fizikailag egészséges, változatos mozgásformára kell gondolni, hanem ember és természet közötti, harmonikus kapcsolatot adó megnyilvánulásra.
Visszasétálok az utolsó nagy emelkedő azon részéhez, ahol a futókat vártam. Oda, ahol az égbetörő fenyők a laposan elterülő törpefenyőknek adják át a teret. Már nem esik, tiszta, kellemesen langyos a levegő. Feljebb a friss hó szürkülve olvad a szeptemberi nap erejétől. Az Alpok nyarának ajtaján bár korán bekopogtatott az ősz, még nem léphetett be rajta. Nincs most itt senki, rajtam kívül. Minden valóságos, minden érthető. Az úton csak egy erősebben kikopott sáv emlékeztet az itt elfutókra. Az UTMB jövőre? Ezért a „kesztyűért” bárki lehajolhat…
Németh Csaba
Az idei versenyről készült részletese beszámolót itt lehet elolvasni.
Mítoszok és fenyvesek földjén - Tahtali ultratrail
2017.05.26.Hatalmas, több száz éves cédrusok és mandulafenyők között futok. Famatuzsálemek és fiatal, délceg fenyők, mint egy-egy hatalmas őrtorony, úgy néznek le rám, apró halandóra. Az ösvény minden egyes méterét a tűlevelek vastag, puha szőnyege borítja, a hófehér mészkősziklák pedig, mint megannyi kisebb-nagyobb tyúktojás teszik gördülékenyen törékennyé a haladást.
→ Tovább
A kategória második helyén végeztek Németh Csabáék
2015.09.05.Az Alpokat átszelő futóverseny utolsó, nyolcadik napján a kategória harmadik helyén ért célba a magyar páros, de az előnyüknek köszönhetően végül a másodikak lettek a végelszámolásnál, míg az összetett listán az ötödik helyet szerezték meg.
→ Tovább
„Ketten erősebbek vagyunk, mint egyedül”
2015.09.04.„Nyolc napig a társadra vagy utalva, s nem távolodhatsz el tőle száz méterre sem. Együtt szenvedünk, együtt örülünk.” Az Alpokat átszelő verseny résztvevői egyetértenek abban, hogy ez a megmérettetés azért más, mint a többi, mert itt párban futják végig a 268 kilométert. Németh Csabáék különösen jól tudnak együttműködni: még mindig tartják a kategória második helyét.
→ Tovább
