A malaclevestől a mediterrán mészkőszirtekig
A Bükk-hegység meredeken leszakadó nyugati peremén méltóságteljesen emelkedő, pusztulásában is csodaszép Bél-kő a családunk egyik kedvenc kirándulóhelye. Itt egy helyen szinte mindent megtalálunk, amiért érdemes elindulni egy szép tavaszi szombat reggelen: napfényben fürdő, üde, zöld erdei ösvényeket, kalandos sziklamászásra csábító mészkőszirteket, lenyűgöző panorámákat, és végül, de nem utolsósorban a család kedvenc levesét, a savanykás malacragulevest is.
Soha nem tudtam igazán leplezni, mennyire nem érdekelnek a tárgyi ajándékok, legyen az egy szép ruha, könyv vagy bármi. Talán a túrabakancs és a csokoládé kivételek, de bakancsom van, csokit meg nem kéne annyit enni, mert lassan már Gombóc Artúr is megirigyelne, ha látna. Így aztán idén a névnapomra kis családom átvágta a gordiuszi csomót, és azt kaptam tőlük, aminek tényleg nagyon szoktam örülni: elmentünk együtt túrázni.
Hogy hova, az valahogyan mindenki számára egyértelmű volt. A reggeli felkelés időpontja viszont nem annyira, ennek következtében már majdnem delet ütött Bélapátfalva templomának toronyórája, amikor begurultunk a Bél-kő hegy lábánál, a Lak-völgyi tó partján, mesebeli környezetben megbúvó kicsiny vendéglő, a Szomjas Csuka parkolójába. Érdekes egy hely ez a Csuka. Ránézésre egy kis faház, simán elsétál mellette az ember, ha véletlenül erre jár.
A Kéktúra eme ikonikus bélyegzőhelye akkor hagy igazán mély nyomokat a turistában, ha bemegy, és megkóstolja a hely specialitását, a nagyon érdekes ízvilággal rendelkező savanykás malacragulevest. Fiammal éppen tíz éve, közös, első kéktúránk alkalmával kóstoltuk először, azóta is visszajárunk, de már hozzuk a családot is, sőt, küldjük az ismerősöket is, mindenki dicséri. Ezúttal mindjárt itt is kezdtük a napot, de óvatosan, mert teli hassal nehéz ám hegyet mászni. Azért csak sikerült annyira megtömni a bendőt, hogy az apátság parkolójából induló, kék átlós jelzésű Bél-kő tanösvénynek nyögdécselve, saját butaságunkon nevetgélve, vidám hangulatban vágtunk neki.
Szerencsére az árnyas, szép, üde zöld, fiatalos bükkerdőben, az egykori bánya aszfaltos útján lassan emelkedve, könnyedén haladtunk felfelé, bemelegítésnek a komolyabb sziklák előtt ez most éppen jól is esett. A tanösvény majdnem végig, a meghagyott 815 méter magas csúcsig a kanyargó aszfaltúton vezet, melyről azonban mi egy elágazásnál letértünk, hogy a legrégebbi, vadregényes mészkőszirtek közt vezető, itt-ott már beomlott bányaúton közelítsünk a gépek által megskalpolt hegy asztallap simaságú platója felé. A Bél-kő egykori gerincének déli oldalába vájt, a Simon vára nevezetű mellékcsúcs alatt futó, leomlott mészkőtömbök által kísért út a megcsonkított Bél-kő egyik legszebb része.
Elképesztő szakasz ez, szinte egy másik világ. Mintha egy mediterrán tengerpart szikrázóan hófehér, égbetörő mészkősziklákkal tarkított, napsütötte vidékén járnánk, a türkizkéken csillogó tenger helyett azonban a téli álmából ébredező, éppen zöldbe boruló Mátra, a Bükk és az Óbükk hegyei hullámoznak körülöttünk.
Észak felé fordulva, a lágyan hullámzó vidékek felett, a távolban haragosan tornyosuló, fehér tarajú hullámokat veszünk észre, melyekre egyáltalán nem számítottunk. Az Alacsony-Tátra szelídebb, hósipkás domborulatai mellett nem sokkal a Magas-Tátra lengyel határt jelző, hófödte, tarajos bércei integetnek felénk.
Egy jellegzetes szikla áttörésénél most már meg is állunk, leülünk, és csak csodáljuk a meseszép tájat. Még szerencsénk is van, egy idősebb, szintén túrázó úriember ér utol minket, lecsapok rá, ő pedig udvariasan vállalja, hogy készít pár fotót rólunk. Aztán amíg nézelődünk, sorban érnek utol minket túrázó fiatalok. Érdekes, hogy az elvileg telefonfüggőnek elkönyvelt tinédzser korosztály milyen komoly létszámban képviselteti magát egy szombat délutánon ezen az elhagyatottnak tűnő, hatalmas mészkőhegyen.
Hamarosan mi is követjük őket, továbbindulunk. Az útra leomlott akadályok leküzdését, majd némi sziklamászást követően felérünk a 700 méteres magasságban elterülő, hihetetlenül érdekes, holdbéli táj látványát idéző mészkőplatóra. Szemben a 815 méter magas, meghagyott csúcs, mellettünk a Simon várának nevezett oldalgerinc félig lerombolt ormai, amelynek bár nekikezdtek, végül mégiscsak megkegyelmeztek a bányagépek.
A Bélkő meredeken leszakadó déli oldalán meghagyott sziklagyep szigorúan védett természeti terület, az egykoron egyedülállóan szép, cserepes elrendeződésű ördögszántásos karrmező alkotta Bél-kő-gerinc hírmondónak megmaradt, utolsó darabkája. Elgondolkozva szemlélem. Ez a hegy mindig védett volt egyedülálló képződményei, ritka virágai, páratlan sziklagyepei miatt.
Mégis, az elmúlt évszázadban szinte kivégezték a hegygerincet, amely már azelőtt is védettnek számított, amikor belekezdtek. Hajdanán a kék jelzés is itt, fent vezetett. Vannak még idős túrázók, akik emlékeznek a gerincre, mert jártak még rajta, mi már nem fogunk soha. Mérhetetlen, visszafordíthatatlan pusztítás ez, évmilliók tűntek el röpke pár évtized alatt. Hétmillió köbméter, azaz húszmillió tonna mészkő hiányzik a két csonka csúcs közül, kb. 80-100 méteres magasságban.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indulok tovább a már távolabb járó családom után, miközben azt is pontosan tudom, hogy több ezer embernek adott munkát a mészkőbánya, de ezzel együtt azért még fájhat a páratlan szépségű hegy elképesztő pusztulása. Gyorsan utolérem őket, a nálam lévő vízzel megitatjuk Lilit, a kopár hegytetőn, tikkasztó melegben is hősiesen kitartó yorki kutyánkat, majd a mészkőplatón átvágva megcélozzuk a 815 méteres magasságban fölénk tornyosuló csúcsot.
Odafent biciklisekkel találkozunk, ízes, borsodi szövegeiken jókat derülünk, miközben nagyokat szusszanva a magunk mögött hagyott, legyalult, de még pusztulásában is egyedien szép hegytetőt szemléljük. Fényképezni nehéz, mert a nyári meleget ontó, tűző napsugarak éppen szemből sütnek ránk. Évszázados bükkösben, a tanösvény kék átlós jelzéseit követve indulunk vissza az apátságnál hagyott autónkhoz.
A hosszan, enyhe lejtéssel kanyargó aszfaltúton lefelé trappolva igazi, vidám, felszabadult családi beszélgetés bontakozik ki. Őszintén, jókedvűen beszéli ki magából mindenki az apró-cseprő otthoni kis bajait, olyan dolgok kerülnek felszínre játszi könnyedséggel, melyeket odahaza nagy nehezen, vagy talán sehogyan sem beszélnénk meg. Valahol ez az igazi, hétköznapokra is ható haszna egy-egy közös családi túrázásnak, a jó levegőn, a szép tájakon és a pazar látnivalókon kívül. Maguktól oldódnak fel olyan problémák, amelyeket esetleg egyébként hetekig, hónapokig emésztgetünk magunkban.
Az apátsághoz visszaérve rövid pihenő után autóba ültünk, majd egyhangú felkiáltással ismét csapást mértünk a Szomjas Csuka savanykásmalacleves- és hamburgerkészleteire. Mindezek után fáradtan, de jóllakottan ültünk le a Lak-völgyi tó partjára, majd elégedetten, élményekkel telve indultunk haza.
Szöveg és fotók: Konfár Tibor
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
Örményország keleten innen, nyugaton túl
„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ TovábbEgy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ TovábbDolomitok – a túrázók paradicsoma
Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.
→ Tovább